Szerkesztő:Matepyt/Idézetek

• „Tanuld meg, hogy a legszebb szó is malaszt, vénasszony nyelvelés, ha nem hevíti tűz, ha érte nem markol kést a kéz!” (Benjámin László)

• „S ez a legfurcsább, a semmi, hogy lehet többé sose lenni, ez a legfélelmetesebb. Végső lakójául agyamnak a nagy csodálkozás marad csak, hogy voltam és hogy nem leszek.” (Szabó Lőrinc)

• "Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke is lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról: "Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül." Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít időnek. Alapvetően lényeges, hogy együtt hallgatnak-e, vagy külön-külön."

• RIGVÉDA

Nem volt semminek nemléte, se léte.

Nem volt levegő, se fölötte kék ég.

Hol volt a világ? Mi takarta, védte?

Hol volt a magasság és hol a mélység?

Az élet még nem vált el a haláltól,

Egymásban pihent a nap és az éjjel

Lélegzés nélkül lélegzett magától

Az Egy, és magányát dobogta széjjel.

Fekete volt minden, mint mikor éj van.

Az idő csak készülő óceán volt,

S ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,

Áttüzesedett s burkából kilángolt.

Megszületett a Szerelem, a lélek

Magva és ura minden ösztönöknek.

Nemlétig érő gyökerét a létnek

Ma is a vágyban keresik a bölcsek.

És mikor a rend a határt kiszabta,

Mi volt alul és mi került fölébe?

Itt vak álmok, ott erők forradalma,

Lent bomlás, fent a formák büszkesége.

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?

A titkokat bejárni volt-e szent ész?

S fia istenek is csak azóta vannak,

Ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

Ő, akitől van, aki a világra

őrködve néz, aki a maga őse,

aki csinálta, vagy nem csinálta:

Ő tudja! Tudja! ... Vagy nem tudja Ő se ?

• Minden nép legendakörében van történet a végzet hatalmáról.

Indiában úgy szól az elbeszélés, hogy a jaipuri maharadzsához kora hajnalban berohan a kertésze, és fölébreszti:

- Uram a kertedben dolgoztam, és találkoztam a Halállal. A Halál fölemelt karokkal fenyegetett engem. Kérlek, add kölcsön a leggyorsabb lovaidat, hadd meneküljek Delhibe, ahol elrejtőzhetek előle a rengeteg ember között.

- Vidd a lovakat!
A nap folyamán aztán a maharadzsa is kisétált a kertbe. Ő is találkozott a Halállal.

- Te, Halál, miért ijesztgeted az én kertészemet?

- Én nem ijesztgettem őt, uram. Csak égnek emeltem a karom csodálkozásomban, hogy ő még Jaipurban van, holott ma éjjel Delhiből kell őt elvinnem.

• Az okosság nem egyéb, mint élénk, nyugtalan mûködése az elmének, nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik elôre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtôl, mind a tudástól. Nem mély, nem józan és nem tiszta… Minél okosabb az ember, annál hosszabb az Út!

• S hogy él-e valahol az „ igazi”? Szomorkodjunk együtt: nincs igazi! Az egyetlen, aki csak a mi számunkra jött a világra, nincsen sehol, se Égen, se Földön. Mégis vigasztalódhatunk: igaz, nincs, de életünk során, ha szerencsések vagyunk, találkozhatunk egy-két emberrel, akibôl lehetne „ igazi” a számunkra. De ezért nagyon sokat kell tennünk. Figyelni, vigyázni, olykor lemondani valamirôl, csínján kell bánni a hangulatainkkal. Mert a férfi–nôi kapcsolatokat gondozni kell, nem élnek meg vadon, mint a parlagfû. S hosszú idô után már úgy belecsiszolódhat két ember egymás életébe, sorsába, hogy egymás számára igaziak lesznek. És ez nem kevés…

• 20. században Gide, a híres francia esztéta és gondolkodó arra figyelmeztet, hogy Igazi mondanivaló nélkül beszélni, igazi szomjúság nélkül inni, és igazi vágy nélkül lefeküdni valakivel, ez a három halálos bûn, amit az európai ember minduntalan elkövet.

• A senecai bölcselet azonban bonyolultságokra figyelmezteti. „Ducunt fata volentem, nolentem trahunt!” – mondja az agg mester. Fordítsuk szó szerint: „Vezetik a végzetek az akarót, a nemakarót vonszolják!”

