Szerkesztő:Majom12

2. Világ háború

Zsidóüldözések az újkorban

Az újkori zsidóüldözések tárgykörében két dolog emelhető ki leginkább: az oroszországi zsidó pogromok, és a franciaországi Dreyfuss-per. A századfordulón az Orosz Birodalom több mint ötmilliós zsidó lakossága nyílt diszkrimináció, üldözések, megaláztatások célpontja volt. Ennek oka a vallási türelmetlenségben és a vele kapcsolatos előítéletekben rejlett: a félelem a gazdasági és egyéb konkurenciától, a kételkedés abban, hogy a zsidók lojálisak “a trón és a haza iránt”. Az oroszországi zsidók túlnyomó többségének csak az ún. “letelepedési övezet” határain belül volt joga élni. Ezek a nyugati és déli kormányzóságok voltak, ahol őseik akkor éltek, amikor ezeket a területeket Oroszországhoz csatolták, vagy ahol eleinte szükség mutatkozott a pusztán maradt földek betelepítésére és művelés alá vételére. Csakhogy még az “övezeten” belül is számos korlátozás létezett. A zsidók számára tilos volt az állami szolgálat, a szabad foglalkozásokban való részvételt (pl. ügyvédek) pedig korlátozták. A hadseregben zsidó még altiszt sem lehetett. A gárdába és a határt őrző hadseregbe zsidókat nem engedtek be. 1890-től kezdve a zsidókat megfosztották a helyi önkormányzati szervekbe (zemsztvók, városi dumák) való választójoguktól, és őket sem választhatták be oda.

A pogromok első hullámára 1881–84 közt került sor Dél-Oroszországban. Később 1903-ban az egész világot megrázta a szörnyű kisinyovi pogrom. 1905–7 során pedog a “feketeszázak” városok tucatjaiban követtek el vérengzéseket. Az állami antiszemitizmus egyik legvadabb megnyilvánulása volt az időről időre összeeszkábált perek sora, amelyekben a zsidókat “rituális” gyilkosságokkal vádolták (a legnagyobb port közülük a “Bejlisz-ügy” verte fel 1912-ben). A diszkrimináció, az üldözések, az emberi méltóság megsértése a zsidók kivándorlásához vezettek Oroszországból (1881 és 1914 közt 1,9 millió fő vándorolt ki). Az emigránsok fő árama Amerikába ment, a cionizmus eszméit elfogadók Palesztinába vándoroltak ki.

Franciaországban a tömeghisztériát és antiszemita pogromhangulatot kiváltó Dereyfuss-per a 19. század legnagyobb politikai válságát okozta, és egy évtizedre két táborra osztotta a társadalmat. Az ügy központi figurája Alfred Dreyfuss elzászi zsidó katonatiszt (százados) volt, akit 1894 –ben katonai kémkedéssel vádoltak meg.

A vád szerint a zsidó katonatiszt a párizsi német követség attaséjának adott át fontos katonai iratokat. A per idején Párizsban jelentős zsidóellenes tüntetések zajlottak. Végül Dreyfusst életfogytiglani börtönre ítélték és a francia állam Dél-amerikai börtönszigetére a hírhedt Ördög szigetre szállították. 1899-ben perét a rennes-i katonai bíróság újratárgyalta, de nem mentette fel, hanem enyhítő körülményekre hivatkozva tíz év börtönre mérsékelte büntetését. 1899. szeptember 19-én kegyelmet kapott Émile Loubet köztársasági elnöktől, és elhagyta a börtönt. Dreyfus 1903-ban benyújtott újabb perújrafelvételi kérelme alapján a rennes-i bíróság ítéletét a francia Legfelsőbb Bíróság 1906. július 12-én véglegesen semmisnek nyilvánította. Dreyfus visszakapta a rangját, őrnaggyá léptették elő, és a Becsületrend lovagjává avatták. A börtönben töltött idő azonban megviselte az egészségét, így 1907-ben nyugdíjazták. (Végül 1935 –ben halt meg.)

