Szerkesztővita:Nablium

Lengyel menekültek Magyarországom (1939-1945)

Előzmények, a két ország diplomáciai kapcsolata a két világháború között

Amíg lengyelek számára az első világháború lezárása hazájuk újjászületését és újabb remények kezdetét jelentette, addig a magyarokat versailles-i békediktátum megszégyenítő és kilátástalan helyzetbe sodorta. Magyarország elvesztette területének 2/3-részét és addigi lakosságának több mint fele jogilag az elcsatolt országrészt megszerző szomszédos országok állampolgáraivá kényszerültek. Megszűnt az ezeréves magyar-lengyel határ. A békediktátum gazdaságilag és nemzetközileg is súlyos csapást jelentett az hazánkra. A két nép közötti barátság ebben az időszakban háttérbe szorult.

A két ország társadalmi összetétele s az ebből adódó problémák forrásai még hasonlóságot mutatnak, de a külpolitikai elképzelések már eltérőek. Míg Lengyelország megszerzett területeinek fenntartására (status quo) törekedett, addig Magyarország területeinek visszaszerzését tűzte ki célul külpolitikájában. A magyar külpolitika igyekezett meggyőzni a lengyel politikusokat arról, hogy tegyenek különbséget a magyar békekötés feltételei és a többi területrendezés között, de ez akkor lehetetlen volt. A lengyelek úgy vélekedtek, hogy nem lehet a békekötéseket egymástól függetleníteni, hiszen az a rendszer összeomlásához vezethet.

Az 1920-as években Bethlen István miniszterelnöksége alatt elsősorban titkos diplomáciai kapcsolatok létesülhettek a két ország között. Ezen a téren sikernek számíthatott a magyarok számára, ha a lengyeleket visszatarthatják a kisantantba való belépéstől. Lengyel oldalról szükségszerű volt a magyarok túlzott német-barátságának féken tartása, illetve a magyar-román és a magyar- jugoszláv ellenséges viszony enyhítése.

A magyar-lengyel külpolitikai együttműködésben jelentős változás következett be a 1930-as években, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hitler célja a csehszlovák területek feldarabolása, s ezáltal az ifjú állam létének felszámolása. Magyar- és Lengyelország együttműködésének fontos alapját képezte a Csehszlovákiához fűződő kölcsönös viszony. Józef Beck lengyel külügyminiszter számított Magyarországra a „tengertől-tengerig” szövetség kiépítésében. Edvard Beneš cseh politikus külpolitikája azonban a franciák által nagyobb támogatást kapott, ezért Csehszlovákia vezető szerepre való törekvése Kelet-Európában gátat szabott Lengyelország terveinek. Ehhez azonban az is hozzájárult, hogy Lengyelország gazdaságilag előnytelenebb helyzetben volt az iparilag fejlettebb Csehszlovákiához képest. A lengyel külpolitika érvényesülését egy sajátos„magyar-lengyel "gentleman’s agreement” kívánta segíteni , amely valójában egy írásba nem foglalt katonai-politikai szövetség volt, „eredményes politikai együttműködést” kifejezve ezzel.

Magyarország és Lengyelország együttműködése 1934 előtt a kulturális élet területén jelentős volt, később megindultak a politikai látogatások is. Ilyen volt például 1934-ben Gömbös Gyula és Kánya Kálmán látogatása Varsóba, majd 1936-ban a Marian Zyndram-Kościałkowski lengyel miniszterelnök magyarországi látogatása. Ezen esemény alkalmából jelent meg a Magyarország-Lengyelország kétnyelvű album. 1938-ban Horthy kormányzó tette tiszteletét Varsóban. A varsói Magyar Intézet életre hívásában nagy szerepe volt a klebelsbergi kultúrpolitikának. A hitleri agresszió elkerülése érdekében a magyar és lengyel diplomácia egyeztette Csehszlovákia ellenes lépéseit.. 1938 szeptemberében a müncheni konferencián résztvevő angol, francia, olasz és német kormányfők megállapodtak, hogy Csehszlovákia átadja a Szudéta-vidéket - amelyre Németország igényt tartott- bízva az európai béke fenntarthatóságában. A tárgyalásokra nem hívták meg a lengyeleket, azonban a vitatott Olzán túli vidéket és a tescheni terülteket megkapta Lengyelország.

