Szerkesztő:Villanueva/8

A hajdúdorogi görög katolikus székesegyház II. János Pál pápa harangja

A harang ütéssel megszólaltatott idiofon hangszer. Anyaga leggyakrabban fém, elsősorban bronz, de lehet kerámia vagy üveg is. Öblös, üreges teste a mai európai változataiban leginkább felfordított kehelyre, tulipánra emlékeztet, más tájakon, más történelmi korokban lehet ettől eltérő, pl. cukorsüveg- vagy méhkasformájú. Mindig a zárt végénél függesztik fel, és a nyílása pereménél megütve szólaltatják meg. A megütés történhet a belsejében függő fémrúd („nyelv”) segítségével vagy kalapáccsal, keleten gyakran vízszintesen felfüggesztett farúddal.

A harangot legtöbbször hangjelzésre használják, de zenei célokra is alkalmas. A nagy méretű harangokat hagyományosan a templomok harangtornyaiban függesztik fel, megszólaltatási módjuk a harangozás. A több behangolt harangból álló harangjátékon, a carillonon klaviatúra vagy automatikus dallamjátszó szerkezet segítségével játszanak.

A harangok mérete széles határok között lehet: a legkisebbek 5 mm körüli átmérőjűek, a legnagyobbak 5-6 méteresek. A harang kis méretű változatait csengőnek, csengettyűnek, kolompnak nevezik.

Felépítése, megszólaltatása

A harang és tartozékai

A harang általános értelemben véve csészealakú, köpenyformájú idiofon hangszer, amely egész testében rezeg. A gongtól abban különbözik, hogy rezgésekor leginkább a nyílása pereménél mozdul ki, legkevésbé a közepén, a csúcsánál. Ennek megfelelően a pereménél ütik meg, és a csúcsánál rögzítik, függesztik fel.

A harangszerű hangszerek formája emellett nagyon változatos. Legismertebb ezek közül a modern nyugati templomi harang a maga befelé ívelt, tulipánszerű köpenyformájával, ugyanakkor a kerékpárok vagy a régi ébresztőórák csengői, a hagyományos elektromos csöngő, de a tibeti hangtálak is akusztikai szempontból a harangok közé sorolhatóak annak ellenére, hogy jóval zömökebbek, szélesebbek. A keleti, buddhista harangok hosszúkás henger- vagy hordóformájúak, a kora középkori európai harangok a gótika koráig cukorsüveg- vagy méhkasformában készültek. A harangok legtöbbször forgástestek, tehát kör keresztmetszetűek, de lehetnek ovális vagy téglalap keresztmetszetűek is.

Templomi harang hosszmetszete

A ma legelterjedtebb, kehelyformájú harangok főbb részei

• a függesztő szerkezet vagy korona, leggyakoribb formája a füleskorona;
• a hangot kisugárzó hangszertest, a köpeny vagy palást, melynek megvastagodó pereme az ütőgyűrű, ahol a harangot megütik – általában öntési eljárással készül harangbronzból;
• a harang belsejében, annak középvonalában felfüggesztett harangnyelv vagy ütő, ami rendszerint vasból készül.

A harang tipikus megszólaltatási módja a harangozás, melynek során a harangnyelv ismétlődően összeütődik a harang testével az ütőgyűrűnél. A keleti keresztény egyházak templomi harangjainál az álló palástot kongatják meg a nyelv mozgatásával, Nyugat- és Közép-Európában viszont a harang szinte mindig egy lengőszerkezetre van felszerelve, így a palást hintaszerű mozgása közben ütődik a nyelvhez.

A harang koronájának rögzítése a járomhoz

A harang lengőszerkezetének elemei

• a fából vagy újabb korokban vasból készült járom, amely függesztő vasak segítségével csatlakozik a harang koronájához;
• a húzókar a kiegyenlítő súllyal, vagy a forgató kerék,
• a tengely a csapággyal, mely utóbbi a harangot tartó állványzatra, a harangszékre van rögzítve.

A templomi, vagy más óratornyokban az óraütés a harangozástól eltérő módon történik: ilyenkor egy külső kalapács, a kongató üti meg a nyugalomban lévő harangot. Ez halkabb, vékonyabb hangot ad, mint a harangozás. A kongató rendszerint a toronyórával áll kapcsolatban, annak vezérműve működteti. Hasonló elven, kongatókkal működik a dallamjátszó carillon is, amely rendszerint klaviatúráról is vezérelhető.

Harangozási módok

A lengőszerkezet, a járom kialakításától függően kétféle fő harangozási mód létezik aszerint, hogy a harang kilengése közben az ütő a palástnak az éppen feljebb vagy lejjebb lévő részéhez csapódik-e.