A cionizmus kialakulása

A 19. századi oroszországi pogromok, majd a híres Dreyfuss-per hatására Herzl Tivadar (1860-1904) Pesten született zsidó jogász 1897-ben Bázelben hívta össze az első cionista kongresszust, és létrehozta a Cionista Világszervezetet. Munkásságát, melynek célja egy Palesztínában létesítendő zsidó haza megteremtése volt, Chaim Weizmann (1874-1952) folytatta, aki 1920 és 1946 között - az 1931-35-ös időszakot leszámítva - az egész Cionista Világszervezetnek, majd a megalakuló Izrael Államnak is elnöke volt! A cionizmus, elsősorban a Palesztinába vándorlás vágya a századfordulótól egyre erősebb lett az európai zsidóság körében.

A Holocausthoz vezető út Németországban

Németország az első világháborút követően „termékeny táptalaja” lett az antiszemitizmusnak, hiszen a világháborús vereség kettős csapást mért a németekre. A „válságérzet” pedig a történelem korábbi szakaszaiban is jól nyomonkövethető módon mindig felszínre hozta a zsidógyűlöletet. Az első csapása a németek életkörülményeit érte, hiszen a német gazdaság a háborúban kivérzett, amellett a háborús jóvátétel folyamatos fizetése is óriási megterhelést hozott a lakosság számára. Amikor a későbbiekben – Gustav Stresemann külügyminiszter és az USA segítségnyújtása következtében – megindult a gazdasági fejlődés, bekövetkezett az 1929-33 –as nagy gazdasági világválság, mely újra visszavetette a német életszínvonalat. Az első világháború utáni a gazdasági visszaesés mellett a másik csapás a németek önérzetét érte, hiszen magát a vereséget, illetve a békeszerződés pontjait mélyen megalázónak érezték.

A békeszerződés értelmében Németországnak le kellett mondania (Franciaország javára) Elzász és Lotaringia területéről, a Saar-vidéket pedig 1935-ig népszövetségi ellenőrzés alá helyezték. Németországtól elcsatoltak három kisebb területet Belgium javára, a Schleswigben tartott népszavazás után a tartomány északi részét visszaadták Dániának. Nyugat-Poroszország és Poznań (Posen) területét Lengyelország kapta meg, valamint korridort kapott a Balti-tengerhez (ezzel Kelet-Poroszországot elválasztották Németország többi részétől). Népszavazás eredményeként Felső-Szilézia egy része szintén Lengyelországhoz került. Danzigot (Gdańsk) szabad várossá nyilvánították. A békeszerződésben Németországot megcsonkították, ráadásul gyarmatai az antant hatalmak és Japán mandátumterületei lettek. A Rajna mindkét partján demilitarizált övezetet hoznak létre, ami annyit jelentett, hogy 50-50 km-es körzetben nem tartózkodhatott ott német katona. A német hadsereg létszámát 100 000 főre korlátozták, megtiltották a páncélautók, harckocsik, tengeralattjárók, repülőgépek és mérges gázok gyártását.

A kettős „válsághatás” vagyis a nyomor illetve a méltánytalannak tartott békeszerződést övező általános felháborodás már a háború utolsó évében felszínre hozta a politikai szélsőségeket, vagyis a kommunisták és a nácik előretörését. A II. Vilmos császár hatalmát 1918 november 9 –én megdöntő német vezetés – voltaképp maga a Weimari Köztársaság - a szociáldemokrata Friedrich Ebert vezetésével először a kommunistákat próbálta meg visszaszorítani. A Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette Spartacus szövetség 1919 januárjában kirobbant kommunista felkelését, majd néhány hónappal később, - 1919 áprilisában – a Bajor Tanácsköztársaságot a kormányzat csak a Stalhelm és a Fekete Reichswehr segítségével tudta leverni. Az említett két szervezet a németekre kényszerített békét, - főként Németország katonai erejének méretét korlátozó rendelkezéseit - megkerülő katonai egység volt, melyek nem hivatalos hadseregként és karhatalomként segítették a kormány rendcsinálását.

Később, 1920 márciusában zajlott a harmadik jelentős baloldali tömegmegmozdulás, a Ruhr-vidéki munkásfelkelés. A weimari kormány azonban végül ezt is sikeresen visszaszorította. A felkelések és lázadások elfojtása dacára a kommunisták az 1920 –as évek Németországában sohasem látott népszerűségnek örvendhettek.

