Történelemfelfogások

A statikus történelemfelfogást a „nincs új a nap alatt” szemlélete jellemzi. Eszerint a történelemben csak változás van de, a korábbi események nem befolyásolják a későbbieket, semmiféle egymásra épülés nincsen. A ciklikus történelemfelfogás szerint egy-egy cikluson / civilizáción belül különböző „fejlődési” szakaszok vannak, de az egyes ciklusok között nincs fejlődés, vagyis a későbbi ciklusok lényegében ugyanúgy zajlanak le, mint a korábbiak, illetve a különböző civilizációk egymástól függetlenül futják be önálló fejlődési ciklusukat. A lineáris történelemfelfogás a történelmet az alacsonyabbról a magasabb szint felé tartó egységes folyamatként értelmezi.

„A lineáris fejlődéselméletek gyökerei – írja Romsics Ignác történész - az ókori zsidó és keresztény világértelmezésekig nyúlnak vissza. Szakítva a természeti jelenségekkel analóg emberi világ görög felfogásával az idő eszerint nem örökké tartó és állandóan ismétlődő ciklikus mozgás, hanem van kezdete - a Teremtés - és van vége - az Utolsó Ítélet -, s ami a kettő között van, az az emberi történelem.”

A görög történetírókat kivétel nélkül a ciklikus történelemfelfogáshoz soroló állásponttal szemben áll Thuküdidész (kb. Kr. e. 460– kb. Kr.e. 400) tevékenysége. „A görög történetírásban – írja Hegyi Dolores - Thuküdidésznél fogalmazódik meg az a gondolat, hogy az emberiség kezdetleges kulturálatlan állapotból emelkedett ki fokozatosan és jutott mind magasabb szintre.”

A lineáris történelemfelfogáson belül meg kell különböztetni az immanens és a transzcendens irányzatot. Az immanens irányzat a különböző korszakok egymásra-épüléséből vezeti le a történelmi fejlődést. „A történelem nem egyéb, mint az egyes nemzedékek egymásutánja, amelyek mindegyike kiaknázza azokat az anyagokat, tőkéket, termelőerőket, amelyeket valamennyi elődje reá hagyományozott, ilyenképpen tehát egyfelől a ráhagyott tevékenységet folytatja egészen megváltozott körülmények között, másfelől pedig a régi körülményeket módosítja egészen megváltozott tevékenységgel …” – olvashatjuk a történelmi materializmus ősforrásában, a „A német ideológiában”. A transzcendens irányzat szerint a történelemi fejlődés célja és mozgatója e történelmen kívüli, abból semmiképpen le nem vezethető hatalom.

Az első keresztény történetfilozófia Szent Ágoston De civitate Dei vagyis Az Isten városáról című műve. Szent Ágoston szerint a történelem az Ég és a Föld, vagyis a Jó és a Rossz harca az ember lelkéért. Bár ciklusok - fellendülések és visszaesések - megállapíthatók benne, végső iránya lineáris. Ez a mozgás nem önkényes, és nem véletlen események konglomerátuma, hanem az isteni gondviselés törvényei szabályozzák. Az evilági történelmet négy szakaszra osztotta, mégpedig az akkor ismert négy nagy birodalom - Asszíria, Perzsia, Macedónia és Róma - felemelkedése és bukása szerint. A hanyatló Róma bukása után, Krisztus feltámadásával és a megváltással, vagyis Isten államának a megvalósulásával a szekularizált világnak és így a történelemnek is vége lesz. Az emberi történelem tehát nem más, mint előkészület Isten országának az eljövetelére.

A keresztény történelemfilozófiát tehát a linearitás mellett a transzcendecia jellemzi. Immanens, történetfelfogást Romsics Ignác szerint először középkorban a 14. században élt arab Ibn Khaldún fejtett ki. Civilizációelmélete a görögök ciklikus világfelfogásával rokon. Az egyes dinasztiák, városok és kultúrák - éppen úgy, mint az emberek - különböző fokozatokon át jutnak el a kezdettől a virágzásig vagy az érett korig, s onnan a hanyatlásig, azaz az öregedésig. És ezután kezdődik minden elölről. A változás okai nála nem túlvilági és nem is külső, vagyis természeti, hanem alapvetően belső eredetűek. A legfontosabb okok a társadalmi egység és a szolidaritás. Ezek és az alapszükségletek kielégítésének emberi vágya hozzák létre az uralkodói tekintélyt és az állam fejlődését. Az elit addig képes eredményesen kormányozni és hatalmon maradni, amíg innovatív, korrekt és egységes. Ha ezeket a tulajdonságait elveszíti, akkor ereje és legitimitása szertefoszlik, s népe függőségbe, egy új és idegen elit uralma alá kerül. Ibn Khaldún elméletében az Istennek nincs közvetlen szerepe. Nagyon is van viszont az istenhitnek, vagyis a vallásnak, mivel - vallja - csak az a nép erős, amely egységes, és csak az lehet egységes, amely hívő.

