Szerkesztő:Vitorla/piszkozat/Atomhatalom

Atombomba-történelem

A második világháború idején

1945. augusztus 6-án, helyi idő szerint 8 óra 15 perckor, a világtörténelemben először, atomfegyvert vetettek be Hirosima felett, Japán ellen. A pusztítás leírhatatlan volt, százharmincezren a robbanás pillanatában párává olvadtak, a robbanás epicentrumának másfél kilométeres körzetében minden elpusztult.

Az atombomba bevetése hosszú és megerőltető kutatómunka eredménye volt. A II. világháborút vívó hatalmak közül az amerikaiak és a németek dolgoztak komolyan az atomfegyverek kifejlesztésén. Hogy ez már a háború első szakaszában is prioritás volt, azt jelzi, hogy Hitler első hódításainak egyike Norvégia volt, ahol a britek - akkori önmagukhoz képest - egész heves ellenállást tanusítottak. Norvégiában ugyanis Európa legnagyobb nehézvíz-kiemelő helyei voltak, a nehézvíz pedig az atomfegyvergyártás, az urándúsítás egyik szükséges kelléke. Az atomfegyverért folytatott versenyt végül az amerikaiak nyerték.

A legfontosabb cél azonban a pusztítás demonstrálása volt. A bombák ebből a szempontból is tökéletesen beváltak, hiszen Hirohitó császár három nappal a második bomba bevetése után feltétel nélkül megadta magát. (Az amerikai hadvezetés egyébként hét atombomba ledobását tervezte arra az esetre, ha ez nem történik meg.) Az Egyesült Államok egyben a Szovjetuniónak is üzent, amely eddigre már a Koreai-félsziget északi részét is felszabadította – a szó kelet-európai értelmében.

A hidegháború kezdeti szakaszában

Sztálin, ahogy az várható volt, az atomfegyver azonnali kifejlesztésére utasította tudósait. Az amerikaiak nem vonták be a szovjeteket az atombomba kifejlesztésébe, a Manhattan Projectbe, de a fejlesztésen dolgozó tudósok egy része több információt is kiszivárogtatott szovjet ügynököknek. Klaus Fuchs, a projektbe brit részről delegált háborús menekült német kísérleti fizikus a terv kulcsdokumentumait is átadta, így a szovjeteknek 1949-re sikerült előállítaniuk saját atomfegyverüket.

A szovjetek gyors sikere új helyzetet teremtett. Egyrészt kiderült, hogy atomfegyvert viszonylag gyorsan elő lehet állítani a megfelelő szaktudással, másrészt megszűnt az Egyesült Államok monopóliuma, ami további fegyverkezésre ösztökélte a döntéshozókat. Az Egyesült Államok új szuperfegyver, a 21 kilotonnás nagaszaki bombát messze felülmúló hidrogénbomba fejlesztésébe fogott. Az első hidrogénbombát 1952 novemberében robbantották fel, a tíz megatonnás robbanás majdnem ötszázszorosa volt a Nagaszakit romba döntőnek. Az amerikai fejlesztésre az oroszok meglepően gyorsan reagáltak, 1953-ban negyedik atomfegyverükként ők is hidrogénbombát robbantottak. Kölcsönös elrettentés

Az atomfegyverekkel végzetesen felgyorsult a háború. Régebben a hagyományos erők ütközetei a leggyorsabb háborúkban is napok, hetek alatt dőltek el. Az új fegyver és a stratégiai bombázók pár órára csökkentették egy elképzelt háború időtartamát. Ez új stratégiai megközelítést igényelt, a kölcsönös elrettentés elvét.

1962-re mindkét szuperhatalom a másik elpusztítását sokszorosan biztosító fegyverállományt halmozott fel, amit az időközben kifejlesztett interkontinentális ballisztikus rakéták percek alatt célba juttathattak. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy konfliktusban nem lenne győztes. Ez a felismerés akadályozta meg a hidegháború legforróbb konfliktusának eszkalálódását.

A hidegháború csúcspontján

1962-ben egy amerikai kémrepülő épülő szovjet rakétabázist fotózott le a kommunista Kubában. Kennedy elnök azonnal bejelentette, hogy blokádot von Kuba köré, megakadályozandó a szovjet rakéták telepítését. A konfliktus atomháborúval fenyegetett, a szovjet hajók pedig egyre közelítettek az amerikai tengeri blokádhoz. Két nappal a hajók megérkezése előtt Hruscsov kompromisszumot ajánlott. Ha Amerika a jövőben nem indít inváziót Kuba ellen, visszafordítja a rakétákat. Egy nappal később ezt kiegészítve az amerikaiak Törökországban állomásoztatott atomfegyvereinek kivonását is követelte. Kennedy még így is elfogadta az ajánlatot, bár az utóbbi követelést eltitkolta az amerikaiak elől.

