Szerkesztő:X-ray/Kemény Katalin - Üdvözlet a faültetőknek

Vissza a Hamvas Béla Asztaltársaág szócikkhez

Kemény Katalin: Üdvözlet a faületetőknek

Kedves Barátaink!

Engedjék meg nekem, hogy üdvözletemet egy szubjektív vallomással kezdjem, Valahányszor nyilvános megemlékezésre kerül sor Hamvas Béláról, szorongás fog el: vajon az elkerülhetetlen protkoll, a hivatalos objektivitásra törekvő hang nem hamisítja-e meg annak a személynek a képét, akitől semmi sem állt távolabb, mint a merev beskatulyázás, a rideg kategóriák -, még akkor is, ha az az elismerést, akár a dicsőséget szolgálta. És amióta írásai az elzártság után zuhatagként áramlottak a magyar szellemi vérkeringésbe, akadt is erre, így mondanám, az anti-Hamvas értékelésre nem egy példa.
Most azonban másként történt. Amint az ünnepi program olvasása közben eljutottam a sorig, amiből megtudtam, hogy fát ültetünk emlékére, még hozzá ezen a helyen, a Balaton partján, még hozzá a Tagore sétányon, egyszerre fellélegeztem. Egyik pillanatról a másikra felébredt bennem a kép, amikor még házasságunk előtt az első tőle kapott ajandékom egy Tagore kötet volt. Életfa, s még hozzá Bibó István emlékfájának közelében, a meghitt barátéval, akival kevés szóval is oly jól értették egymást.
És a fa! Emlékoszlopok márványból, fémből nem egyebek, mint megdermedt hasonlatai az ősi fának, amely kivétel nélkül minden nép hagyományában összeköti a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. A napjainkban már kissszámú hagyományőrző közösségek ma is fát ültetnek az újszülött evilágra érkezésekor. Óvakodva a modern világben fenyegető profanizálástól alig merünk hivatkozni az evangéliumi valóság-szimbólumra, a végső tanulságra, amelyben a paradicsom megromlott életfája a megváltás fájává változott. Lehet-e a fánál méltóbb emléket emelni a géniuszoknak, akik életük áldozatával a föld és az ég találkozásán munkálkodnak?
Mindez eszembe juttatta Hamvas Béla fák iránti szeretetét. Ahogy képes volt séta közben valami elhagyott telken elénk bukkant kártevő mardosta fácskát megtisztítani, majd fejlődését folyamatosan figyelmmel kísérni. Úgy látogattuk azt a juharfát, akár egy betegségtől megszabadított lábadozó gyermeket.
Az ilyen szeretet másik neve azonosulás. Nem tudnám megmondani, a szeretet feltétele-e az azonosullás képességnek, vagy azonosulás nélkül a szeretet sem lobban fel. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el, egyik a másik mértéke.
Úgy érzem, illő, hogy erre az alkolomra felelevenítsük a Fák című, a fák ihlette esszéjét, Ha nem azonosult volna a koloskai hársfa kozmikus erőfeszítésével, a minden akadályon áttörő életakarattal, hogyan ismerte volna fel azt a tüzet, amit az emberi életben herozmusnak nevezünk.
És az ágait földre hajtó szomorú fenyő -, az életünket kísérő melenkolia, az örömre árnyat vető köd, ami több, mint fájdalom, ami mélyebbről fakad fel, mint a könny, Hamvas Béla szavaival. 'a világ arca a sötét tükörben."
De íme a hegyoldalon a lenge nyírfácska, az örök szűz, a tisztaság, a szüntelen újrakezdés apadhattlan forrása - virágzás. És nyomában tüstént a gyümülcs, az édes, a tápláló, a védelmező fügefa, őrködő anya. Oltalma megsemmisíti a küzdelem kínját, eltörli a világ szomorúságát, szánkban ízes valóságra váltja a virágillat ígéretét. Lombkarjai alatt mind együtt vagyunk: áldás.
Ám, ha valaki úgy vélné, hogy a fák sugallta költészet nem egyéb, mint változó emberi állapotunk antropomorf kivetítése, nemcsak a fák természetét értené félre, hanem az emberét is, mert a kozmosszal való azonosságunk éppen a nagy költészetben mondja ki magát.
Kozmosz - természetünk - életsorsunk - azonosság. Nem elég! Annak, akiben felszikrázik az emlékezeten túli emlék, több kell, más. Ha csupán a kozmikus azonosság részesei lennénk, beleolvadnánk a halálélet körforgás hajtotta tehetetlen sorsba. De van a megnevezhetetlen, amit csonka emberi nyelvünkön csak emberfelettinek tudunk nevezni, lényünk eredendő és végső és egyetlen valósága, a világok feletti mindenlátás, amely felperzseli a sorsot, amely már nem köti össze a földet az éggel: a kettő benne egy.
Hamvas Béla Csontváry Magányos cédrusában lényünknek azt az eredendő és végső valóságát fedte fel.
Tudjuk, vagy nem nem tudjük, akik itt, vagy bárhol valakinek fát ültetünk, mind ennek a cédrusnak áldozunk. Ennek a fának nevében kell köszönetet mondanom az ültetőknek.
(Elhangzott Balatonfüreden, 2000, március 22-én, a Hambas Béla emlékfa ültetése alkalmánól)

Hamvas Béla: Fák (EDITIO M Kiadó, Szentendre, 2000, ISBN 9638587822)