A nácik felbukkanása Németországban

Az egymást követő kommunista felkelések, gazdasági válságok, nyomor és általános reménytelenség közepette 1920 –ban, szinte váratlanul jelentek meg a történelem színpadán a nemzetiszocialisták (röviden: nácik). A nácizmus és a Holocaust történetében egyaránt igaz, hogy a nemzetiszocialisták hatalomra kerüléséhez és a Holocausthoz vezető út 11 fontos állomáson vezetett keresztül:

1. Hitler csatlakozása a Német Munkáspárthoz (1919.szept.)
2. A Völkischer Beobachter nevű újság megszerzése, tömegpárttá szerveződés. (1920)
3. A pártvezetői pozíció megkaparintása Hitler által (1921 július 29.)
4. A náci pártot pénzel támogató tőkés körök megnyerése
5. A náci párt első hivatalos programja, a 25 pontos program megalkotása (1920 február)
6. A nácik első jelentős választási győzelme (1932 július 31)
7. Adolf Hitler kancellári kinevezése (1933 január 30)
8. Hitler párton belüli teljes egyeduralmának kialakítása (leszámolás az SA -val: 1934)
9. A Holocaust végrehajtását biztosító szervezetek és az új, totalitárius állam létrehozása
10. A náci ideológia – fajelmélet – megteremtése.
11. A nácik programjának részét képező zsidóellenes intézkedéseknek megvalósítása (Holocaust)

Az új párt vezetője az Ausztriában született, és az első világháború után frissen leszerelt Adolf Hitler nevű tizedes volt. Hitler a fegyverszünet után nem hazájában, Ausztriában, hanem Németországban, egészen pontosan a bajorországi Münchenben szándékozott letelepedni. A városba a Bajor Tanácsköztársaság leverése után érkezett. Az állástalan magányos volt katona a Reichswehr szárnyai alá került, amikor azzal bízták meg, hogy legyen besúgó, vagyis jelentse a tiszteknek mindazt, amit megtud a tanácshatalommal rokonszenvező katonákról. Munkája során közvetlen felettese Ernst Röhm lett, aki látva Hitler szónoki képességeit, hamar felkarolta a 30 éves fiatalembert. Ezen hónapokban Hitler a különböző müncheni politikai csoportok, frakciók, törpe pártok gyűléseit járta, hogy kifürkéssze, kell-e a Reichswehrnek ellenük harcolnia.

Végül 1919 szeptember 12-én eljött az a nap is, mely megváltoztatta életét. Ugyanis ekkor a Reichswehr politikai osztályától azt a feladatot kapta, hogy foglalkozzék egy csoporttal, amely Német Munkáspártnak nevezte magát. A párt 1919 január ötödikén alakult meg, Anton Drexler és Karl Harrer vezetésével. (A Német Munkáspárt a Drexler vezette Munkások Független Bizottsága és a Harrer vezette Politikia Munkások Köre összeolvadásával jött létre.) Hitler felbukkanásakor a „pártocska” ekkor még száz fő alatti tagsággal rendelkezett, és gyűléseiket egy sörözőben rendezték meg. Ide kellett tehát Hitlernek elmennie, hogy meghallgassa egy bizonyos Gottfried Feder beszédét. Hitlernek nagyon tetszett Federnek az első világháború győzteseit ostorozó, pénzügyi politikájukat bíráló beszéde. Ám a szenvedélyesen beszélő mérnök kijelentéseit egy másik pártag bírálni kezdte, amikor felszólalásában kiemelte, hogy Bajorország célja nem a külföldi tőkét bírálata, hanem Bajorország elszakadása kell, hogy legyen. Ezt Hitler nem tűrhette, és felszólalásra jelentkezve, hosszú és szenvedélyes beszédben vette védelmébe Federt és elveit. Hitlerre ekkor figyelt fel a Német Munkáspárt egyik legfőbb vezetője, Anton Drexler, aki néhány nappal később levelezőlapot küldve kérte fel arra, hogy csatlakozzon pártjukhoz. Hitler tehát 1919 szeptemberében, a 7. számú pártigazolvány kézhez véve, tagja lett a Német Munkáspártnak.