• A hagyomány azt tartja, hogy kétezer évvel ezelôtt Júdeában egy fiatal rabbi így tanított: Boldogok a lelki szegények, mert övék a Mennyek Országa. Vajon tényleg ezt mondta?

Nem lehetséges, hogy szövegromlással állunk szemben? Hiszen akkoriban még azt tartották, hogy az ember három részbôl áll: testbôl, lélekbôl és szellembôl. Csak a niceai zsinat iktatta ki a szellem fogalmát, és tette kötelezôvé a kéttagú, test és lélek embermodellt. Próbáljunk ki variációkat, jól tudva, hogy a fantázia birodalmában tévelygünk. Hátha azt mondta:

Boldogok, akik szellemi erôkért könyörögnek az Éghez...

Vagy:

Boldogok, akik szellemet koldulnak az Égtôl...

Késôbb, amikor a szellem fogalmát már nem használták: Boldogok, akik lelket koldulnak...

Vagy:

Boldogok a lélek koldusai...

A koldusok szegények. Szinonimaként is használható a két fogalom: Boldogok a lélek szegényei...

Végül:

Boldogok a lelki szegények...

• „Amikor két ember dühös egymásra, akkor a lelkük eltávolodik egymástól. Ezért kezdenek el kiabálni, hogy megpróbálják áthidalni ezt a hatalmas távolságot. Minél messzebb kerülnek egymástól lélekben, annál nagyobb hangon kiabálnak, hogy meghallják egymást. Mi történik akkor, ha két ember egymásba szeret? Nem ordítoznak egymással, hanem lágy hangon beszélnek, mert a lelkük nagyon közel van egymáshoz. Ha nagyon szeretik egymást, akkor sokszor csak suttognak, amikor pedig igazán közel kerülnek egymáshoz, akkor már meg sem kell szólalniuk, mert egymás tekintetéből is megértik egymást.”

• Az emberek:

„Nem szépek, csak fel vannak cicomázva;

Nem tiszták, csak meg vannak borotválva;

Nincs műveltségük, csak átcsúsznak a szigorlatokon;

Nem vallásosak, csak járnak a szagos misére;

Nem erényesek, csak gyávák;

Mégcsak nem is bűnösök, csak esendők;

Nem hűségesek, csak szolgalelkűek;

Nem kötelességtudók, csak bambán engedelmesek;

Nem bátrak, csak kötekedők;

Nem elszántak, csak csökönyösek;

Nem önfegyelmezettek, csak bárgyúk;

Nincs önérzetük, csak hiúságuk;

Nem jószívüek, csak érzelgősek;

Nem társaslények, csak csordába valók;

Nincs képzelőtehetségük, csak babonásak;

S igaz szó ki nem jön a szájukon,

Hazudnak egytől egyig, mint a vízfolyás,

Hazug a májuk meg a zuzájuk is.”

Bernard Shaw: Ember és felsőbbrendű ember

• A megbocsátáshoz nem kell hívő embernek lennünk. Csak jó embernek. Ez is sok? Akkor rendes embernek. Olyannak aki nem őrizgeti magában az összes rosszat, amit átélt.

• Ady Endre: Biztató a szerelemhez

Szép asszonyom, a szerelem

Ötlettelen és ócska jószág,

És mégis, hidd el, ez az egy

Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,

Élni, hazudni, halni, adni,

De csók-kérő daganata

A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,

Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:

Holnap s mindig az emberek

Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan

Ezt kellene feledni máma.

Ez a kicsi kis feledés:

Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?

Drágám, ugye, a napok évek

Nem rontják meg a mámorunk,

Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,

Olyan mindegy, csókunk mifajta,

Olyan közeli a Halál

S olyan nagyszerü győzni rajta.

• Az összes társadalmi berendezkedés közül, amelyek az őskortól a görög antikvitásig és az után létrejöttek, egyik se tudta megadni azt, amit a görög antikvitás megadott az állampolgárainak: hogy egyszerre, egyidejűleg lehettek intelligensek és boldogok. Minden más társadalom csak azt a választási lehetőséget kínálta és kínálja fel még ma is a polgárainak, hogy lehetnek intelligensek és depressziósak, vagy boldogok és hülyék. Lehet választani! De egyidejűleg nem kaphatják meg a kettőt.