A felülütős vagy repülő harangozási mód jellemzője, hogy a járom egyenes vonalú, így a harang tengelye, lengési középpontja valamivel a harangtest fölött van. A harang lendítésekor a nyelv felröppen a palást felső pozíciójáig, vagyis az ütőgyűrű felső szegmensén történik a hangkeltés, mikor a harang szinte vízszintes helyzetbe lendül. Ennek fontos feltétele, hogy a lengőszerkezet, illetve a nyelv lengésideje és fázisa jól egymáshoz legyen hangolva. A legerősebb, leggazdagabb hangzást, a leghatékonyabb sugárzást ez a megszólaltatási mód adja. Hátránya, hogy a harangozás nagy fizikai erőkifejtést igényel, a súlyos harang tömegközéppontjának ide-oda mozgása a haranglábat nagyon megterheli, az erős ütések miatt pedig a harang maga is károsodhat. Európa templomi harangjain ez a rendszer a leggyakoribb, Magyarországon is az 1860-as évekig ilyen rendszerben harangoztak, ekkortól kezdett elterjedni az alulütős harangozás.

Az alulütős rendszer esetén a járom lefelé ívelt vagy megtört alakú, ezáltal a tengely a harang tömegközéppontjához közelebb, az ütő forgáspontja közelébe kerül. A harang kevésbé leng ki, mint a felülütős harangozás esetében, a nyelv pedig csak kis mértékben mozdul el függőleges helyzetéből. A hangképzés a palást alsó pozícióján történik, vagyis az ütőgyűrű éppen alacsonyabban lévő szegmensén. A létrejövő hang felhangokban szegényebb, „kongósabb”. Előnye, hogy a harangozáshoz a felülütős módhoz képest sokkal kisebb erőkifejtés szükséges, és a helyigénye is kisebb. Napjainkban Magyarországon a harangok 95 %-a alulütősen szólal meg, miután a régi harangok többségét is ebben a szellemben építették át a 20. század folyamán.

Az alulütős harangozás úgy is megvalósítható, hogy bár a tengely a felülütős harangokra jellemzően a harangtest fölé esik, de a járom olyan tömegű és kialakítású, hogy jelentős ellensúlyt képez a harang túloldalán. Így is elérhető az, hogy a harang és a lengőszerkezet együttes tömegközéppontja a tengelyhez közelebb kerüljön.

Magyar specialitás a nyelv rugóval vagy laza kötéllel való lekötése. Ezzel a megoldással az eredetileg felülütős rendszerben épült harang is alulütős módon szólaltatható meg, ugyanakkor a harang villamosítása is könnyebbé válik.

Meghajtási módok

A lengetéssel működtetett harangokat hagyományosan kézi húzással szólaltatják meg a lengőszerkezet húzókarjára, forgatókerekére szerelt harangkötél segítségével. Felülütős harangozásnál gyorsan, ütemesen kell a kötelet a megfelelő pillanatban megrántani, alulütős rendszernél a kötelet a lengés ütemében kell húzni. A kézi harangozás egy különleges esete a harang félreverése. Ennek során a harangozó nem engedi, hogy a harang a maga természetes, ingaszerű módján lengve szóljon, hanem sűrű, rángatásszerű mozdulatokkal a harangot arra kényszeríti, hogy az ütő a palástnak mindig egyazon oldalát verje. Magyarországon tűzvész, árvíz esetén használták ezt a harangozási módot a lakosság figyelmeztetésére.

A kézi húzás napjainkban templomi harangoknál alig fordul elő. A gépi harangozás történhet villanymotorral vagy elektromos húzómágnessel.

Hangzása

A harang hangtani szempontból egy bonyolult térbeli formájú lemezként írható le, amely két dimenzióban rezeg. A rezgések hajlítási hullámok formájában terjednek a palást mentén. E hullámok kétféle csomóvonal-rendszert alakítanak ki: az egyik hosszanti „meridiánokként” osztja 4, 6, 8,… zónára a harang köpenyét, a másikat a köpeny keresztmetszeteinek megfelelő koncentrikus körök sora alkotja.

A legmélyebb hang a 4 hosszanti és nulla körcsomóvonalhoz tartozik. Ebben a rezgési módban a harang a hangvilla térbeli megfelelőjeként fogható fel, tehát a maximális kimozdulás a harang nyílásánál, a legkisebb a csúcsánál, a felfüggesztési helyénél tapasztalható. A hosszanti csomóvonalak szaporodásával, a körös csomóvonalakkal is kombinálódva emellett egyre több részhang alakulhat ki.

A harang hangja két, időben elkülönülő részből áll: az ütéshangból és a zúgóhangból.