Innentől kezdve körülbelül 5 esztendő alatt (1919-1924) Hitler két szálon futtatva „politikai karrierjét” egyrészt megszerezte a Náci Párton belüli egyeduralmat - a két korábbi pártelnök Harrer és Drexler félreállításával – másrészt jelentős tömegpárttá szervezte a Német Munkáspártot melynek neve közben 1920 február 24 -től Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változott. (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) A tömegpárttá szervezést a gazdag tőkés támogatók felkutatásával kezdte meg. Hitler és az erősödő Náci Párt legjelentősebb támogatói 1920-ban a következők voltak: Bechstein család (zongoragyárosok), Seidlitz család (papírgyárosok) és Ernst Hanfstaengl (kiadó) A párt „felfuttatásának” második ütemében támogatói és a Reichswehr pénzügyi alapja segítségével 1920-ban megszerezte a Völkischer Beobachter című tönkrement lapot. Az újság óriási segítséget jelentett a tagság bővítésében, így hamarosan özönlöttek a csatlakozni kívánók.

1920-ra, vagyis egy évvel Hitler csatlakozása után a párttagság létszáma 100-ról 3000 –re nőtt, majd robbanásszerűen bővült tovább és 1923-ra elérte a 12 ezer főt. Ezen években csatlakozott a párthoz Rudolf Hess (1920-ban) későbbi pártbéli helyettese, Hermann Göring (1922-ben) a náci rohamosztag első vezetője, Joseph Goebbels (1924-ben) a propaganda ügyek felelőse, Rudolf Höss (1922-ban) az auschwitzi koncentrációs tábor későbbi parancsnoka, illetve Heinrich Himmler (1923-ban) aki az SS élén legfőbb bizalmasa lett.

A náci párt első programja

A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) 1920 február 24 -én jelentette meg 25 pontos programját, mely a nácizmus első hivatalos megnyilatkozása volt céljaikról, terveikről, célkitűzéseikről.

A 25 pont összeállításában három személy vett részt tevékenyen: Hitler, Feder és Drexler. A Führer céljai szerint a náci programnak minden igényt és ízlést ki kellett elégítenie, elsősorban a „célközönségnek” tartott kispolgárokét, akik nem sokat értettek a politikához, de elégedetlenek voltak a weimari köztársaságban uralkodó állapotokkal. (Hitler már ekkor kialakította azt a vezérelvet, hogy „mindenkinek azt ígérjük, amit hallani akar”.)

A pártprogram pontjai három cél mentén jelölte ki a nácik követeléseit: 1. a gazdaság antikapitalista átalakítása 2. a német nép felemelése, és a német társadalom „fontosnak ítélt” rétegeinek állami védelme, segítése, politikai szabadságának biztosítása 3. a zsidók gazdasági-politikai jogainak korlátozása, egyéb idegenek kiutasítása. Az első „csomagban” került említésre a nem munkából származó jövedelmek kisajátítása (11.pont); a háborús nyereségek elkobzása (12. pont); a konszernek, gyárak államosítása (13. pont); a kiskereskedőket veszélyeztető áruházak államosítása (16. pont); és az agrárreform, vagyis a földbirtokok kártérítés nélküli kisajátítása, a földbérlet (járadék) eltörlése és a telekspekulációk tiltása (17. pont). Ezen pontok elsősorban a kiskereskedőket, kisiparosokat, gazdálkodókat – vagyis az alsó középosztály lecsúszott rétegeit - nyerték meg, hiszen az ő gazdasági védelmüket szolgálták. Az említett három társadalmi réteg sok-sok milliós támogatói kört adott a náciknak. (A későbbiekben is ők adták a nemzetiszocialisták legfőbb társadalmi bázisát.)