• A pozitív gondolkodás fogalma eredetileg egy ősi buddhista hagyomány nyomán jött létre. Fönnmaradt egy legenda, miszerint Buddha és a tanítványai néztek egy döglött kutyát. Mester, nézd, a halál, a bomló hús, a rothadó tetem milyen rettenetesen visszataszító! Milyen undorító, ha csak az marad meg egy lényből, ami belőle a test! - mondták a tanítványok. Buddha odanézett, és azt mondta, hogy igen, de milyen szép fehér foga van! Ez a pozitív gondolkodás alaptörténete. Innen nőtt ki. Vagyis nem arról van szó, hogy a negatív élményeinket, a keserveinket, a bánatainkat hazudjuk el pozitívnak. Arról van szó, hogy fogadjuk el ezeket olyan negatívnak, amilyenek a valóságban, de ha van bennük valami pozitív, akkor azt is vegyük észre.

• Ez volt az a pillanat, mikor "elkezdődött", mikor életem elvált mindattól, ami eddig feltétele és értelme volt, mikor egyszerre meghalt bennem valami, s én magam újjászülettem, mintegy meghaltam az életnek és megszülettem a halálnak. (Márai)

• Amit az életben keresel, az nem a könyvekben van. Amit keresel, azt nem olvasva fogod megtalálni. Az élet hiányzó elemeit magadban sosem fogod összerakni, amit keresel, azt a világban keresd, amit keresel, a szíveddel fogod megtalálni. A világ összes létező könyve nem más, mint egy logikai játék, az oldalak és mondatok nem pótolhatják a szeretet helyét. Olvasva megismerheted az életet, de csak szeretve értheted meg.

• Nem véletlen, mert az ember szakmai ízlése valahogy összefügg a személyiségével. Mindaz, amit magamban nem szeretek, szerepet játszott abban, hogy kialakítsam a magam gyerekideálját. Tehát sohasem szerettem magamban ezt a jókisfiúságot. Én az ilyen gyerekeket úgy nevezem, hogy „használat elôtt felrázandók”. Én is egy „használatelôtt felrázandó” és mindig felrázható kisfiú voltam. (Ranschburg Jenő)

• Carl Rogers gondolatait szoktam idézni, miszerint az ember elôtt két út áll: az egyik az, hogy megvalósítja saját magát, azt, akinek ô született; a másik az, hogy mindent megtegyen azért, hogy szeressék, mert ez a vágy is vele született. És a szeretetnek mindig ára van. Akkor szeretnek, ha így és így viselkedem. Létrejön egy sajátos ellentmondás, hiszen az én belsô, önkibontakozási tendenciáim nem arrafelé mennek, amiért engem szeretnek. Akkor válaszút elé kerülök, hogy olyanná legyek-e, akit nem szeretnek, de aki én vagyok, vagy olyanná legyek, akit szeretnek, hiszen ez is velem született törekvés, de önmagamat kell feladnom érte.

• Isten jóvoltából kívánom én kegyelmednek, a nagyságos úrnak, hogy minekutána e mai arannyal foldozott, bársonnyal behúzott, ezüst patkószegekkel kivert napra épkézláb fel hagyta kegyelmedet virradni a mennyei felség, tegye azt, hogy ne számlálgassa a kegyelmed hajszálait, hanem annyi áldással öntse kegyelmedet nyakon, amennyi szál már lehullott fejéről; ahányan csak vannak a mennyei cselédségből, egyéb dolguk ne legyen, mint hogy a kegyelmed útjából sepergessék a földi gondokat, hogy boldogságának aranysarkantyús csizmái a bajok pocsétájában be nem sározódván, jókedvének kulacsa mindig tele legyen piros egri borral, s valahányszor egyet iszik belőle, mindannyiszor proszitot kiáltson valamennyi selyembocskorban járó angyali nemzetség, s ha netalántán csúz vagy hideglelés, köszvény, guta és más nemszeretem vendég kerülgetné úri személye táját, két-két paradicsombeli hajdú álljon ott kétfelül mogyorófa pálcával, s kergesse azokat, ahonnan eljöttek, magát pedig úgy mártogassa minden boldogságban, mint Fáraó népét a Veres-tengerben, s ha pedig végtére eljön az a kegyetlen kaszás, aki minden embert szénának néz, s lekaszálja a nagyságos urat, ne hagyják ama mennyei szekeresek sokáig forspont után járni a nagyságos úr lelkét, hanem jöjjenek hamar érte hat másvilági lóval, s úgy vigyék be nagy trombitaszóval ama mennyei pitvarba, ahol Ábrahám, Izsák és a többi zsidó pátriárkák, harmincháromezer vörös nadrágos cigány égbe repült hegedűszója mellett járják bársonybugyogóban a kállai kettőst. – Az isten éltesse! Kívánom tiszta szívből! Jókai: Egy magyar nábob

