Szerkesztő:Mészáros Ádám
A XX. század közepén a hagyományos biztonságpolitikai felfogás volt jellemző, mely alapjaiban más volt, mint a mai biztonságpolitikai kihívások. A hidegháború korában az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt nagyhatalmi pozícióban. Általános felfogás volt akkoriban, hogy az az ország tűnt biztonságosnak, amelyik nagy katonai hadsereggel rendelkezett. Ebben az időben – 1955. – írták alá a közép- és kelet-európai szocialista országok a Varsói Szerződést, amely megfelelő keretet biztosított a nyugati aggresszorok elleni védelemhez. A másik szerződés a North Atlantic Treaty Organisation(NATO), mely hat évvel a Varsói Szerződés előtt köttetett és megalapításakor 12 ország alkotta. A NATO célja a tagországok biztonságának és szabadságának biztosítása és ennek érdekében számos politikai és katonai eszközt igénybe vesznek, melyre az Észak-atlanti szerződés felhatalmazást ad. Ez a két szerződés határozta meg a bipoláris világrendet a hidegháború alatt.
Olajválság
[szerkesztés]Fontos momentum volt az 1973-as olajválság, mely rávilágított, hogy a hagyományos biztonságpolitikai kihívások mellett léteznek más, új típusú kihívások is. Amikor az Arab Olajexportáló Országok Nemzetközi Szervezete a jom kippuri háború miatt bejelentette, hogy nem exportál olajat azoknak az országoknak, amelyek Izrael oldalán állnak, akkor ráébredtek a világ nagyhatalmai, hogy nem elég vezető pozícióban lenni és az sem elég ha grandiózus hadsereggel rendelkeznek. A technológia fejlődésével új értékek kerültek előtérbe, jelen esetben a kőolaj és földgáz. Egyre nagyobb igény mutatkozott ezekre a nyersanyagokra és energiahordozókra a fejlett országokban, az emberek autókkal jártak, a háztartásokban gázzal fűtöttek és az ipart szabad elhanyagolni. Az embereknek egyszerre kellett szembesülniük az árak emelkedésével és a készletek csökkenésével. Azok az országok, ahol hatalmas készletek álltak rendelkezésre tudták, hogy az olajat úgy is használhatják, mint egy “fegyvert”. Az arab országok többször próbálkoztak a “fekete arany” felhasználásával, hogy a politika alakulásának irányát befolyásolják, ellenben az Egyesült Államok egészen a háború befejezéséig kézben tartotta az arab-izraeli konfliktust, később pedig még azt is elérte, hogy Egyiptom partneréül szegődjön a közel-keleti békefolyamatban. Az olajfegyver tehát politikai fronton hatástalan maradt.[1] Mint láthatjuk az olajválság ráébresztette a nagyhatalmakat arra, hogy innentől kezdve egy erős függőség vagy talán úgy is mondhatnám, hogy ráutalt helyzet alakult ki közöttük és a nyersanyaggal rendelkező országok között.
