Szerkesztő:M.e./Sztyeppi vipera

Sztyeppi vipera
	Természetvédelmi státusz
	Veszélyeztetett;
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata);
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata);
Osztály:	Hüllők (Reptilia);
Rend:	Pikkelyes hüllők (Squamata);
Alrend:	Kígyók (Serpentes);
Család:	Viperafélék (Viperidae);
Nem:	Vipera;
Faj:	V. renardi;
Tudományos név
	Vipera renardi; Christoph, 1861
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Sztyeppi vipera témájú rendszertani információt.

A sztyeppi vipera (Vipera renardi) a hüllők (Reptilia) osztályába a kígyók (Serpentes) alrendjébe és a viperafélék (Viperidae) családjába tartozó faj.

Egyes rendszerek a Vipera ursinii alfajának tekintik, V.u. renardi néven.

Névadás

Nevadas^[1]

Elterjedése

Romania (?), Ukraine, Russia, Kazakhstan, Kirgiziya, China^[2]

Megjelenése

Élőhelye

Jellemzően sík területet, amelyet sókedvelő és szárazságtűrő növényzet borítj, a Fekete-tenger partjával párhuzamosan 100–200 m széles sávban több km hosszan. Legjellemzőbb növényfaj a tengeri szittyó (Juncus maritimus), mely gyakran teljesen zárt, kisebb-nagyobb tisztásokkal megszakított, kitűnő búvóhelyet biztosító, szúrós aljnövényzetet alkot. A mélyebb fekvésű területeken, kiszáradt pocsolyák medrében sziksófű (Salicornia europea) alkot vöröses foltokat, míg a dombhátakon már félig zárt homoki gyep jelenik meg. Helyenként bokorcsoportok, a szittyómező közepén is fellelhetőek. A homokdűnéket egy szulákfaj (Convolvulus persicus) indái hálózzák be, melyek között nagy tömegben hevernek a tenger által partra sodort puhatestűek meszes vázai.

Életmódja

Mint az Ursinii-formakör többi faja, ez a vipera is nagyrészt rovarevő. A viperák táplálékául szolgáló egyenesszárnyúak (Orthoptera) közül a sisakos sáskák (Acrida hungarica), imádkozó sáskák (Mantis religiosa) és a homoki olasz sáskák (Calliptamus barbarus) a leggyakoribbak. Jelentős táplálékforrás a fürge gyík (Lacerta agilis euxinica) és a sivatagi gyík (Eremias arguta deserti). Előfordul a vízisikló (Natrix natrix natrix) melanisztikus színváltozata is.^[3] A viperáknak a legnagyobb veszélyt rétihéják (Circus sp.), szalakóták (Coracias garrulus), tövisszúró gébicsek (Lanius collurio), fácánok (Phasianus colchicus) és kígyászölyvek (Cicaetus gallicus) jelentik.^[4]

Szaporodása

Mérge

Mérge nem túl erős, törzsfejlődése során táplálkozási szokásaihoz igazodott. Erős szervezetű emberekre ártalmatlan. Mérge legfeljebb gyenge rosszullétet, kiütést okozhat, marása ellen szérumot sem készítenek. Halálos marásról nem tudunk, ám az esetleges allergiás reakciók miatt mindenféleképpen érdemes orvoshoz fordulni.^[5]

Hasonló fajok

Keresztes vipera (Vipera berus) és Orsini-vipera (Vipera ursinii)

Védettsége

Berni egyezmény^[6] természetvédelmi szempontból jelentős állatfajok közé sorolta (Appendix II).

Duna-delta expedicíó - 2002

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) és a Duna-delta Intézet 2002 őszén kötött egy együttműködési megállapodást a Duna-deltai sztyeppi viperapopulációk vizsgálatára, az első expedícióra szeptember 22-től sor került. Az MME egy három éves ciklusban felméri a sztyeppi vipera deltai populációk kiterjedését, az élőhelyeket és a fajt veszélyeztető tényezőket, az állományok méretét, kor és ivar szerinti megoszlását, genetikáját, valamint javaslatot tesz ha szükséges konkrét védelmi intézkedésekre. A Duna-delta Intézet biztosítja a munkához a területen való szabad mozgást, valamint a munkához szükséges háttér-információkat: térképek, vízrajzi térképek stb. Az expedíció technikai lebonyolítását az AVES Alapítvány vállalta magára.

Résztvevők

Az expedícióban 7 fő vett részt:

Beke Zoltán (önkéntes)
Gulácsi Erika (önkéntes)
Halpern Bálint (MME)
Kiss J. Botond (Duna-delta Kutató Intézet)
Koncz Attila (önkéntes)
Péchy Tamás (MME)
Szabó László (Aves Alapítvány).

