Szerkesztő:Tori~huwiki

Pragmatica sanctio (ejsd:Pragmatika szankció) Jelentése gyakorlati rendezés.Ezen néven valamely nagy fontosságú államügynek végleges, a messze-jövőre kiható elintézése, amely azután mintegy megváltoztathatatlan, tulajdonképpen „királyi rendelet”. Így emlegetik közelebbről: • a IX. Lajos és VII. Károly francia királyok által 1269-ben, illetve 1438-ban kibocsátott határozatokat; • a német birodalmi gyűlését 1439-ben, amellyel elfogadta a bázeli zsinat döntéseit; • V. Károly német-római császárnak a németalföldi tartományok egységét kimondó határozatát, valamint az uralkodó családok örökösödését rendező szabályokat; • VI. Károly német-római császár, mint a Habsburg-ház (ausztriai ház) feje által 1713-ban kiadott és a Habsburgok nőágainak a patrimonialis természetű osztrák örökös tartományokra vonatkozó örökösödési rendjét; • III. Károly spanyol királynak a Bourbon-ház spanyol és olasz ágainak örökösödésére vonatkozó, 1759-ben kiadott rendelkezéseit; • 1723-ban a Habsburg-ház nőágainak a magyar trónon való örökösödését, amelyet kezdetben a köznyelv, majd később a törvények is röviden pragmaticának neveznek.

                                          Hadik András

1757. október 10-én kalandos vállalkozásba kezdett, nevezetesen a sziléziai Habsburg–porosz frontvonaltól 450 kilométerre északra fekvő Berlin, Nagy Frigyes porosz király fővárosa elfoglalásába. A porosz uralkodó ezekben a napokban ugyanis nem tartózkodott Berlinben, hanem személyesen irányította összevont haderőit a Habsburgok és franciák elleni távoli háborús fronton, Naumburgnál, így a Sziléziából Berlinbe vezető országút katonai védelem nélkül maradt. Hadik András 4320 katonájával, köztük a saját nevét viselő Hadik-huszárezred és a Baranyay-huszárezred válogatott magyar lovasaival indult útnak. Az ellenséges hátországban a felfedezést elkerülendő az éjszaka leple alatt meneteltek, míg napközben elrejtőzve pihentek. Ilymódon mindössze 6 nap alatt tették meg az ellenség földjén a jelentős távolságot (450 kilométert, vagyis naponta mintegy 70–80 km-t) Külön érdekessége a vállalkozásnak, hogy Hadik a gyalogságot a huszárok mögé ültetve szállíttatta. A Berlin falai alatt meglepetésszerűen megjelenő magyar huszárok a város átadását és hatalmas hadisarc kifizetését követelték. Mivel a város tanácsa és a katonai kormányzó képtelenségnek találták a komolyabb ellenséges ostromgyűrű hírét és a fizetést megtagadták, Hadik a tüzérségét azonnal a városkapuk elé állíttatta. Az ágyútűz a város főkapuját betörte, mire a porosz őrség elmenekült. A huszárok fergeteges rohama a városban ellenálló 5500 főnyi helyőrséget szétszórta és foglyul ejtette. A városi tanács vezetői ezután azonnal kifizették az óriási, 215 000 talléros összeget. A pénz egy részét Hadik a katonái között osztotta szét. A várost magát megkímélte, csapatát erős fegyelem alatt tartotta, és nem vitt el egyebet, csak hat porosz zászlót, valamint Mária Terézia részére személyes ajándékként két tucat női kesztyűt, amelyekre a város címerét hímeztette. A magyar huszárok csak egy napig tartózkodtak az elfoglalt városban, amíg a kesztyűk elkészültek. Nagy Frigyes csak október 13-án értesült az ellenség hátországbeli mozgásáról, és rögtön jelentős csapatokat küldött Berlin védelmére, ezek azonban csak 18-án érkeztek meg. Hadik az előző éjszaka már elhagyta a várost, és erőltetett menetben, nagy kerülővel visszaindult a sziléziai frontvonal felé. Útközben egy huszárkülönítmény Frankfurt an der Oder várost is megsarcolta. A sereg pihenés nélkül menetelt, és bár oldalvédje többször is összeütközött a porosz huszárokkal, végül szerencsésen megérkeztek a Habsburg ellenőrzés alatt álló területre. Hadik vesztesége 88 ember és 57 ló volt, ezzel szemben Berlinből 425 porosz hadifoglyot hozott magával.