A szovjet hajók 1962. október 28-án elérték az amerikai tengeri blokádot, majd rövid gondolkodás után visszafordultak. A konfliktus közelsége diplomáciai erőfeszítéseket szült: 1963-ban a két fél aláírta az atomkorszak első korlátozó szerződését, moratóriumot hirdettek a földfelszíni kísérleti atomrobbantásokra.

Ez azonban csak a nyilvános kardcsörtetésnek vetett véget, a fegyverkezésnek nem. A fegyverkezési verseny lassítására tett első kísérlet, az 1972-ben aláírt Ballisztikus Rakéta Tilalmi Egyezmény (ABM) – ez a hordozórakéták és a védelmi rendszerek fejlesztését korlátozta – például csak fokozta a versenyt, hiszen mindkét fél a másik teljes arzenáljának elpusztításához elegendő atomfegyvert halmozott fel.

A további korlátozó és leszerelő megállapodások sem értek el eredményeket, igazi változást csak a Szovjetunió bukása hozott, illetve Borisz Jelcin orosz elnök 1992-es döntése arról, hogy többé ne amerikai városok legyenek az orosz atomfegyverek elsődleges célpontjai.

Szaporodó atomhatalmak

Az elmúlt években újra előtérbe került az atomfegyverkezés. Részben azért, mert az atomhatalmak már a hidegháború alatt sem tudták biztosítani klubjuk exkluzivitását: az oroszokhoz és az amerikaiakhoz már 1952-ben csatlakoztak – az amerikai atomfegyver kifejlesztésében nagy szerepet vállaló – britek, majd a kínaiak és a franciák is. Igazi váltást India 1974-es kísérleti atomrobbantása hozott, atomhatalmi státusa deklarálásával a szomszédos Pakisztán kényszerpályára került. A pakisztáni atombomba atyja, Ahmed Kadír Hán pedig igen jó üzletnek találta az atombombát, a technológiát Líbiának, Iránnak és feltehetően Észak-Koreának is továbbadta, és akár terroristákhoz is eljuthatott a dokumentáció. Észak-Korea azóta valószínűleg belépett az atomhatalmak közé. Bár nyilvánosan még nem végzett atomrobbantást, gyanús gombafelhőt már láttak az ország felett, és a CIA is úgy becsüli, hogy akár öt atombombája is lehet a világ utolsó kőkemény sztálinista diktatúrájának.

Irán frissen megválasztott keményvonalas vezetői is nyíltan kiálltak hivatalosan polgári célú atomprogramjuk mellett. A polgári célok hangoztatása azonban nem túl hiteles a világ legnagyobb földgázkészleteivel rendelkező országban, ráadásul az atomreaktorokban nem kell dúsított uránt használni, atombombagyártáshoz viszont nélkülözhetetlen a láncreakcióra képes urán-238 izotóp.

Korea és Irán inkább a klasszikus atomháborús szcenáriót idézi, amiben vesztésre vannak ítélve, hiszen egyikük sem tudná finanszírozni egy, az Egyesült Államok elriasztására is alkalmas fegyverarzenál kiépítését. Irán esetében nagyobb kockázatot jelent, hogy a nem deklaráltan, de minden elemző szerint atomhatalom Izraellel hamar kiélezetté válhat a fanatikus iszlám uralom viszonya. Ágyúval verébre

Az Egyesült Államok is továbbfejlesztené atomarzenálját. Céljuk most már nem az egész világot elpusztító fegyver, sokkal inkább az új ellenség, a föld alatt, barlangban bujkáló terrorista ellen bevethető, korlátozott károkat okozó atombombácska. A Bush-kormány tervei azonban kudarcba fulladni látszanak: bár a kongresszus tavaly engedélyezte a bunkerrobbantó atomfegyverek kutatását, idén egy republikánus képviselő javaslatára valószínűleg megvonja a költségvetési támogatást. David Hobson képviselő, a képviselőház egyik legbefolyásosabb bizottsága, az energetikai bizottság elnökeként kifogásolta, hogy az atomfegyvereket is felügyelő energetikai minisztérium még mindig hidegháborús összegeket költ az idejét múlt elrettentő fegyverzet fenntartására.

Az új fejlesztések és az ezzel párhuzamosan felbukkanó terrorista fenyegetés elemzők szerint minden korábbinál reálisabbá tette, hogy előbb-utóbb bevetik az atomfegyvereket. A legtöbb titkosszolgálati elemző szerint a következő tíz évben igen nagy a valószínűsége annak, hogy a terroristák radiológiai fegyvert robbantsanak. És az is biztos, hogy ha az Egyesült Államoknak sikerül kifejlesztenie a bunkerromboló atombombáját, be is fogja vetni azt.