1938. november 2-án az I. bécsi döntés értelmében a magyar csapatok bevonultak Szlovákia déli részére, ahol jelentős számú magyar lakosság élt. Kárpátalja katonai akcióval történő visszacsatolása (1939. március 15.) következtében egy szakaszon újra létrejött a közös magyar-lengyel határ. Ez a német kormány hallgatólagos beleegyezésével, március 15-e és 18-a között megtörtént ezen vidékek birtokba vétele. Szlovákia hovatartozása továbbra is igen fontos kérdés volt. Beck Szlovákiával való jó kapcsolatát felhasználva a Teleki kormány kilátásba helyezte Szlovákia Magyarországhoz csatolását. Ez az elképzelés keresztezte Hitler terveit, aki az önálló szlovák állam megalakulásának támogatása mellett döntött. Március 31-én garanciát kaptak a lengyelek Franciaország és Anglia támogatásáról, de Hitler már ekkor az agresszió mellet döntött. Április 11-én Hitler aláírta a Fall Weiss fedőnevű tervet. Április 28-án felmondta Lengyelországgal a még 1934-ben megkötött barátsági szerződést, ezzel kizárva a tárgyalásokat a kérdésben. Áprilisban a német lapok fokozzák lengyelellenes propagandájukat. A magyarok igyekeztek kifejezésre juttatni a német sajtóval szembeni ellenérzésüket. A magyar-lengyel barátságot hangsúlyozó demonstrációkra, szónoklatotokra került sor, majd Varsóban egy művészeti kiállítás is nyílt, mely hatalmas tömegeket vonzott. 1939. április 27-én a sajtóban is megjelent nyilatkozatával Csáky István külügyminiszter a következő utasítást adta Villani Frigyes római magyar követnek, amennyiben Berlin érdeklődne Magyarország álláspontjáról.:Természetesen a Német Birodalom mellé állunk. De a fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A közvetve alatt azt a támadási formát értem, minden olyan követelés, hogy a német csapatok gyalog vagy járművekkel vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk, aki Magyarországra engedély nélkül beteszi a lábát, azt ellenségnek tekintjük.

A külügyminiszter egyértelműen kifejezte, hogy a Teleki kormány nem hajlandó egy német-lengyel háború részese lenni.

Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter 1939. áprilisban tett berlini látogatásakor nagy szerepet kapott a lengyel viszony rendezése, ugyanakkor a Pester Lloyd c. magyarországi németnyelvű lapban megjelent Róma-Belgrád-Budapest-Varsó tengely terv felháborodást váltott ki Ribbentropban. Teleki válaszként felajánlotta közvetítését a lengyelek és a németek között. Ennek nem látta szükségességét Ribbentrop, mivel úgy gondolta, hogy a német fölény jelentős, továbbá egy katonai összecsapás során az angolok cserbenhagynák a lengyeleket. Varsó erősítve a magyar-lengyel barátságot, gazdasági veszteségek árán is, de megkötötte 1939. április 29-én a magyar-lengyel kereskedelmi szerződést. Ez tovább mélyítette a politikai viszonyok bonyolultságát, a magyar kormány bizonytalanságát. A németek nemtetszésüket kifejezve tovább szították a feszültséget a magyar-lengyel kapcsolatok miatt. Ennek kiküszöbölésére Budapest lépéseket tett. (pl: Piłsudski halálnak évfordulóján a magyar-lengyel barátság fenntartásáért tüntettek a nemzetközi egyesületek.) 1939. május 26-án a lengyel kormány kezdeményezésére, magyar támogatással megnyitják a hazai Lengyel Intézetet a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Barátsági szerződést ugyan nem köthetett a magyar kormány, de barátsága felől mindig igyekezett hitet tenni. Horthy újraválasztásakor beszédében a következőket nyilatkozta:…az igaz barátság törvénye köt össze bennünket Lengyelországgal, mely évszázados megszakítás után újból a szomszédunk lett.