• Vigyázz magadra, fiam! Tudd, hogy mindenki csak abból adhat, ami neki is van. Boldogságot boldog embertől kaphatsz, boldogtalantól soha. Segíteni az erős képes, a gyenge nem. Tudást az adhat át neked, aki maga is megtanulta és nem csupán hiszi, hogy tudja, hanem be is bizonyította. Célokról az beszélhet, akinek voltak és el is érte azokat, az oda vezető útról pedig az mesélhet neked, aki végig ment rajta.... Tartásra nem taníthat megalkuvó, becsületre pedig nem nevelhet tolvaj. Szorgalmat nem követelhet rajtad rest, helytállást tunya, bátorságot pedig gyáva. Mert mindenki csak abból adhat, amije van.

• Indiában egyszer megkérdeztem egyik Európát jól ismerő tanárkollégámat:

-Nálatok jobban sikerülnek a házasságok, mint nálunk?

-Dehogy. Érzelmileg éppen olyan elrongyolódottak.

Akkor miért maradnak együtt?

Egyrészt azért, mert hiszünk az újratestesülésben és a karmában. Nehogy a következő életében megint összekerüljünk szörnyeteg feleségünkkel. Ha ez a karma, essünk át rajta! Különben az indiai társadalom ki is veti magából az elvált asszonyokat.

-Ennyi az egész?

-Nem egészen. Nézd, nem lehet feltenni a kérdést, hogy elégedett-e egy ember 1000 rúpia fizetéssel. Ha előzőleg 500-at keresett, akkor nagyon. Ha 2000-et, akkor elkeseredett. Ti egy szerelem csúcsán kötitek a házasságot. Onnét érzelmileg csak le lehet csúszni. Nálunk összehoznak két idegen embert, talán már gyerekkorukban a szülők és az asztrológus közreműködésével. Aztán együtt élnek, lesz szexuális kapcsolatuk, gyerekeik, háztartásuk, közös életük, élményeik. Ők felemelkednek arra a szintre, ahová ti leromlotok. Hm. És még egyszer: hm.

Ugyanez a tanár azt mondta felnőtt fiának:

-Nézd, legyünk modern emberek. Válassz magadnak te feleséget!

A fiú néhány hónap alatt lelkileg szinte tönkrement. Akkor így szólt a papához:

-Apa, kérlek, vedd le rólam ezt a terhet! Válasszatok, te és anya!

• Ám ha mélyebbre megyünk, feltűnik a féltékeny ember szorongása: más férfi vagy más nő jobb, értékesebb nálam, több örömöt tud adni, mint én. Vagyis minden összehasonlítás a kárára üt ki a kisebbrendűségi érzése miatt. És ez a lényeg. A féltékenység önértékelési zavart bizonyít, de semmi esetre sem szeretetet vagy szerelmet. Már kisgyerekkorban is feltűnik az anyjába görcsösen kapaszkodó, rémült gyerek. S ez nem a szeretet jele, hanem a bizonytalanságé, a félelem a fontos személy elvesztésétől. S ugyanígy felnőttkorban: ha valaki nem bírja elviselni, hogy férje pl. sörözni, kártyázni vagy meccsre jár a barátaival vagy azt, hogy a felesége leül egy kávéra a barátnőivel – ámbár mindig erre szokás hivatkozni, mindennek semmi köze nincs a szeretethez (görcsös birtokolni akarás, rabláncon tartás).