Terepmunka, kutatási módszerek

Vizsgálati módszerek A két élőhelyen szeptember 24. és 26. között, valamint szeptember 28. és október 1. között napi rendszerességgel szisztematikusan kerestük a közeli élőhelyen fellelhető sztyeppi viperákat (Vipera renardi). A keresés során 6 fő egymástól 2–3 méter távolságban, egy frontvonalban haladt végig a területen. A megtalált viperák helyét egy jelölőkaróval megjelöltük, illetve GPS segítségével felvettük a földrajzi koordinátákat (állatok megtalálási helyei függelékben található ábrákon látható). A begyűjtött állatokat a vizsgálatok céljából a közeli táborhelyre szállítottuk. Az állatokról egyedi azonosítás céljából fényképfelvételek készültek: minden egyes egyedről elkészült a teljes testet felülről, fejtetőt, torkot és bal illetve jobb arcot bemutató felvétel. Az állatok testsúlyát, testhosszát, farkhosszát megmértük és megállapítottuk nemüket. Nemük megállapítását követően, nyilvántartási számot kapott minden egyed, mely alapján kiállítottunk egy törzslapot, melyen az egyes egyedek azonosítását elősegítő adatokat illetve a jellemző pikkelyszámokat rögzítettük. Az általunk vizsgált egyedeknél feljegyzésre került a haspajzsok (Ventrale), farokpajzsok (Subcaudale), két oldalon az alsó (Sublabiale) és felső ajakpajzsok (Supralabiale) száma valamint a pikkelysorok (Squamae) a nyaknál, test közepén és a kloáka előtt egy fejhossznyival. A felnőtt egyedekből, a farokvénából vérmintát vettünk, melyeket végig az út során sikerült folyékony nitrogénben tartani. Az így megvizsgált egyedeket végül – rövidtávú visszafogást elkerülendő – állatjelölésre kifejlesztett zöld festékkel megfestettük a testük közepén és a befogás pontos helyén eleresztettük.

Eredmények

Az 1-es számú élőhelyen 3 terepnap alatt 12 sztyeppi viperát sikerült megvizsgálni. Első nap 4, második nap 3 és harmadik nap 5 állatot fogtunk. A viperák felkutatását alkalmanként 6 fő végezte, általában a reggeli pára felszállását követően egészen napnyugtáig. Itt kell megemlíteni, hogy az időjárás kedvezett a viperák megtalálásának, mivel gyakran váltották egymást a napos, illetve a fátyolfelhős időszakok, és az éjszakák során a levegő hőmérséklete 20 °C alá csökkent, így a kígyók napjuk nagy részét kénytelenek voltak a felszínen napozva tölteni. A kora délutáni órákban nem sikerült állatot begyűjteni. Ez nem jelenti azt, hogy ebben az időszakban nem észleltünk kígyókat, hanem eddigre már annyira felgyorsultak, hogy az első gyanús neszre a közeli szittyósba vagy bokoraljba menekültek, ahol aztán legelszántabb erőfeszítéseink ellenére sem sikerült felkutatni őket. Ilyen módon további 3 állatot észleltünk Szent-Györgyön, bár nem zárható ki, hogy a későbbiekben ezek az egyedek mégis begyűjtésre kerültek. A megfigyelt állatok nagy része két szittyótő közötti kis tisztáson napozott vagy a melegebb órákban a szittyó által árnyékolt részekre húzódtak. Jellemzően olyan helyeket választottak, ahol a gyorsan felmelegedő homokos talaj kilátszott. Az ilyen helyeken mért talajhőmérsékletek 10 °C-kal magasabbak is lehettek, mint a levegő hőmérséklete (lásd ábra a függelékben). A viperák egy másik része a bokrosok közelében tartózkodott. Ezek a szúrós bokrok általában a környezethez képest kisebb magaslaton találhatók, melynek következtében a bokor tövében kedvező beesési szöggel kiváló napozóhelyek vannak, másrészt a rágcsálójáratok is sokkal nagyobb számban találhatók meg itt, mint a terület nyílt részein, búvóhelyet és feltehetőleg táplálkozási lehetőséget biztosítva kígyók számára. Ezek a bokrosok a területet kettéválasztó földút közelében találhatók. Mivel az út mindkét oldalán találtunk állatokat, feltételezhetően nem jelenthet akadályt a két oldal közötti vándorlásban (lásd ábra a függelékben). A megfigyelt viperák közül 5 hím és 7 nőstény volt. Hímek között 2 idei fiatal volt, valamint 3 felnőtt. A legkisebb egyed 7,5 g súlyú és 216 mm hosszú, míg a legnagyobb 68,0 g súlyú és 535 mm hosszú volt. A 2-es számú élőhelyen 3 terepnap alatt 15 állatot sikerült megvizsgálni. Azonban a 3 terepnap időjárása nem kedvezett a viperák felkutatásának. Megérkezésünk napján napsütéses kora őszi idő fogadta csapatunkat és a táborállítást követően a délutánt terepmunkával töltöttük. Ez idő alatt fogtuk meg mind a 15 egyedet. Az ezt követő 3 nap során esős idő, orkánerejű szél és 10oC körüli nappali hőmérséklet lehetetlenné tette az érdemi munkát. Az észlelt egyedek a szittyótövek közelében napfürdőztek, valamint később behúzódtak ezek árnyékába. Jellemző a területen, hogy még a tengertől viszonylag távol is nagy mennyiségű meszes puhatestű váz található, melyek fehérre színezik a talaj egyébként szürkés alapszínét, megnövelve a talaj közelében a szórt fény mennyiségét, így a szittyó biztosította relatív árnyékban is viszonylag hamar fel tudnak melegedni az állatok. Az utolsó napon, pár percre előbukkanó nap mellett 2 állatot is észleltünk ilyen „gyorsan melegedő” tisztáson, de megfogásukra tett kísérletünket nem koronázta siker. A megfigyelt viperák közül 7 hím és 8 nőstény volt. Hímek között 4 idei fiatal volt, 1 feltehetőleg tavalyi subadult, valamint 2 felnőtt egyed. A legkisebb egyed 5,0 g súlyú és 192 mm hosszú, míg a legnagyobb 51,0 g súlyú és 498 mm hosszú volt. A két populációból összesen 27 egyedet sikerült megvizsgálni. Ezek közül 12 hím és 15 nőstény volt. A nemek elkülönítésében jól használható farokpajzsok száma a hímeknél átlag 37,9 volt, míg a nőstényeknél ez átlag 28,5 volt. A megfigyelt egyedek közül 12 az idei évben született.