Csáky István 1939 júliusában felhívta Leon Orłowski Lengyel Köztársaság budapesti nagykövetének figyelmét arra, hogy súlyos válság fog bekövetkezni a német-lengyel kapcsolatokban, de azt nem gondolta, hogy háború venné kezdetét. Azt is kifejtette, hogy Magyarország semmiképpen nem fog fegyvert Lengyelország ellen. Július 24-én Teleki két levelet intézett Hitlerhez, akit megdöbbentett a magyar külpolitikai álláspont. Az első levélben Teleki kiemelte a tengelyhatalmakhoz való tartozást, a másodikban pedig azt hangsúlyozta, hogy „erkölcsi okokból sincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen”. A lengyel-magyar szimpátiatüntetések oly mértékben fokozódtak, hogy Ernst Woermann külügyi államtitkár-helyettes közölte Sztójay Döme magyar követtel, hogy leállították bizonyos hadianyagok szállítását, amíg a magyar kormány magatartása bizonytalan.

1939. szeptember 1-én a hajnali órákban, 4 óra 40 perckor megkezdték a támadást a Luftwaffe repülőgépei Lengyelország ellen. 5 perccel a támadás megindulását követően a Gdański-öbölben baráti látogatáson lévő Schleswig-Holstein csatahajó is tüzet nyitott a Westerplatte erődre. . A szárazföldi csapatok három oldalról, északról, délről és nyugatról törtek Lengyelországra. Hiába üzent hadat szeptember 3-án Anglia, Ausztrália, és Új-Zéland, Franciaország, Kanada, Norvégia is Németországnak, a lengyel kormány csak semmitmondó ígéreteket kapott. Tudomásul kellett vennie, hogy Lengyelország magára maradt küzdelmeiben. A németek szeptember 8-án elérték Varsót, majd teljesen bekerítették. A lengyel katonák a polgári lakosokkal vállt vállhoz vetve küzdöttek a város megtartásáért. Szeptember 17-én azonban a szovjet Vörös Hadsereg betört Lengyelország keleti területeire, beteljesítve ezzel a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradékát.

A második front létrejöttével a lengyel kormány csapatait részben Romániába, részben Magyarországra menekítette, s székhelyét a szövetséges Romániába tette át.. A kilátástalan helyzetben Varsó szeptember 28-n kapitulál. Romániában internálták az államfőt, a kormány és a minisztériumok idemenekült tagjait, és a főparancsnokságot francia sugallatra felszólították politikai tevékenységeik megszüntetésére. 1939. szeptember 30-án a Párizsban tartózkodó Władysław Sikorskit bízták meg a kormányalakítással. Itt került sor az emigrációs lengyel kormány megalakítására amely Franciaország 1940-es összeomlása után Londonban működött tovább.

A menekültek fogadása, és a lengyel hazai ellenállás szerveződése

Lengyelország megtámadását követően, a németek továbbra is próbára tették a magyar kormány lengyelek iránti barátságát. Szeptember 7-én gróf Csáky István külügyminiszter Ribbentroppal való találkozásakor elutasítást kapott Románia megtámadásának kérelmében. Bizonyos lengyel területek átadására vonatkozó felajánlást azonban Csáky egyértelműen elutasította. Úgy tartotta, hogy emögött Berlin átvonulási terve állhatott. Szeptember 9-én egy kérés hangzik el telefonon, megnevezve a Kassa-Homonna-Lupko vasútvonalat csapatszállítások céljára, amelyre válaszul Csáky megtagadta a vasútvonalak használatának engedélyezését. Később ezt jegyzék formájában a budapesti német követnek is átnyújtották. Hitler nem tekintette a kérést ultimátumnak, de ezek után magyaroknak mindig szóvá tette a kérés elutasítására.