                                        Waterlooi-csata

Waterloonál Wellington jobb szárnyát a megerősített Hougomont farm biztosította, középen La Haye Sainte-et erősítették meg, a bal szárnyat pedig több kisebb tanya (például La Haie és Papelotte) védte. Napóleon már a támadás megkezdése előtt szembesült az egyik legnagyobb gondjával. Egyrészt nem ismerte a porosz hadsereg helyzetét, mióta az visszavonult Ligny-től, és azzal is tisztában volt, hogy Wellington állásai ellen a korszak legfélelmetesebb erejével, a francia tüzérséggel kell kezdenie a támadást, erre azonban órákon át nem adódott lehetőség, mivel az előző esti viharban felázott talajnak ki kellett száradnia, hogy elbírja az ágyúkat. A sár is hátráltatta a gyalogságot és a lovasságot, miközben azok állásaikba evickéltek. Amikor a francia tüzérség végül tüzet nyitott a brit állásokra 11:35 körül, az ellenségre gyakorolt hatást erősen csökkentette, hogy a felpuhult föld elnyelte a becsapódó lövedékeket. Ráadásul Wellington a szövetségesek zömét a dombtető mögött helyezte el, így védve azt a várható ágyúzástól. A francia haditerv egyik sarkalatos pontja volt, hogy a szövetségesek tartalékos erőit a jobb szárnyhoz kelljen vezényelnie Wellingtonnak, Hougomont-hoz. A francia támadások azonban sorozatosan megtörtek, noha a francia csapatok egy alkalommal már a tanyaépület udvarába is behatoltak, de még innen is visszaverték őket. Hougomont külön csata lett a csatában az egész nap folyamán, kitartó védelme pedig ezernyi értékes francia katonát kötött le a sikertelen rohamokban, míg a szövetségesek tartalékosai zömmel helyben maradtak.

A csata térképe 13:30-kor a császár Ney marsallnak megparancsolta, hogy küldje Jean-Baptiste Drouet d'Erlon gyalogságát Wellington arcvonalának középső része ellen La Haye Sainte-et nyugat felől kerülve. A támadás a Willem Frederik van Bylandt vezérőrnagy vezette belga-holland 1. dandárra összpontosított, ami azon kevés egységek egyike volt, melyeket az arcvonal lejtős részén helyeztek el. Intenzív bombázás és d'Erlon csapatainak tüzelése nyomán nem egészen tíz perc után a túlerőben levő franciák visszavonulásra kényszerítették Bylandt hadait Thomas Picton tábornok hadosztályának vonalain keresztül. Picton seregében sok Portugáliát és Spanyolországot megjárt veterán harcolt, köztük a skót felföldi ezredek, néhány azon kevés harcedzett brit alakulat közül, amelyek Waterloonál a brit kontingensbe tartoztak. Picton hadosztálya ellentámadásba ment át lefelé a lejtőn, hogy feltartóztassa d'Erlon előretörő gyalogságát. A britek szintén sokat szenvedtek a sortüzektől és a heves közelharcoktól, de Picton katonái kitartottak, és lassanként felőrölték a támadást. A francia támadást végül a Henry William Paget Uxbridge, Anglesey márkija vezette brit nehézlovasság és a hírhedt Skót Szürkék rohama verte vissza. Ezt azonban annyira megsínylette a nehézlovasság, hogy a csatában már nem játszhatott jelentős szerepet. Mindeközben a csatamező keleti részén felbukkantak a poroszok. Napóleon a tartalékát, Lobau két lovashadosztállyal megerősített VI. hadtestét küldte ellenük (kb. 15 000 embert), így gyakorlatilag minden gyalogsági tartalékát felélte – kivéve a Császári Gárdát. Amikor a császár váratlanul elhagyta a csatamezőt kora délután, a heves Ney félreértelmezett egy szövetséges átcsoportosítási manővert: azt hitte, hogy Wellington megkezdte az általános visszavonulást, ezért meggondolatlanul lovasezredeket küldött előre gyalogsági fedezet nélkül. Vagy 5000 lovaskatona indított rohamot felfelé a meredek lejtőn, ám a nagyerejű támadásokat visszaverték a kitartó szövetségesek. 4 sor mélyen, négyzet alakban álltak fel a gyalogosok bajonettekkel felszerelkezve, melyekkel rengeteg francia támadót pusztítottak el. A visszavonuló, újracsoportosító lovasságot a britek a tüzérséggel is kitartóan lövették, közben pedig a szövetséges könnyűlovassági ezredek és a holland nehézlovas dandár ellentámadásokat indított. Hosszas csatározás után a francia lovasság kimerült. A poroszok már harcoltak a császári haderő jobb szárnyával, amikor a kora esti órákban La Haye Sainte-et elfoglalták a franciák. A németek kiűzték Lobau-t Plancenoit-ból, a csatamező egyik legmesszebbi pontjáról. Ekkor Napóleon a 10 zászlóaljból álló Ifjú Gárdát küldte a poroszok ellen, amit azok kemény harcok árán visszavertek. A császár ekkor a Régi Gárda 2 zászlóalját indította Plancenoit-ba, akik félelmetes harcok árán visszaszorították a poroszokat. De nem elég messzire sikerült őket visszavetni: kb. 30 000 német katona ismét megrohanta a falut. A 20 000 francia védő (főleg a Régi Gárda egységei) kb. egy órán át tartották Plancenoit-t, mielőtt a masszív porosz ellentámadás félórányi véres utcai csatározás után kiverte őket állásaikból. Utolsóként a temetőt és a templomot védő Régi Gárda futamodott meg. A nap végére a francia veszteségek hatalmasra nőttek: volt olyan alakulat, ami 92%-os veszteséget szenvedett.