Eredmények értékelése

Az összességében megfigyelt 27 állat jó eredménynek mondható, figyelembe véve a részben kedvezőtlen időjárást. Korábbról nem ismert ilyen átfogó vizsgálat ezekről az élőhelyekről. Sikerült kimutatni a viperák jelenlétét a korábbról ismert területeken kívüli területen is. Mind a két, vizsgált populáció viszonylag nagy kiterjedésű területen fordul elő, valamint relatív távol az emberi zavarástól, így hasonló vegetációs és domborzati viszonyok mellett nem várnánk különbségeket közöttük. Mind a két populációból előkerültek a különböző korcsoportokat reprezentáló egyedek, mely tény garanciája egy populáció hosszú távú fennmaradásának. Időráfordítási adataink alapján azonban valószínűsíthető, hogy a 2-es számú populáció nagyobb egyedszámú illetve denzitású, habár erről csak a vizsgálatok megismétlése után nyert visszafogási adatok birtokában mernénk teljes magabiztossággal nyilatkozni. Ezen terv végrehajtásában segíthet a Duna-Delta Intézettel idén aláírt hároméves együttműködési megállapodás, mely a sztyeppi vipera vizsgálatához szükséges intézményi támogatás garanciája. A Duna-deltában nyert adatainkat összevetve a rákosi vipera (Vipera ursinii rakosiensis) több évre visszanyúló vizsgálata során nyert tapasztalatainkkal elmondható, hogy mind a két élőhelyen jóval kisebb mérvű az emberi zavarás, mint a magyarországi viperás élőhelyek bármelyikén. Továbbá ezek a területek jóval nagyobb egybefüggő, szinte homogén részekből állnak, míg a hazai élőhelyekről ez már ritkán mondható el. A lényegében tengeri szittyó alkotta élőhely együttes mutat hasonlóságokat a zsombékos gyepszerkezettel, mely mára szinte teljesen eltűnt a magyarországi viperás élőhelyekről, köszönhetően az évtizedek óta rendszeres gépi kaszálásnak. A tengeri szittyó vagy a zsombék egyszerre biztosítja a napozóhelyet árnyékkal, zsákmányszerzéshez a leshelyet, illetve veszély esetén a gyors menekülési útvonalat. Az időráfordítási adatok összehasonlításakor még szembeötlőbb a különbség, hiszen lényegében ugyanazt a módszert használva 50–100-szor hamarabb bukkantunk viperára a vizsgált élőhelyeken, mint a Kiskunságban vagy Dabason régóta monitorozott területeken. Ez a különbség tovább erősíti azon félelmünket, melyet régóta hangoztatunk, hogy a magyarországi viperás élőhelyeken igen negatívak a folyamatok. Szintén ezt támasztja alá, hogy a Romániában megfigyelt állatok több, mint 60%-a idei vagy egy éves fiatal volt, míg az utóbbi években megfigyelt rákosi viperák esetében ez a szám – nagyon alacsony egyedszám mellett – jóval alacsonyabb volt, subadult egyedek szinte teljes hiánya mellett.