Az első menekültek 1939. szeptember 10-től, azt követően, hogy a Szovjetunió hátba támadta Lengyelországot egyenként, kisebb csoportokban , majd 17-től tömegesen lépték át a magyar határt érkeztek Lengyelországból, amikor a Szovjetunió hátba támadta Lengyelországot. A Teleki-kormány pozitív hozzáállása a polgári és katonai menekültek fogadásához meghatározó volt , mivel a közös magyar-lengyel határ és a magyar lakosság lelkes és együtt érző fogadtatása önmagában nem lett volna elegendő. Vitatott kérdés, hogy milyen számban érkeztek Magyarországra lengyel menekültek. Egyes becslések 100-140 ezerre teszik ezt a számot, más feldolgozások 50-55 ezer közé. A különbség több okból is adódhat. Az első hónapokban nem készült pontos statisztika, ugyanakkor a magyar-lengyel határ és a jugoszláv-magyar határ is nyitva állott, így sokan átmenetileg sem telepedtek le Magyarországon. A számlálást nehezítette, hogy a nyilvántartási listákon több személy sokszor ugyanazon a néven szerepelt. Erre az eljárásra főleg a németekkel szemben kialakult állapotok miatt volt szükség. Létezik olyan köztes álláspont is, mely szerint 70 ezer körüli létszámban érkeztek lengyel menekültek hazánkba.

A francia földön működő emigrációs kormány polgári és katonai hálózat kiépítésébe kezdett, annak érdekében, hogy előbb a katonai, majd a polgári kapcsolatait kiépítse a megszállt Lengyelországgal. Mindezt segítette, hogy Magyarország, Románia, Jugoszlávia és Olaszország semleges volt a lengyelek ügyében. A cél az volt, hogy minél ütőképesebb lengyel hadsereg állhasson fel Franciaországban. 1939. decemberében majd 1940. januárjában három országban kezdték meg illegális katonai bázisok kiépítését: Romániában, Litvániában és Magyarországon.

A három ország bázisai közül a magyarországi „W-set”, „Romek” „Liszt” és „Pestka„ fedőnevű táborok maradtak fönn a háború végéig. Feladatuk a katonai kapcsolattartás és a katonák szervezett formában történő átmenekítése, evakuációja Franciaországba.

A magyarországi lengyel menekült szervezetek szerepet töltöttek be az emigráns kormány és a hazai ellenállás között. 1939. november 13-án megalakult a Fegyveres Harci Szövetség elnevezésű földalatti hadsereg (ZWZ), a későbbi Honi Hadsereg, amelynek élére Kazimierz Sosnkowskit nevezte ki Sikorski miniszterelnök. Ez a hadsereg szolgáltatta a kormány hazai katonai erejét.

Esterházy János a csehszlovákiai Egyesült Magyar Párt elnöke közvetítő- és segítségnyújtó szerepe tette többek között lehetővé, hogy Sosnkowski tábornok álruhában Ungvárra érkezhessen, majd Władysław Sikorski miniszterelnökkel találkozhasson, és megbeszélést folytasson 1939 őszén, Budapesten. Esterházy János édesanyja - Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő - és húga a családjával és rokonaival Lengyelországban élt. A politikus a továbbiakban is jelentős szerepet vállalt a lengyel polgári és katonai menekültek magyarországi elszállásolásának és ellátásának megszervezésében. Ő a szlovák parlament tagja volt szlovákiai magyar képviselőként, így mentelmi jogát élvezve autójában lengyeleket szállított át a szlovák-magyar határon. Segítséget nyújtott a lengyel műkincsek Nemzeti Múzeumban való tárolásának intézésében, továbbá a banki lerakatok Magyar Hitelbankban történő biztonságos elhelyezésben. A németeknek kiadott vagy elfogott lengyel katonák érdekében is felhasználta szlovák hatósággal való kapcsolatait.

A menekültügy rendezése érdekében már 1939. szeptember 17-től megkezdte együttműködését a lengyel kormány a Teleki-kormánnyal. A megbízottak (Kobylansky, a lengyel külügyminiszter kabinetfőnöke, Jerzy Nowak a Lengyel Nemzeti Bank elnöke, továbbá számos kormánytisztviselő) többször jártak Budapesten. A megbeszélések eredményeként 1939. szeptember 22-én létrehozták a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságot.

