Szerkesztő:Raczrobert/Otto Dix
Otto Dix
[szerkesztés]A XX. század német festészetének egyik kiemelkedő művésze, Otto Dix (1891-1969) művészetében is igen fontos az agresszió szerepe. Műveiben az élet és halál, s a kettő együttese sokféleképpen jelentkezik. Ez az ellentétpár már az első képeitől - a koponya és a virág - (Virágzás és elmúlás, 1911) festményén, a későbbiekig, például A halál diadalá-ban (1954) - végigvonul. Sokféle stílusban tudott festeni; végül műveire az "expresszionista verizmus" jelzőt kapta, elsősorban a valóság nyers ábrázolása miatt. Karikaturisztikus és deformált figurái, portréi hihetetlen pszichológiai jellemzéssel mutatják az egyén és a társadalom fonákságait.
Otto Dix Gera mellett látta meg a napvilágot, Untermhausban. Apja Franz Dix szobrász volt, anyja Lousie Dix varrónő. Három testvérével egyszerű, de nem szegény körülmények között nőtt fel. Mind apja, mind bátyja lelkes szociáldemokraták voltak. 1906-ig szülővarosában járt elemi iskolába. Az elemi iskola elvégzése után a közeli Gerában lett Carl Senff melett dekorációfestő-szaktanuló.
1910 szeptembertől 1914 augusztusig Drezdába járt a szász Nagyhercegi Iparművészeti Iskolába. Tanárai itt Max Rade, Richard Mebert, Johannes Türk, Paul Numann és Richard Guhr voltak. 1912/13-ban tanulmányúton járt Csehszlovákiában, ill. Ausztriában és Olaszországban. 1912 és 1914 között több olyan kiállításon volt, amelyek döntő hatással voltak művészi fejlődésére,hatott rá van Gogh és a futurizmus, lelkesedett Nietzsche filozófiájáért, a festménygaléria régi mestereivel veszekedett.
1914-19 között volt a német hadsereg katonája, nehéz gépfegyveren képezték ki. 1915-ben önkéntesnek jelentkezett a frontra. 1918 decemberig szolgált a Somme-nál, im Artois és Flandriában, valamint 1917-ben a keleti fronton. Dix egyike azon kevés német müvészeknek, aki majdnem megszakítás nélkül az első világháborúban részt vesz. Már 1916-ban vaskereszttel tüntették ki
1918 Verwundung und Beförderung zum planmäßigen Vizefeldwebel.
Umfangreiches Konvolut an realistischen, expressionistischen, kubofuturistischen und abstrakten Zeichnungen in Bleistift, Kreide und Tusche, daneben Gouachen.
Bis 1922 Studium an der Staatlichen Akademie der Bildenden Künste. Meisterschüler von Max Feldbauer und Otto Gußmann. Leszerelése után alapítótagja volt a Drezdai Szecesszió (Dresdner Sezession - Gruppe 1919) mozgalomnak, részt vett az első és második kiállításán, amelyeket Emil Richter galériájában rendeztek meg Drezdában, majd pedig Berlinben. további kiállítások Düsseldorf, Prága, Berlin. Rövid dada-periódusát követően 1920 és 1921 közt készítette első realisztikus festményeit. 1920-ban részt vett a berlini Burchard-galériában megrendezésre került első Dada-gyűlésen (Dada-Messe der Galerie Burchard in Berlin), s Darmstadt-ban(24) is kiállított ekkor a Deutsche Expressionisten kiállítás keretein belül, valamint ez évben még a berlini November csoport kiállításán is látható volt néhány képe.
Conrad Felixmüllerel barátságot kötött, akit 1920-ban bevezetett a radírozás technikájába. Kapcsolatban állt olyan berlini dadaistákkal mint George Grosz és John Heartfield, valamint a düsseldorfi avantgarde-csoporttal " Junges Deutschland". 1919/20-ban új stíluson dolgozott, polémikus túlzó realimus szociálkritikus hangsúllyal. Dix ezentúl a verizmusként elhíresült irányzat hírhedt ismert képviselöje.
Mikor 1919-ben Drezdába visszatért, Dix festményein az élet elcsúfított oldalait ábrázolta. Az esztétikai határokat provokáló realizmus rövid időn belül gyökeret vert művészetében, s túllépett a dadaista képpraktikákon. Bevallott célja ekkoriban az volt, hogy igazi festővé váljon.(26) Ezzel szemben mind több grafikát készített és adott el elsősorban a megélhetés, az alapvető életkörülmények fenntartása érdekében. Igaz, hogy már 1919-ben sikerült Dixnek egynéhány fametszetet készítenie, acélmetszeteit csak 1920-tól kezdte lenyomtatni. E tény azzal függ össze, hogy Conrad Felixmüller ebben az évben Drezdában dolgozott, s a nyomtatóeljárását csodáló Dixet felvilágosította, hogy a „grafika jobban eladja magát!” („Graphik verkauft sich besser!”)(27). Drezdai tartózkodásánál részletesen elidőzhetünk a vizsgált sorozat helyi megjelenéséből kifolyólag, s nem kell kitérnünk a düsseldorfi művészeti életre, és a Junge Rheinland szerteágazó tevékenységére. Habár fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy Dix 1921-ben rövid utazást tett Düsseldorfba, de tartósan csak ’22 őszén költözött oda.(28) A súlyos drezdai atmoszférában Dix így nyilatkozott egy műtermét látogató vendégének: „Hát, igen, egyáltalán nem nekik (embereknek) festek. Nem nekik, és mégis nekik. Sajnálom. Épp olyan szuverén dolgozó (Prolet) vagyok, nem csoda, hogy ezt mondom: Ezt csinálom! Mondhattok, amit akartok. Mire jó ez? Magam sem tudom, de csinálom. Mert tudom, hogy így kell lennie és nem másként.”(29)
1922-re egyébként Brigid Barton 76 grafikai lapot tesz (30), ezek közt vannak a következőkben részletesen bemutatásra kerülő metszetek is.