A mai helyzet

Hatvan évvel az első atombomba ledobása után sokak szerint komoly a veszélye annak, hogy a jövőben is használni fognak atomfegyvereket. A második világháború óta eltelt évtizedek alatt a világot többszörösen elpusztítani képes atomarzenált halmoztak fel a nagyhatalmak, és egyre több ország pályázik nukleáris fegyverre. Az amerikaiak eközben terroristák ellen bevethető törpeatombombákat fejlesztenek.

Király András

Tömegpusztító fegyverek

Az atomfegyverek előállítását és bevetését követően alkalmazott gyűjtőfogalom, azoknak a fegyverfajtáknak a megnevezésére, amelyek a többi fegyverhez képest, azonos körülmények esetén, hatásaik sajátos jellegénél és méreteinél fogva, viszonylag rövid idő alatt rendkívül nagy mértékű pusztítást okoznak az élő erőkben, a haditechnikai eszközökben, az épületekben és más létesítményekben. Értelmezése országonként eltérő volt. Az ENSZ Leszerelési Bizottsága 1954-ben a nukleáris (atom), vegyi és biológiai fegyvereket együtt tömegpusztító fegyvernek minősítette.

• Atomfegyver: Olyan tömegpusztító fegyverfajta, amelynek megsemmisítő képessége az atommag-reakció közben felszabaduló energia pusztító hatásán alapul. (1945. július 16. – első atombomba-robbantás; 1945. augusztus 6. – Hiroshima, 1945. augusztus 9. – Nagasaki)

• Vegyi fegyver: A mérgező harcanyagok az élő szervezetekre gyakorolt káros hatásán alapuló fegyver, a tömegpusztító fegyverek egyik fajtája. Mérgező harcanyagokból és a célba juttató eszközökből áll.

• Biológiai fegyver: A tömegpusztító fegyvereknek az a fajtája, amelyben mesterségesen kitenyésztett, vagy genetikailag megváltoztatott mikroorganizmusokat (baktériumokat, rickettsiákat, vírusokat, gombákat) és/vagy toxinjaikat (általuk termelt méreganyagokat) megfelelő eszközökkel juttatnak a célterületre, emberek, állatok és növények elpusztítására.

Jelenleg a tömegpusztító fegyver néven ismert eszközök mindhárom fajtája megtalálható a világon, annak ellenére, hogy szerződések sorozatával próbálják tiltani alkalmazásukat, megszerzésüket, biztosítani megsemmisítésüket.

Az atomfegyverek nemzetközi ellenőrzésének főbb állomásai

A világon fellelhető összes atomfegyver számát nehéz pontosan megállapítani, annak ellenére, hogy az atomhatalmak arzenáljairól elég sok adat látott napvilágot, különösen az utóbbi évek fegyverzetkorlátozási tárgyalásai során.

Az atomfegyver vált az első olyan harceszközzé, melyet nem lehetett rendeltetése szerint, vagyis a győzelem kivívása érdekében alkalmazni: bevetése ugyanis a kölcsönös garantált megsemmisítést eredményezte volna. Vagyis olyan fegyvernek bizonyult, amely alkalmatlan volt az alkalmazásra.

A SIPRI Yearbook 1994-es adatai szerint a nukleáris fegyverek több, mint 95 %-át az Egyesült Államok és Oroszország birtokolja, azonban a START-I, illetve a START-II szerződés ratifikálásával ezek az arányok jelentősen megváltoznak majd, bár még így is ez a két atomhatalom marad számbeli fölényben a többiekhez képest.

Az atomfegyver birtoklása szempontjából megkülönböztetünk:

• atomhatalmakat (melyek 1967. január 1. előtt nukleáris fegyvert, vagy más nukleáris robbanószerkezetet fejlesztettek ki és robbantottak fel): Amerikai Egyesül Államok, Szovjetunió (majd FÁK, később Oroszország), Nagy-Britannia, Franciaország, Kína;
• küszöbországokat, melyen belül lehetnek:
  • de facto atomhatalmak (India, Pakisztán, Izrael),
  • “jó útra tért” küszöbországok (Argentína, Brazília, DAK),
  • potenciális küszöbországok (Algéria, Líbia, Észak-Korea, Irak, Irán)

Az atomfegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló nukleáris non-proliferáció története Hiroshimával és Nagasakival kezdődött. A kezdeti, 1945-1964. közötti szakasz után, amikor is az atomklub kialakult, tulajdonképpen sikeresnek mondható, hiszen a klub a mai napig nem bővült újabb taggal.