• A szeretet két ember között azt jelenti, hogy a másik öröme, jó érzései – hogy ne mondjam: boldogsága – fontosabb, mint az enyém. A szeretet lemondást jelent az önző, egocentrikus életvitelről. A szeretet szívesen vállalt áldozatokkal jár utólagos számlabenyújtások, megbánások nélkül. A szeretet – ha már megszűnt is – visszaragyog a múltból, mint az élet legfontosabb ajándéka. Még egyszerűbben: a szeretet annak öröme, hogy a másik a világon van. A szeretet képessége valahogy jobbá teszi az embert, hétköznapi léte fölé emeli, és kizárja, hogy eldurvuljon, elsárkányosodjon, cinikus vagy gúnyos legyen a partnere gondjaival, félelmeivel, fájdalmaival szemben. A szeretet szolidaritással jár. A szerető ember nem röhögheti ki a partnerét, kerüljön az bármilyen komikus helyzetbe. A szerető ember nem barátkozhat azokkal, akik a partnerével nem hajlandók barátkozni vagy netán ellenségei. Az egymást szerető embereknek vétójoguk is van: ezt ne csináld, nagyon fáj nekem! S a vétójoggal csak nagyon ritkán, érzelmileg nagyon fontos ügyekben szabad élni, de akkor respektálni kell ezt a vétójogot.

• Babits Mihály: Az életemet elhibáztam

Az életemet elhibáztam,

rossz szögletet mértem falán,

törölhetetlen drága vásznam

terhes szinekkel mázolám:

emlékből raktam össze rőzsét,

multból máglyát jövőm alá,

s tegnap tüzére holnap hősét,

magamat dobtam égni rá.

Ah, mennyi szépre, mennyi jóra

lett volna bennem késve mersz!

De hasztalan töpreng az óra,

ha ihletet nem ád a perc.

Az órák és évek kövéből

nehéz kriptát emeltem én:

az évek falának tövéből

nem költ föl többet több remény.

Kriptámban hát nosza kinyújtom

rossz, multak-törte testemet

és máglyámat vigan kigyújtom,

melyről fölkelni nem lehet:

Lelkem! ha éltünk lángba lebben,

legalább szép legyen a láng:

minden bibornál fényesebben

adja palástját ölni ránk!

• Pilinszky János: Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek

mindíg talál a kavicsok közt egyre,

mely mindöröktől fogva az övé,

és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!

Egész szive a tenyerében lüktet,

oly egyetlen egy kezében a kő,

és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.

A víznek fordul, s messze elhajítja.

Hangot sem ad a néma szakitás,

egy egész tenger zúgja mégis vissza.

• Kívánok neked elég napfényt, hogy jó legyen a hangulatod.

Kívánok neked elég esőt, hogy még jobban megbecsüld a napsütést.

Kívánok neked elég boldogságot, hogy a lelked élettel teli legyen.

Kívánok neked elég fájdalmat, hogy az apró örömöket még nagyobbnak érezd.

Kívánok neked elég nyereséget, hogy a vágyaid beteljesüljenek.

Kívánok neked elég veszteséget, hogy megbecsüld mindazt, amid van.

Kívánok neked elég üdvözlést, hogy felkészülj a végső búcsúra.”

• Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.

A romok között a múlt szelleme haldoklik. Köszönj el tőle véglegesen! A múlt haldokló szelleme életerőt keres, és ez nem lehet más, mint a te hited. A te hited az ő örök életében, örök jelenvalóságában.

Tépd le magadról a sleppedet! Ne fájjon a szíved azért, ami elmúlt! Ami fontos volt belőlük, az már benned van, az már te vagy. S ha ott maradsz a romok között, ugyan hova épülhet mindaz, ami még előtted van?

• Légy a támaszom

Légy a támaszom, ha majd öreg leszek.

Nehéz lesz járásom és ráncos a kezem.

Akkor is légy velem, ha hajam őszbe fordul.

Add a zsebkendőm, ha könnyem kicsordul.

Légy igaz barátom, még ha vén is leszek.

Mikor már a tegnapra is nehezen emlékezek.

Ha tipegő lábakkal nehezen, araszolva járok.

Minden méter után pihegve megállok.

Légy akkor is velem, ha majd megéhezem.

Segítsd a számhoz megfáradt reszkető kezem.

Légy akkor is velem, ha majd haldoklom.

E nehéz helyzetben ne keljen csalódnom.

Kérlek légy velem, mikor majd szólítanak.

Utoljára csókold meg barázdás homlokomat.

Segíts elindulni utolsó hosszú utamon.

Halkan súgd a fülembe, hogy szerettél nagyon!