Az ütéshang hallatszik először, ami egy rövid, fémes, határozott magasságú hang. Lecsengése nagyon gyors. Az ütéshang magassága fizikailag nem mutatható ki, az inkább egy felhangsornak a fülünk által érzékelni vélt szubjektív alaphangja, „reziduuma”.

A zúgóhang még az ütéshang teljes elhalása előtt megjelenik. Ez már a harangköpeny fizikailag is kimutatható különböző rezgési módjainak összességét tükrözi. Ez egy többhangú hangzat, melynek összetevői különböző intenzitásúak, különböző lecsengési idejűek. A harang zúgásának hangképe, hangszerkezete nagy mértékben függ a formájától. A korai középkor méhkas- és cukorsüveg-formájú, a Távol-Kelet hengeres vagy hordóalakú harangjai jobbára diszharmonikus hangszerkezetűek, a nyugati kehelyformájú harangok viszont többé-kevésbé konszonánsra hangolhatóak.

A zúgóhang fő összetevői a kehelyformájú harangokban:

1. alsóhang (francia: bourdon, német: Unteroktave)
2. alaphang (francia: principal, német: Prime)
3. terc
4. kvint
5. felső oktáv (francia: nominal, német: Oberoktave)

Az alsóhang a harang legmélyebb hangja, ez búg a leghosszabb ideig, nagy templomi harangoknál akár percekig is. A következő, szintén hosszan zengő részhang neve alaphang, mivel ezt a hangmagasságot érezzük a harang legjellemzőbb hangjának. Ideális esetben egy oktávval az alsóhang fölött szól, de ez a hangköz nónától szextig terjedhet. A harangöntők a szép hangzás érdekében arra törekednek, hogy ezt az alaphangot minél jobban összehozzák az ütéshanggal. Az alaphang fölötti terc a legtöbb harangnál (kicsit bő) kisterc, az ilyen harangokat molltercesnek nevezik. Dallamjátszó harangokhoz dúrterces harangok is készülnek, ezeknél a terc nagyterccel szól az alaphang fölött. A következő részhang, a kvint nem mindig harmonikus rendű. A felső oktávot nominálnak is nevezik, mivel a fül pontosan egy oktávval ez alatt érzékeli az ütéshangot, amely jól hangolt harangnál egybeesik az alaphanggal. A terc, a kvint és a felső oktáv lecsengési ideje rövid, 5-15 %-a az alsóhangnak.

Természetesen e hangok fölött további részhangok sorakoznak, némelyikük harmonikus, mások nem.

Története

A harang legkorábbi elődei szárított terméshéjból, agyagból, kőből készültek. Az ókori Egyiptomban arany- és ezüstharangokat, Ázsiában és a Közel-Keleten az i. e. 9. századtól öntött bronzharangokat is készítettek. A kolompok, harangok haszonállatokra függesztése démonűző varázseszközként funkcionált, az emberi viselet részeként az ókorban díszítő vagy mágikus szerepet töltött be.

A harang, a csengettyű mint hangszer kezdetben ritmushangszer volt, táncosokra aggatva mozdulataikat festette alá. Később keretre függesztve egyenként vagy csoportosan, rázással megszólaltatva a hangzást élénkítette, színezte udvari zenekarokban. Ebből fejlődtek ki a skálaszerűen behangolt dallamjátszó harangsorozatok, harangjátékok. Kínában a Csou-dinasztia korától a Ming-dinasztia koráig használtak behangolt harangsorozatokat zenei célokra, illetve a zenei hangrendszerek egységesítésére. Európában ehhez fogható harangjátékok a 13. században jelentek meg, majd a 17. századtól terjedtek el, mint a cymbala illetve a carillon.

A harang zenei felhasználása mellett legalább ugyanilyen jelentőségű jelzőeszközként való alkalmazása. Csengettyűk jelezték fogatok, lovaskocsik közeledtét, magaslatokra helyezett nagyobb harangok veszélyre figyelmeztettek. Harangtornyokban megszólaltatott harangok hívták, hívják össze az embereket vallási szertartásokra és egyéb gyülekezésekre, jelzik az idő múlását, feleznek ki közös örömöt vagy gyászt.

Források

• szerk.: Stanley Sadie: The New Grove Dictionary of Music and Musicians. London: Macmillan (2000) 
• Tarnóczy Tamás. Zenei akusztika. Zeneműkiadó (1982). ISBN 963 330 401 6 
• Pap János: Vivos voco… A harangokról, 2000. október 1. (Hozzáférés: 2017. április 14.)

Kapcsolódó szócikkek

• Harangöntés
• Carillon
• Csengettyű