A második „csomagban” kiemelkedő szerep jutott a német nép felemelésének, amit a nácik elsősorban a versaillesi béke revideálása (semmissé nyilvánítása) révén akartak elérni. Így rögtön az első két pontban követelték a német nemzeti önrendelkezés és a versaillesi békeszerződés érvénytelenítését (1-2. pont); a német nép egyesítését (3. pont); és a német nemzeti hadsereg felállítását (22. pont). Ugyancsak itt említették meg a társadalom egészét - de főleg az alsóbb rétegek népességét – érintő szociális jellegű követeléseiket, mint a munkalehetőségek (11.);  nyugdíjak (15.); jogegyenlőség (9.); vallás- és sajtószabadság (24-23.); egészségügy és oktatás (21-20.) nemzeti szempontok szerinti megteremtését, átalakítását.

A program harmadik részének pontjai nagyrészt kimondva – kimondatlanul a zsidókat korlátozták: a zsidók nem lehetnek „néptársak és német állampolgárok (4. pont); a zsidó bevándorlókat el kell távolítani az országból (8. pont); uzsorások szigorú megbüntetése (18. pont); a zsidó tulajdonú nagyáruházak, gyárak államosítása; a németül megjelenő újságoknál a nem német (zsidó) szerkesztők eltávolítása és a német irodalom és kultúra idegenektől való megtisztítása (23. pont).

A program kétségkívül növelni tudta a nácik népszerűségét, így már 1920 után Németország különböző részein sorra alakultak a tömegszervezetek, hasonló típusúak, mint Hitler müncheni pártja. Ekkortájt az egyes náci szervezetek élénk kapcsolatba léptek egymással, így például Hitler szervezete a bécsi nacionalistákkal, akiktől már 1920-ban átvette jelvényüket a horogkeresztet mely alatt az osztrák nácik gyűléseiket tartották. A horogkeresztet (szvasztikát) az osztrákok vélhetően ókori ázsiai kultúrákból vették át, és árja szimbólumként kezelték. Eleinte a hitleristák formálisan együttműködtek a többi hasonló szervezettel, később viszont fokozatosan elnyelték őket.

A párt erejét volt hivatva növelni az 1922-ben létrehozott, félkatonai rohamosztag, az SA (sturmabteilung) is, melynek élére Göring, majd Röhm került. A rohamosztag egyenruhája 1924-től lett a barna ing. 1923-ra kialakult tehát a Náci Párt szimbólumrendszere: az 1920-ban hivatalossá tett jelvény, a vörös mezőben fehér kör, fekete horogkereszttel; az olasz fasisztáktól átvett náci köszöntés (rézsútosan felemelt nyújtott jobb kar) a barna ing, illetve 1921-ben Hitler megszólítása a Führer azaz vezér elnevezés. (A pártot népszerűsítő plakátokon először 1921-ben jelent meg a következő szöveg: „Adolf Hitler az NSDAP Führere”)

A Müncheni sörpuccs (1923. november 8-9)

Hitler 1923 őszére pártja növekvő népszerűsége, és egyre jelentősebb müncheni befolyása miatt úgy érezte eljött az idő arra, hogy átvegye a hatalmat Bajorországban, majd Berlinben is. A Hitler által tervezett puccsot 1923 november 8-án hajtották végre, amikor a bajor tartományi kormány tagjai Gustav von Kahr főkormánybiztos vezetésével Münchenben a Bürger-Brau-Keller sörözőben  a gyárosokkal tartottak közös gyűlést. A kijelölt napon november 8-án, körülbelül fél órával azután, hogy Kahr beszélni kezdett, rohamosztagosok élén behatolt a sörözőbe Hitler, és túszul ejtette a bajor kormányt. Ezzel kezdetét vette a müncheni sörpuccs! Másnap Hitler megnyerte Németország egyik világháborús hősének, Ludendorfnak a támogatását, és kétezer nácival, valamint Hess és Göring csatlakozásával megindult München legfontosabb kaszárnyájához, hogy katonai puccsal szerezze meg a térség feletti irányítást. Ám a Reichswehr egységei még Ludendorf jelenléte ellenére sem álltak át az oldalára, ahogy remélte, így tűzharc alakult ki, melyben Göring megsebesült, maga Hitler pedig eltörte kulcscsontját. A puccs résztvevőit a kormány gyorsan letartóztatta, ám Hitlernek maradt ideje arra, hogy várható bebörtönzésének idejére kijelölje helyettesítőjét a Völkischer Beobachter szerkesztője Alfred Rosenberg személyében. Döntésében az lehetett a fő szempont, hogy Rosenbergtől tartott legkevésbé követői közül. Az 1924 február 24-én megkezdett 3 hetes per végén Hitlert hazaárulásáért öt évre ítélték, amelynek letöltésére a landsbergi erődbe szállították.