A biztonság új dimenziói
[szerkesztés]A biztonság értelmezése ezekben az időkben érkezett el egy új ponthoz, amikor is Barry Buzan szerint nem elég a biztonságot szűken csak katonai biztonságként értelmezni, hanem több dimenzióját is megkülönböztethetjük:
- gazdasági dimenzió
- katonai dimenzió
- társadalmi dimenzió
- környezeti dimenzió
- polgári dimenzió
Ez az úgynevezett szektorális biztonságfelfogás, melyről a mai napig folynak viták, hogy egyáltalán lehetséges-e a biztonság fogalmát ilyen széles aspektusban vizsgálni. A vita kapcsán alapvetően két tábort különböztetünk meg, az egyik a hagyományos, szűkítő értelmezést támogatók csoportja, akik szerint a biztonság fogalma a katonai fenyegetésben kimerül. Ők azt hangsúlyozzák, hogy "a fogalom bővítése a biztonságfogalom intellektuális egységét veszélyezteti, vagyis annyi mindent zsúfolunk bele, hogy végül a biztonság lényegi jelentése vész el, „parttalanná” válik". (Gazdag – Tálas, p. 6.). A másik tábor a fent említett Buzan-féle felosztást tekinti irányadónak az értelmezés során. Annak érdekében, hogy könnyebben megértsük a felosztást bevezetik a biztonságiasítás (securitisation) fogalmát. Fontos megjegyezni, hogy a bizonságiasítás nem feltétlen az államon keresztül zajlik. A Barry Buzan által vázolt szektorok az újonnan megjelenő biztonságpolitikai kihívásokra próbál választ adni, sokkal több területen jelentkezik fenyegetés, a technológia fejlődésével újabb és újabb módszerek jelennek meg, amelyek a biztonságot veszélyeztetik. Ezt a folyamatot nagyban elősegíti a globalizáció folyamata, amely a határok eltűnésével megnehezíti a védekezést. A már korábban is létező biztonsági problémák nagyobb teret nyertek és soha nem látott ütemben terjedtek. Világosan látszik az is, hogy az országok nem úgy tekintenek a globalizációra, mint egy negatív folyamatra és nem is lépnek fel ellene, hanem inkább az ezzel járó negatív folyamatokat próbálják kezelni. A legjobban szemléltethető példa erre a nemzetközi terrorizmus, amely a globalizált világban egyre intenzívebben jelent meg. Az emberek, a tőke és az információ áramlása felgyorsult az országok között, a szervezett bűnözés és az illegális migráció témaköre is ide sorolható, mely a mai napig az egyik legnagyobb gondot jelenti a világ államainak és az Európai Unió tagállamai is folyamatosan küzdenek a problémával. A migráció egyik következménye a fekete munka megerősödése. A tömegpusztító fegyverek elterjedésére is új típusú kihívásként tekintünk. Ha egy ország ilyen fegyverhez jut, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a szomszédságában lévő ellenséges ország is ezt a utat választja létrehozva ezáltal egy proliferációs folyamatot. Számos egyezmény született (Atomsorompó Szerződés, Biológiai és toxinfegyver-tilalmi Egyezmény stb.), mely ezek korlátozására irányul, de átütő eredményt egyik ilyen megállapodás sem hozott. Ennek az lehet az oka, hogy a nagyhatalmak nem fognak megválni a tömegpusztító fegyvereiktől, mert akkor azonnal sebezhetővé válnak, de így nem tartják magukat a megállapodásban foglaltakhoz és a kisebb országokat is arra ösztönzik, hogy hasonló fegyvereket szerezzenek be.
A bukott államok elmélete
[szerkesztés]A biztonságpolitika szempontjából nem hagyhajuk figyelmen kívül Francis Fukuyama elméletét a bukott államokról. Az amerikai filozófus, politikai közgazdász szerint a hidegháború lezárását követően az egyik legnagyobb nemzetközi probléma a gyenge vagy bukott államok helyzete. Ezek az országok nem csupán tömegesen sértik meg az alapvető jogokat, idéznek elő humanitárius katasztrófákat, gerjesztenek migrációs hullámokat, de egyúttal a nemzetközi terrorizmus fészkei is. Gondoljunk bele, hogy tudnának biztonságos közeget garantálni azok az államok, amelyek saját működésüket nem tudják biztosítani? Ezeken a területeken előszeretettel telepednek meg a különböző terrorszervezetek és székhelyeket alakítanak ki. Innen irányítják a szervezetet és ezekben az országokban sokkal nagyobb eséllyel tudják beszerezni a bombákhoz, fegyverekhez vagy akár a tömegpusztító fegyverekhez szükséges alapvető “hozzávalókat”. Továbbá az is alapvető problémát jelent, hogy manapság a terroristák által használt pusztító eszközök alapanyagait akár egy háztartási boltban is be tudják szerezni, mert nem kifejezetten pusztító célzattal vannak ott a boltok polcain.
Források
[szerkesztés]Deák Péter: biztonságpolitika a hétköznapokban Zrínyi Kiadó Budapest, 2009.