Szinonimák

Coluber foetidus – Güldenstedt In Georgi, 1801
Pelias Ursinii – Bonaparte, 1835
[P[elias]. berus] Var. Ursinii – Cope, 1860
Pelias chersea vel Ursinii – Cope, 1860
Pelias Renardi – Christoph, 1861
Vipera renardi – Boulenger, 1893
Vipera ursinii – Boulenger, 1896
Vipera renardi – Boulenger, 1896
Vipera (Pelias) ursinii forma trans. rudolphi – Reuss, 1924
Acridophaga ursinii – Reuss, 1927
Vipera ursinii ursinii – Müller, 1927
Coluber ursinoides – Nikolsky, 1927
Peilas berus var. uralensis – Reuss, 1929
Acridophaga uralensis – Reuss, 1929
Vipera berus var. ralosiensis – Werner, 1929
A[cridophaga]. (renardi) eriwanensis – Reuss, 1933
Vipera ursinii renardi – Schwarz, 1936
Acridophaga ursini – Werner, 1938
Vipera berus var. renardi – Başoğlu, 1947
Vipera ursinii ebneri – Knoepffler & Sochurek, 1955
Vipera ursinii wettsteini – Knoepffler & Sochurek, 1955
Vipera orsinii – Ghidini, 1958
Vipera ursinii ursinii – Kramer, 1961
Vipera ursinii anatolica – Eiselt & Baran, 1970
Vipera ursinii renardi – Saint-Girons, 1978
Vipera (Vipera) ursinii renardi – Obst, 1983
Vipera ursinii – Latifi, 1991
Vipera ursinii moldavica – Nilson, Andrén & Joger, 1993^[7]

Források és jegyzetek

↑ Steward JW. 1971. The Snakes of Europe. Cranbury, New Jersey: Associated University Press (Fairleigh Dickinson University Press). 238 pp. LCCCN 77-163307. ISBN 0-8386-1023-4.
↑ McDiarmid RW, Campbell JA, Touré T. 1999. Snake Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference, vol. 1. Herpetologists' League. 511 pp. ISBN 1-893777-00-6 (series). ISBN 1-893777-01-4 (volume).
↑ Mallow, D. Ludwig, D. & Nilson, G. 2003. True Vipers: Natural History and Toxinology of Old World Vipers. Krieger, Malabar, Florida, 410 pp. [review in HR 35: 200, Reptilia 35: 74]
↑ Ostrovskikh, Sergei V. 2006. Morphological variability of Eastern Meadow Viper - Vipera (Pelias) renardi in the north-western Caucasus. Modern Herpetology 5/6:61-70.
↑ Brown JH. 1973. Toxicology and Pharmacology of Venoms from Poisonous Snakes. Springfield, Illinois: Charles C. Thomas. 184 pp. LCCCN 73-229. ISBN 0-398-02808-7.
↑ Convention on the Conservation of European Wildlife and Natural Habitats, Appendix II at Council of Europe. Accessed 9 October 2006.
↑ McDiarmid RW, Campbell JA, Touré T. 1999. Snake Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference, vol. 1. Herpetologists' League. 511 pp. ISBN 1-893777-00-6 (series). ISBN 1-893777-01-4 (volume).

Egyéb irodalom

x
z
y

Hivatkozások

Az expedício

[1] Steward JW. 1971. The Snakes of Europe. Cranbury, New Jersey: Associated University Press (Fairleigh Dickinson University Press). 238 pp. LCCCN 77-163307. ISBN 0-8386-1023-4.

[2] McDiarmid RW, Campbell JA, Touré T. 1999. Snake Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference, vol. 1. Herpetologists' League. 511 pp. ISBN 1-893777-00-6 (series). ISBN 1-893777-01-4 (volume).

[3] Mallow, D. Ludwig, D. & Nilson, G. 2003. True Vipers: Natural History and Toxinology of Old World Vipers. Krieger, Malabar, Florida, 410 pp. [review in HR 35: 200, Reptilia 35: 74]

[4] Ostrovskikh, Sergei V. 2006. Morphological variability of Eastern Meadow Viper - Vipera (Pelias) renardi in the north-western Caucasus. Modern Herpetology 5/6:61-70.

[5] Brown JH. 1973. Toxicology and Pharmacology of Venoms from Poisonous Snakes. Springfield, Illinois: Charles C. Thomas. 184 pp. LCCCN 73-229. ISBN 0-398-02808-7.

[COE-6] Convention on the Conservation of European Wildlife and Natural Habitats, Appendix II at Council of Europe. Accessed 9 October 2006.

[McD99-7] McDiarmid RW, Campbell JA, Touré T. 1999. Snake Species of the World: A Taxonomic and Geographic Reference, vol. 1. Herpetologists' League. 511 pp. ISBN 1-893777-00-6 (series). ISBN 1-893777-01-4 (volume).

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]