A Führer összesen csak egyetlen évet töltött börtönben 1923 novemberétől 1924 decemberéig, ám ezen időszak mégis fontos periódus volt életében, mivel ekkor diktálta le Rudolf Hessnek Mein Kampf című könyvének szövegét. A Mein Kampf két részből áll. Az első Hitler életét és pártját mutatja be, illetve ismerteti meg az olvasóval. A második rész a Nemzetiszocialista párt eszméit, szabályait, a Hitler-köszönés módját írja le.

Hitler hatalomra jutásának előkészítése

Szabadulása utáni időkben Németországot a szociáldemokraták uralta weimari koalíció irányította, ám 1925-től a köztársasági elnöki pozíciót Ébert helyett a nemzeti hősként tisztelt Hindenburg töltötte be. Ekkor azonban Hitler még nem tudott arra összpontosítani, hogy hogyan tudná újra megkísérelni a hatalom megszerzését, mert szabadulása után 1925-ben azzal kellett szembesülnie, hogy az egy éve még erős és egységes pártja a szétesés szélén áll. Ennek egyik oka az volt, hogy Rosenberget a nácik nem fogadták el alkalmas vezetőnek, így a két legtekintélyesebb náci parancsnok, Ernst Röhm és Gregor Strasszer köré gyülekeztek. Hitler fő vetélytársa így 1925 és 1934 között éppen ez a két nemzetiszocialista politikus lett. A Führer már 1925-ben átlátta, hogy három teendője van, ha vissza akarja szerezni pártbéli teljhatalmát, mégpedig a pénzszerzés, egy hozzá hűséges félkatonai szervezet létrehozása, és egy párton belüli tisztogatás megszervezése. A teendőknek azonnal neki is látott, és 1925 és 1926 közt jelentős kapcsolatrendszert épített ki a Ruhr-vidéki nagyiparosokkal, melyeknek nagy része, a kommunista mozgalmaktól félve, Hitlert kezdte el támogatni, akik hatékony védelmet ígért nekik cserébe.

A Hitlert támogató német gyárosok és bankárok

Már 1929 – 1930 időszakában jelentős számú német iparmágnás és bankár támogatta a nácikat és kifejezetten Adolf Hitlert, mert elhitték, hogy csak a Führer és hívei képesek szavatolni a kommunisták előretörésének megakadályozását. A német nagytőkések számára az is fontos szempont volt, hogy a korabeli pártok közül egyedül a nácik ígértek rendet a német ipar fejlődéséhez. Hitler anyagi támogatói közt első helyen kell említeni Fritz Thyssent és Emil Kirdorfot, a Vereinigte Stahlwerke megalapítóit, majd Alfred Hugenberg következik illetve Franz Seldte a Stahlhelm (Acélsisak) vezetője. Szintén jelentős összegekkel támogatta a nácikat Wilhelm Keppler, aki később Hitler gazdasági tanácsadója is lett. Később, a 30 –as évek elején csatlakozott Hitler anyagi támogatóihoz Otto Steinbrinck a Flick-konszerntől, August Rosterg a Wintershall-konszerntől, illetve Ernst és Walter Tengelmann, akik egyaránt kapcsolatban álltak a Helsenkierchenbergwerke AG és az esseni Stein Kolenbergwerke konszernnel. Nagyjából 1931-32 körül került Hitler „vonzáskörébe” két nagy bankár, Georg von Stauss, a Deutsche Bank igazgatósági tagja és Hjalmar Schacht, aki 1930-1933 közti éveket kivéve hosszú időn át a Reichsbank elnöke volt. Szintén Hitler pénzelői közé tartozott Deterding a brit-holland olajkkirály is, aki egyes források szerint 1933 –ig 10 millió márkát juttatott a náciknak. Jelentős náci támogatónak számítitt még a Krupp, a Siemens és a Bosch család is. Hallgarten német történész szerint az említett gyárosok 1930 és 1932 közt évente legalább 80-100 millió márkát adtak Hitlernek. (Hallgarten a becsléseit arra építette, hogy körülbelül évi 70-90 millió márkába került a propaganda a nácik számára.)