A lengyel katonák evakuálása és a lengyel menekültek szociális ellátórendszere

A Honvédelmi Minisztérium 1939. szeptember 22-i álláspontja szerint alapelvnek tekintették, hogy a lengyel katonai menekültek nem hadifogoly státuszban, hanem csak háborús okok miatt (internált), azaz kényszerlakhelyre telepített külföldiként élhessenek Magyarországon.

Szeptember 17-én Csáky így ír napi jelentésében a budapesti lengyel nagykövethez intézett közleményéről: 1. Átverődő katonák: hadi jog gyakorlata alapján lefegyverezzük, és internáló táborokba vezetjük őket. 2. Civil menekültek: különbséget teszünk azok között a, akik magukat el tudják látni, illetőleg saját anyagi eszközeikkel fenn tudják magukat tartani;b, akik támogatásra szorulnak. Az a.) kategóriába tartozókat úgy kezeljük, mint bármely idegent, aki magyar földre lép. A b.) kategóriába tartozókat ellenben menekültek táborába confináljuk.

A katonai internáltak mostohább körülmények közé kerültek, mint a polgáriak. Száznegyvenegy katonai tábort létesítettek, amelyeket hirtelen kellett előállítani. A legénységet és az alacsonyabb rendfokozatú tiszteket zárt táborokban - iskolákban, falvakban, gyárépületekben - szállásolták el. A törzstiszteket külön tiszti táborokba helyezték, szanatóriumokban, szállodákban, nyaralókban lakhattak. A száznegyvenegy katonai tábor alig fél év alatt huszonegyre csökkent, mivel a katonák többsége továbbutazott a Franciaországban szerveződő hadseregbe.

1939 késő őszétől az „evakuáció” már szervezett formában működött. Korábban egyénileg utaztak, s a Menekültügyi Bizottság segítette őket okmányokkal és pénzzel. Politikusok, magas rangú katonatisztek (például Kazimierz Sosnkowski; Stanislaw Sosabowski, az 1. Önálló Lengyel Ejtőernyős Dandár majdani parancsnoka; Stanisław Maczek, a 10. gépesített lovasdandár parancsnok; továbbá Zygmund Bohusz-Szyszko, aki részt vett dandárjával Narwikért folyó harcokban) éltek az átutazás lehetőségével.

A Honvédelmi Minisztérium 21. osztályának keretében a lengyel katonák képviselete alosztályként működhetett és szélesebb hatáskörrel rendelkezhettek a polgárinál. Az evakuáció második szakaszát 1940 májusától kezdték meg, ekkor már Angliába, mivel Franciaország német megszállás alá került. A katonai menekültek ügye ekkor a Honvédelmi Minisztériumban Baló Zoltán ezredes, majd Utassy Zoltán ezredes hatásköre alá tartozott.

A polgári menekültek között nagy számban voltak nők és gyerekek, ezért a Teleki kormány kihasználva a magyar törvények rugalmasságát szociális síkon rendezte a polgári menekültek sorsát. Ezt a feladatot a Belügyminisztérium IX. Szegény Ellátási és Általános Segélyezési (szociális) osztálya látta el. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter idősebb Antall Józsefet bízta meg az osztály vezetésével, aki a lengyel menekültügyet az 1944-es német megszállásig kormánymegbízottként intézte. Hivatalosan csak a polgári menekültek tartoztak hozzá, valójában a katonai internáló táborok létrehozásáról és működtetéséről is kellett gondoskodnia. Az evakuáció első szakaszának befejezésével a polgári menekültek áttérhettek az egyéni ellátás rendszerére. Képzettségük és családjuk létszámától függően külön napidíjakban részesülhettek. A családtagok után járó segélyt akkor is megkaphatták, ha munkát vállaltak. A katonák zsoldot kaptak. A Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság, a Magyar-Lengyel Egyesületek Szövetsége, a Magyar Vöröskereszt Egylet a kezdetektől támogatta a menekülteket, hiszen a segély csak a mindennapi létet biztosította. A lengyel politikusok később kiváltak a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságból és megalakították a Lengyel Polgári Bizottságot. Ez a bizottság képviselte a lengyel menekültek ügyét a magyar kormányzat irányába.