Dix 1922-ben grafikái mellett szeptemberben két, prostituáltakat ábrázoló hármas kompozíción is dolgozott. Ezekre témánkból adódóan most nem térhetünk ki (Im Café; Zuhalter und Nutten). De elkerülhetetlen itt még egy festményről megemlékeznünk, mely a drezdai festmény-korpust lezárja; ennek címe akárcsak az önerőből kiadott (saját pénzből finanszírozott) albumnak: Halál és feltámadás (Tod und Auferstehung). Ezen a halotti menetet, ill. koporsót temetésre szállító, urbánus tömeget szarkasztikusan ábrázoló képen a festő maga is helyet kap. Az önarckép az alsó sarok cillindert viselő gyászolójában ismerhető fel. E téma rézkarcban is elkészült ugyanebben az évben, s ezen is felismerhető a minimálisra redukált, erőteljes vonásokból Dix szigorú arca.(31) 1924-ben sikerült neki véglegesen az áttörés mint ismert német müvész. A berlini mükeresekdeö Karl Nierendorf átveszi Dix üzleti ügyeit. Elsö
Der Berliner Kunsthändler Karl Nierendorf verlegt den Kriegszyklus und übernimmt in der Folgezeit die geschäftliche Vertretung von Dix. Eine erste Bildmonografie, eingeleitet von Willi Wolfradt, erscheint in der Reihe "Junge Kunst" bei Klinkhardt & Biermann. Beteiligung an der "1. Deutschen Kunstausstellung" in Moskau, Saratow und Leningrad mit 13 Arbeiten. Mitarbeit an den Mappenwerken "Krieg" und "Hunger" der Internationalen Arbeiterhilfe. Ende 1924 erfolgreiche Einzelausstellung (Aquarelle und Zeichnungen) im Kronprinzenpalais Berlin.
November 1925 Übersiedlung nach Berlin, Wohnung Kaiserdamm 20, seit 1926 Atelier Kurfürstendamm 190. Bekanntschaften im intellektuellen und künstlerischen Umkreis des Romanischen Cafés. 1925/26 Beteiligung an der programmatischen Ausstellung "Neue Sachlichkeit" in Mannheim und an der "Internationalen Kunstausstellung 1926" in Dresden.
April 1933 als einer der ersten Künstler in der NS-Zeit aus dem Lehramt entlassen wegen "Verletzung des sittlichen Gefühls und Zersetzung des Wehrwillens des deutschen Volkes". Herbst 1933 erste öffentliche Diffamierung als "entarteter" Künstler in einer Ausstellung im Lichthof des Dresdener Rathauses. Seit 1934 Ausstellungsverbot in Dresden. 1937/38 acht Hauptwerke stehen im Zentrum der Wanderausstellung "Entartete Kunst". In nationalsozialistischen Säuberungsaktionen werden insgesamt ca. 260 Werke von Dix aus deutschen Museen beschlagnahmt.
Seit Sommer 1933 "Innere Emigration" in Südwestdeutschland: zunächst auf Schloß Randegg im Hegau, seit 1936 in Hemmenhofen am Bodensee (bis zum Tod 1969 Hauptwohnsitz). Bis 1943 jährliche Besuche in Dresden (Atelier: Kesselsdorfer Straße 11). Dort Ende 1938 vierzehntägige Inhaftierung durch die Gestapo nach dem Attentat auf Hitler im Münchener Hofbräuhaus.
Februar 1946 Rückkehr nach Hemmenhofen.
Das expressive Spätwerk ist dominiert von Primamalerei und Lithografie.
Von 1947 bis 1966 jährliche Arbeitsaufenthalte in Dresden (Druck der Lithografien). Dix wird zum exemplarischen deutsch-deutschen Künstler und gerät zwischen die Fronten der abstrakten Nachkriegsmoderne westlicher Prägung und des sozialistischen Realismus in der DDR.
1955 Teilnahme an der documenta I in Kassel, Mitglied der Akademie der Künste, Berlin-Dahlem. 1956 Korrespondierendes Mitglied der Deutschen Akademie der Künste, Berlin (Ost). 1957 umfassende Retrospektive in der Akademie der Künste, Berlin (Ost). 1960 erste Auflage der bis heute grundlegenden Monografie von Fritz Löffler (Dresden).