Megkezdte a párton belüli tisztogatást is, és sorra leváltotta az által nem megbízható embereket, kialakítva egy hozzá hűséges vezetést. A túl nagy befolyással rendelkező Strassert és Röhmöt azonban ekkor még csak részben tudta visszaszorítani, de elhatározta későbbi végső eltávolításukat. Ennek érdekében hozta létre 1925-ben az SS –t (Schutz-staffel = védosztag) mely névleg testőrségként jött létre ám valójában a Röhm vezette SA ellensúlyozását szolgálta. Élére először Joseph Berchtold, a Völkischer Beobachter munkatársa került, ám négy évvel később 1929 január 6-án Heinrich Himmler vette át a parancsnoki teendőket.

Hitler politikai fordulópontja a nagy gazdasági világválság során érkezett el, amely Németországot 1930-ban érte el. Az 1919-ben megalakított demokratikus rendszert a konzervatívok sosem fogadták el igazán, ugyanakkor a fasizmust ellenezte ez a rendszer. A szociáldemokraták és a hagyományos parlamenti pártok nem tudtak megbirkózni a gazdasági válság okozta problémákkal. 1930-ban a Nemzetiszocialista Párt a viszonylagos ismeretlenségből hirtelen 18,3%-ot szerzett és 107 képviselői helyet a Reichstagban, amellyel a második legnagyobb párttá vált.

Hitler népszerűségének és a náci ideológia terjedésének okai

Hitler a német parasztok, háborús veteránok, középosztálybeliek támogatására apellált, akik az 1920-as infláció és a gazdasági válság következtében fellépő munkanélküliség legnagyobb szenvedői voltak. A városi munkásság általában közömbös volt Hitler nézeteivel szemben, Berlin és a Ruhr-vidék pedig különösképpen ellenséges volt. Az 1930-as választás kifejezetten bukásnak számított a jobb-közép kormánynak, amelyet most egy többségi ellenzék fogadott a Reichstagban.

Hitler beszédei a válságos években egyszerre ígértek gazdasági-társadalmi felemelkedést a kispolgári tömegeknek, marxistáktól mentes kapitalizmust a gazdagoknak és nemzeti büszkeséget a szegényeknek. Közben pedig Hitler világosan megjelölte azokat is, akiknek Németország minden baját köszönheti. Ezek pedig szerinte a zsidók, a kommunisták és a nyugati nagyhatalmak voltak. A Führer népszerűségének okai közt meg kell említeni, hogy Hitlernek kivételes szónoki képességei voltak, és beszédeit nagy odafigyeléssel létrehozott külsőségek közepette tartották. Így a tömegpszichózis is segítette fanatizálni hallgatóságát.

Hitler pártja tehát előretört, és a válságért a kommunistákat és zsidókat okoló beszédeire egyre többen kezdtek odafigyelni. Népszerűsége 1930 után érezhetően kezdett emelkedni, így meg merte kockáztatni, azt is, hogy a parlamenti választásokon túl induljon a köztársasági elnöki pozícióért is. Ám 1931-ben Hindenburg újra nyerni tudott, bár Hitler „tisztes” eredménnyel, 35%-ot tudott felmutatni. Hindenburg feloszlatta a kormányt és újat nevezett ki a konzervatív Franz Papen vezetésével, amely azonnal új parlamenti választásokat indított. 1932 júliusában a Náci Párt 230 képviselői helyet nyert, ezzel a legnagyobb parlamenti párttá vált a Reichstagban. Mivel a nácik és kommunisták most többséget szereztek a parlamentben, egy középpárti kormány alakítása lehetetlenné vált. A Papen kormány bizalmatlansági indítványon, 84%-kal elbukott.