A szociális gondoskodás azonban nem merült ki a segélyezésekben. Fontos feladatuknak tartották a fentebb említett illetékesek az oktatás és az egészségügyi ellátás rendszerének megvalósítását.

Elemi és középoktatás oktatás: Az oktatásügy azért is kiemelkedő fontosságú, mivel 1939 októberében kétszáz középiskolást és háromszáz elemi iskolást volt Zamárdiban, akik többségükben szülők nélkül jutottak el Magyarországra. Hivatalosan csak az elemi és a szakmunkás oktatást ismerhették el a német hatóságok miatt, a közép és felsőfokú oktatást nem. 1940 őszétől Balatonboglárra helyezik át az elemi és középiskolát, amely Ifjúsági Tábor név alatt folytatja tovább működését Varga Béla plébános, kisgazdapárti képviselő által. Európa akkori egyetlen lengyel tannyelvű és tantervű középiskolájaként működött. A Lengyel Intézet szoros kapcsolatban állt több iskolával (kadarkúti, keszthelyi, nagykanizsai, egri stb. elemi iskolák), ezzel is segítve munkájukat. A lengyel zsidó gyerekek oktatását és lakhatását is megoldották, amelyek közül kiemelendő a váci Lengyel Tiszti Árvák Otthona.

Felsőoktatás: A lengyel hallgatók felsőoktatásba való felvételét külön eljárással kellett kérelmezni. Közel ötszáz hallgató vett részt a magyar főiskolai, egyetemi karok képzésein. Így a háború után visszatérve hazájukba, meg volt rá a lehetőségük, hogy a megsemmisített értelmiségi területeket újból kiépítsék.

Egészségügyi rendszer: A lengyel menekültek részére az orvosi-betegellátási szervezet kiépítése is megtörtént. A Magyar Vöröskereszten belül működött a Lengyel Orvosok Csoportja. 1940-ben megnyithatták a győri száznegyven ágyas Lengyel Katonai Kórház kapuit, de Mátraházán, Keszthelyen és Ipolyszalkán egyéb osztályokat is működtettek.

Kulturális élet: A kulturális élet megszervezése gyógyító erővel hatott a menekültek mindennapi életére. Lengyel lapot (Wieści Polskie) jelentettek meg egészen a német megszállásig. Kulturális programokat szerveztek, melyeket még az 1929-ben alakult Magyar Mickiewicz Társaság és a Lengyel Intézet is segített, többek között színi előadások sorozatának szervezésével.

Titkos tárgyalások - A német megszállás következményei

A lengyel politikai és katonai szervezetek magyarországi szerveződése nemcsak a menekültek gondozását volt hivatott szolgálni, hanem fontos összeköttetést alkottak a lengyel emigráns kormány és a lengyelországi ellenállás között. Fontos feladatokat láttak el a kapcsolatok fenntartásában a Londonba áttelepülő emigráns kormány és Lengyelország között. Az összeköttetést jól szervezett futárszolgálattal oldották meg Budapest és Varsó, továbbá Budapest és London között. Idősebb Antall József segítségnyújtása az úti okmányok és lakhatási engedélyek megszerzésében, illetve a Külügyminisztérium diplomáciai futárszolgálatának segítsége a lengyelországi jelentések, dokumentumok Londonba juttatásához, szintén eredményessé tette a szervezet tevékenységét. 1943-ban a Kállay-kormány saját kapcsolatokat is létesített a lengyel emigráns kormánnyal, mikor Varga Béla plébános, kisgazdapárti képviselőt bízta meg Kállay, azzal, hogy szimbolikusan ő képviselje Magyarországot a lengyel emigráns kormánynál. A magyar béketapogatózásoknál - különösen 1943 első felében – a lengyel menekültek szervezetei és a semleges országokban működő lengyel követségek fontos lépéseket tettek azért, hogy közvetítő szerepet töltsenek be a brit külügyminisztériumnál. Ezek közül hazánk közeledésének megítélésében fordulópontot hozott Szegedy-Maszák Aladár, (politikai osztály vezetőjének) stockholmi titkos tárgyalása és Kövér Gusztáv (akkor a Magyar Vöröskereszt képviselője) lisszaboni lengyel követséggel való kapcsolatfelvétele