Európában Giovanni G. Vico nevéhez köthető a történelemfelfogás szekularizálódása, akinek Az új tudomány (Scienza Nouva) című történelemértelmezése 1725-ben látott napvilágot. Romsics Ignác szerint „Bár Vico is hívő katolikus volt, s az isteni gondviselés szerepét sem iktatta ki teljesen, a transzcendentális erő mellett az evilági (természeti és emberi) tényezőknek minden korábbinál nagyobb szerepet tulajdonított. Azt gondolta, hogy a történelem az emberek döntésein és cselekedetein, nem pedig Isten állandó beavatkozásain keresztül engedelmeskedik az amúgy egyébként isteni eredetű belső szükségszerűségeknek. A linearitás és az eszkatológia eszméjét, vagyis azt, hogy a történelem valamiféle nagy céllal rendelkezik és a végső beteljesülésre előbb vagy utóbb sor kerül, Vico ugyancsak elvetette. Ehelyett ő is ciklikus ritmus szerint írta le a történelem menetét. Nála azonban - eltérően Khaldúntól - a ciklusok nem egyszerűen ismétlik, hanem spirális módon követik egymást, vagyis egyre magasabb szinten jelennek meg. Minden ciklus - az antik és az európai egyaránt - négy stádiumból áll. Ezek a barbarizmus, az ún. istenek kora, az arisztokratikus hősi korszak és az ész, a tudás által dominált klasszikus korszak. Minden ciklus kimerüléssel és hanyatlással fejeződik be, amelyet újabb barbarizmus követ, majd kezdetét veszi az újabb szakasz.”

Georg Wilhelm Friedrich Hegel a világtörténet filozófiájáról írott munkájában (Előadások a világtörténet filozófiájáról - Vorlesungen über die Philosophie der Weltgeschichte) „immár teljes mértékben elvetette az isteni gondviselést, mint a történelem irányító elvét. Helyébe az >>abszolút szellemet<< állította, amely a dialektika törvényei szerint valósítja meg önmagát. Míg a keresztény felfogás szerint az emberek azért nem ismerik cselekedeteik valódi célját, mert a történelmet Isten irányítja, Hegelnél az ész tölti be ugyanezt a szerepet. A világtörténet egységének és linearitásának keresztény elvét viszont megtartotta. A keleti, a görög és a római világ bemutatása után világtörténetében a germán világ tárgyalása következik, amelynek a felvilágosodással azonosított harmadik periódusát Hegel a minden tekintélytől mentes >>ész uralmaként<<, jellemezte.”

Karl Marx rendszerében „a történelmi mozgás alapjellemzője ugyancsak a tézis, antitézis és szintézis hármasságára épülő szekularizált fejlődéseszme. Míg Hegelnél a végső mozgatóerő a szellem, ennek helyébe Marxnál a gazdaság immanens tényezői lépnek. Minden történelmi jelenség a gazdasági-társadalmi "alapokból" ered; a politikai rendszerek, művészetek, illetve általában a szellemi világ alkotóelemei ideológiai konstrukciók. A történelmi mozgás a társadalmi osztályok gazdasági ellentéteiből fakad, s az ellentétes csoportok harca, vagyis az "osztályharc" formájában halad előre. Mindezek alapján az emberiség történelmét Marx öt nagy korszakra osztotta, amelyből - vélte - az utolsó, a kommunizmus fogja megvalósítani a szabadság birodalmát, más szóval az Isten nélküli Isten államát. Marx teóriájában tehát a keresztény történelemeszme és eszkatológia teljes mértékben világiasult. A gonosz és a jó harca az elnyomók és az elnyomottak harcává változott, a kizsákmányolás pedig az "eredendő bűn" szerepét vette át.”

Oswald Spengler 1918 és 1922 között tette közzé „A Nyugat alkonya” (Der Untergang des Abendlandes) című munkáját. Spengler „rendszerének alapegységei – Khaldúnhoz hasonlóan – a zárt és körülbelül ezer éves belső időtartalommal rendelkező kultúrák, amelyekből nyolcat különböztetett meg: a kínait, az indiait, a babilóniait, az egyiptomit, a mexikóit, az ókori antikot, az arabot és a nyugatit, vagyis az európait. Ezek a kultúrák az élőlényekhez hasonlóan születnek, kibontakoznak, elérik fejlődésük legmagasabb pontját, majd hanyatlani kezdenek és elpusztulnak. E szabály alól nincs kivétel, az európai kultúra éppúgy el fog pusztulni - a kötet címe e pusztulás kezdeti fázisára utal -, mint ahogy a régi kínai, az egyiptomi vagy az antik kultúra elpusztult. A szerző pesszimista világképének létélménye nyilvánvalóan az első világháborús német vereség volt, amely a két világháború közötti egész német gondolkodásra rányomta bélyegét.”

Források

• ↑ "Hegyi": Hegyi Doloresː Utószó. In Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Osiris, Budapest, 1998.
• ↑ "Romsics": Romsics, Ignác (2003) Mi a történelem? | What is History? In: Mindentudás Egyeteme. Mindentudás Egyeteme, 1 . Kossuth Kiadó, Budapest, pp. 57-79. ISBN 963 09 45 00 2 [1]
• ↑ "Marx-Engels": Marx, Karl - Engels, Friedrichː A német ideológia. Marx-Engels Összes Művei 3. kötet.
• ↑ "Szent Ágoston": Szent Ágostonː Az Isten városáról I-IV. Kairosz 2005-2009. ISBN: 9637510427, ISBN: 9637510788, ISBN: 9789636622855, ISBN: 9789637510113