Az ötvenes évek közepén az akkori atomhatalmak leszerelési tárgyalásokba kezdtek, melyek egyrészt a kísérleti atomrobbantások betiltását, másrészt a katonai célokra szolgáló hasadó anyagok előállításának befagyasztását célozták. 1964-re a hasadó anyagok előállításának befagyasztása helyett az atomhatalmak egyoldalúan bezártak néhány nukleáris létesítményt.

Az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását célzó szerződéssel kapcsolatos tárgyalások évekig folytak és 1968. július 1-jén három atomhatalom, az Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió és Nagy-Britannia, melyek egyben a szerződés letéteményesei lettek – 59 másik, atomfegyverrel nem rendelkező országgal együtt – aláírta az Atomsorompó Szerződést, mely 1970. március 5-én lépett hatályba. A két másik atomhatalom (Franciaország és Kína) csak jóval később 1992-ben csatlakozott.

Az Atomsorompó Szerződés az atomfegyverek elterjedését megakadályozni hivatott non-proliferációs rendszer alapköve és középpontja. Tartalmazza azokat a fő kötelezettségeket és ellenőrzési intézményi kereteket, melyek a cél eléréséhez elengedhetetlenül szükségesek, ugyanakkor – részben – megállapítja azokat a jogokat is, melyek a részes államokat a kötelezettségek betartása fejében megilletik.”

A részes államok 1975-től 1995-ig öt évenként felülvizsgálati konferenciát tartottak, melyben megállapították, hogy a szerződésben vállalt kötelezettségek mennyiben teljesültek, illetve annak során és kapcsán milyen kérdések merültek fel.

A szerződés harmadik cikke a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget bízza meg azzal, hogy ellenőrizze, a részes országok betartják-e szerződéses kötelezettségeiket. Ennek jogi alapját az Ügynökséggel kötendő kétoldalú egyezmények adják, melyekben a szerződésben részes atomfegyverrel nem rendelkező államok teljes békés célú nukleáris tevékenységüket az Ügynökség ellenőrzése alá helyezik, amely – az országok bejelentése alapján rutin és ad hoc helyszíni ellenőrzések keretében – ellenőrzik, hogy az adott ország nem végez tiltott tevékenységet.

Az Atomsorompó Szerződés mellett a két legnagyobb atomhatalom között az enyhülési folyamat keretében tovább folytatódtak a kétoldalú tárgyalások, melynek eredményeként az alábbi megállapodásokat kötötték:

• Ideiglenes Megállapodás az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a hadászati támadó fegyverek korlátozásáról (SALT-I) 1972. május 26.

Amerikai-szovjet szerződés a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról (ABM) 1972. október 3.

• SALT-II, 1979. június 18.
• Szerződés az Egyesült Államok és a Szovjetunió között a közép- és rövidebb hatótávolságú rakéták megsemmisítéséről (INF) 1987. december 8.
• Szerződés a hadászati támadófegyverek csökkentéséről (START-I) 1991. július 31.
• START-II, 1993. január 3.
• Részleges Atomcsend Egyezmény (PTBT) 1963. augusztus 5.
• Kétoldalú szovjet-amerikai “Küszöbszerződés”, 1976. március 31.
• Békés Célú Nukleáris Robbantás Szerződés (PNE) 1976. május 28.
• 1993. augusztus 10-én a genfi Leszerelési Értekezleten határozat született egy, a nukleáris kísérletek betiltásával foglalkozó ad hoc bizottság megalakításáról, hogy az “folytasson intenzív tárgyalásokat egy univerzális, multilaterálisan és hatékonyan ellenőrizhető, átfogó, a nukleáris kísérleteket betiltó szerződésről, amely hatékonyan hozzájárulna a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásához”. A tervezetben három fő kérdés-csoport szerepel: a tiltás terjedelme, az ellenőrzés rendszere és a leendő szerződés hatályba lépése.

Jelenleg is folynak azok a törekvések, amelyek a meglévő atomfegyverek számát csökkent(het)ik, tiltják megszerzésüket jelenleg nem birtokló államok számára, illetve a kísérleti atomrobbantásokat betiltják, valamint a nukleáris anyag csempészetet korlátozzák, illetve megakadályozzák.

Forrás

Google: atomhatalom

Dr. Szakács Ágnes orvos alezredes - A TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK NEMZETKÖZI ELLENŐRZÉSÉNEK FŐBB ÁLLOMÁSAI, ÉS LEHETSÉGES SZAKMAI FELADATAI

Hans A. Bethe: AZ ELÁRULT SZERZŐDÉS, Fizikai Szemle 2000/1. 32.o. (ford. Haiman Ottó)

Király András - Hatvan éve itéletnap

ABM – repedezik a moszkvai elutasítás fala Új Szó (2001-08-01)