A Kállay-kormány és a lengyel szervezetek vezetői hittek abban az elképzelésben, hogy az angol-amerikai csapatok a lengyel egységekkel az Isztriai-félszigetnél partra szállva a Balkánon a szovjeteket megelőzve érték el a magyar határt. Magyarország utat nyitott volna a lengyel csapatoknak Lengyelország felé. Azonban 1944. március 19-én váratlanul bekövetkezett német megszállás Magyarországon és Sztálin határozott fellépése a terv ellen lehetetlenné a tervek megvalósulását. Tömeges letartoztatások következtek, megszüntettek és felszámoltak minden legálisan működő lengyel szervezetet és a polgári menekültek üldözésébe fogtak. A menekülteket katonai táborba internálták, majd sokukat koncentrációs táborba hurcoltak s egy részüket kivégezték. Horthy Miklós kérte a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti megbízottjától a lengyelek védelmét. Ennek ellenére a németek tömegesen hurcolták el a lengyeleket. A magyar lakosságra várt a feladat, hogy az illegálisan itt tartózkodó lengyeleknek védelmet nyújtsanak és segítsék nekik túlélni a háború utolsó hónapjait. Sokan szlovák partizánokhoz menekültek vagy szovjetek kezére jutva csak évek múltával térhettek vissza hazájukba.

Antall Józsefet a Lengyel Polgári Bizottság teljes vezérkarával együtt letartóztatták. Edmund Fietowiczot kivégezték. A vallatások során az érintett lengyel felek nem tanúskodottak Antall József ellen. Henryk Sławikot, a Polgári Bizottság elnökét mauthauseni táborban végezték ki.

Az utolsó lengyel csoport 1946. augusztus 10-én hagyta el Magyarországot. Hazatérésüket a „Lengyel Hazatelepítési Misszió” vezetője, Zbigniew Kazimierski rendezte. Akik kevés számban véglegesen itt maradtak, később letelepültek és családot alapítva az ottani közösség teljes tagjaivá váltak

Források

ANTAL LÁSZLÓ: Barátok a bajban, lengyel menekültek Magyarországon 1939-1945 ),Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985

KOVÁCS ENDRE: Magyar-lengyel kapcsolatok a két világháború között, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975

BALOGH-zÁMODÍTS: A második világháború teljes története, Pannon Literatúra Kft., 2009

BIERNACZKI KAROL: Lengyel-magyar történelmi olvasókönyv, Szegedi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat, Szeged, 2002

CSÉBY GÉZA: Boglarczykok, Lenygel középiskola Balatonbogláron a második világháború alatt, 2011

GÁL VILMOS: Evakuáció mérnöki pontossággal, Múltkor Történelmi Magazin, 2011

GRZEGORZ LUBCZYK: Lengyelország így fizet,Múltkor Történelmi Magazin, 2011

JUHÁSZ GYULA:Diplomácia iratok Magyarország külpolitikájához 1936-1945.(DIMK)IV. kötet;Magyarország külpolitikája a II. világháború kitörésének időszakában, Bp., 1962.

KOVÁCS ISTVÁN: A barátság anatómiája: második könyv, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2009

KOVÁCS ISTVÁN: Csoda a Visztulánál és a Balti-tengernél: a XX. századi lengyel történelem sorsfordulói, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006 LAGZI GÁBOR: A lengyel keleti politika, Terra Recognita Alapítvány, Budapest, 2011

MOLNÁR IMRE: Esterházy János, Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1997

TELEPÓCZKINÉ RADNAI ARANKA: Lengyel menekülttábor Nyíregyházán (1939-1940) (Mesélő Nyíregyháza/ Városvédő füzetek 3),Nyíregyházi Városvédő Egyesület, Nyíregyháza

SZOKOLAY KATALIN: Lengyelország története, Balassi Kiadó, Budapest, 1996

VARGA BÉLA - KOVÁCS IMRE: Lengyel menekültek és francia hadifoglyok Magyarországon 1939-1945 (rádióbeszélgetés), Újlátóhatár