Stanley Berkley: A bemélyedt út Waterloonál Miközben Wellington arcvonalának középső részét a La Haye Sainte-et elfoglaló franciák veszélyeztették, Napóleon az utolsó tartalékát is mozgósította: a mindezidáig veretlen Császári Gárdát. Lövedék- és repeszviharon keresztül indítottak rohamot, és a gárdisták 5 zászlóalja legyőzte a számbeli fölényben levő szövetségesek első vonalainak brit és német (Brunswick, Nassau) alakulatait. A gárdisták tovább törtek előre, a helyzet pedig kezdett kritikussá válni. Chassé holland hadosztályát küldték a császáriak feltartóztatására, aki a tüzérséggel oldalba kapta a dicsőséges gránátosokat, de a franciák ennek ellenére nem hátráltak meg. Chassé kénytelen volt katonáival rárontani a gárdistákra, akik azonban még mindig tartották magukat. Mindeddig tőlük nem messze nyugatra 1500 brit gárdista – vezetőjük Peregrine Maitland – fedezékben védekezett a francia tüzérségi tűz ellen. Ekkor azonban egy emberként felemelkedtek fedezékeikből, és szétzúzták a rémült Császári Gárdát közvetlen közelről leadott sortüzeikkel. A francia vadászhadosztályok megpróbáltak felfejlődni, hogy viszonozzák a tüzet – ekkor indult meg a szövetséges bajonett-roham, amit egy újonnan érkezett francia vadászzászlóalj még megfutamított, ám a siker csak ideiglenes volt. A brit gárdistákat üldöző franciákat Frederick Adam tábornok friss brit dandárja végül megfutamította. A történelem folyamán először a Császári Gárdát szétverték, és katonái fejetlenül menekültek vissza a francia vonalak felé. Wellington, aki úgy ítélte meg, hogy a gárdisták visszavonulása elbátortalanította a többi ellenséges alakulatot, felállt Copenhagen nevű kedvenc lova nyergében, és kalaplengetve jelt adott az általános rohamra. A Császári Gárda maradéka a sikertelen támadás után a három (egyes források szerint négy) francia tartalékzászlóalj mellett gyülekezett, és délre La Haye Sainte-től kiépítették az utolsó állásukat. Adam dandárja és az ötödik brigád egy része (a hannoveri Landwehr (Hadsereg) Osnabrück Zászlóalja) – mindkét alakulat a Sir Henry Clinton altábornagy vezette 2. közös hadosztály része – támadásával teljesen összezavarta a franciákat; a félig-meddig megmaradt egységek a főhadiszállás, La Belle Alliance (Szép Szövetség) felé menekültek. Ekkor fogadta Hugh Halkett őrnagy Cambronne tábornok megadását, és valószínűleg ekkor hangzott el a híres mondás: „La Garde meurt, elle ne se rend pas!”, azaz „A Gárda meghal, de nem adja meg magát!”.

A waterlooi csata színhelye, 1851-es ábrázolás Körülbelül ugyanekkor verték ki a poroszok a franciákat Plancenoit-ból. A brit és szövetséges erők előretörése és Plancenoit elvesztése hatására a teljes francia front felbomlott. Az utolsó egységek, amelyek szervezett hadrendben maradtak, a Régi Gárda két, a főhadiszállás körül állomásozó zászlóalja volt. Ez volt a legvégső tartalék, egyúttal a császár személyes testőrsége. Egy ideig Napóleon abban reménykedett, hogy ha a két zászlóalj kitart, a francia haderő maradéka felfejlődhett mögötte, ám a visszavonulás fejvesztett meneküléssé vált, így erre nem kerülhetett sor. A két egység négyzetalakba fejlődött fel La Belle Alliance két oldalán, hogy felfogják az ellenfél előretörő lovasságának támadásait. Amíg meg nem sikerült győzni, hogy a csata elveszett és távoznia kell, a császár ellenállásra utasította a két zászlóaljat (személyesen a bázistól nyugatra esőt vezette). A poroszok a keleti zászlóaljat támadták meg, Adam hadai pedig a nyugatit kényszerítették visszavonulásra. Az alkony leszálltával mindkét francia egység viszonylag szervezett rendben visszavonult Franciaország felé. A tüzérség a britek és poroszok kezébe került sok megfutamodó franciával együtt, akik miatt az ágyú visszavonulása is lehetetlenné vált. A szövetséges lovasság kb. 23:00-ig üldözte a megfutamodókat, a poroszok pedig egész éjjel követték őket