Szerkesztő:Jebusaeus/Megszállottak
Bármiféle egyezés bármilyen valós személlyel vagy helyzettel sajnos nem a véletlen műve.
A szerkesztő azért dolgozik, mert ez az életeleme. Tudását szeretné megosztani másokkal, illetve rögzíteni azt az utókor számára. Elismerést, díjazást mindezért nem vár. Csupán azt reméli, hogy munkájának eredményét értékelik majd.
Előbb-utóbb azonban, ahogy minden más halandó, a szerkesztő is szembesül a Patás hatalmával. Tevékenykedne, de nem tud. Vagy azért, mert nem jut eszébe semmi, vagy azért, mert alkotó munka helyett megszállottakkal kell hadakoznia. Az első állítás talán nem szorul magyarázatra. A második – bármily magától értetődőnek tűnik is – bővebb fejtegetést igényel.
Nagy ritkán megesik, hogy a szerkesztő közlendőjét elolvassák. Igenis, elolvassák! No nem azért, mert a szóban forgó tanulmány egy hihetetlenül szövevényes kérdés kielégítő összefoglalója. Legtöbben olyan állításokat keresnek benne, melyek megerősítik saját meggyőződésüket. Ha találnak ilyeneket, elégedettek, ha pedig nem találnak, csalódottan bezárják a böngészőablakot, s bánatukban előveszik a butykost. Vagy az Úr nevét veszik szájukra hiába.
A megszállottak azonban nem érik be ennyivel. Viselkedésüket és tetteiket oly mértékben áthatja szenvedélyig fokozódó meggyőződésük, hogy cselekedniük kell. Fenyegetve érzik magukat, ha nekik nem tetsző állításokkal szembesülnek. Vagy nem ők vannak a „szerkesztők percenkénti szerkesztésszám szerint” című felsorolás élén.
Az alkotó épít, a megszállott életútját pusztítások sora jelzi. Voltaképpen nem is nagyon különbözünk mi egymástól: mindannyian azon fáradozunk, hogy a világot saját képünkre formáljuk.
Tapasztalati úton arra jutottam, hogy e helyet, vagyis a szabad enciklopédiát négyféle típusú megszállott környékezi. (Spielberget a sárga irigység eszi: ő csak hármat jegyez.)
A Délibábos – Ő a hatalomtudomány (hunfalvyzmus) ellenlábasa. Többnyire jóindulatú, elhivatottságának tudata azonban – akárcsak a következő fokozatok képviselőit – megakadályozza az észszerű gondolkodásban. A szabad enciklopédiában a Délibábos csak átvonuló madár, alkalmi vendég. Miként télen a vadludak, rájár a vetésre, azazhogy a cikkekre, ám ha jön a vadászok felfegyverzett hada, némi huzavona után belátja, jobb, ha elvonul saját birodalmába, költőterületére. – Kulcsszavak: prekambriumi magyar írásbeliség; letagadott őseink, a magyarok; sumer cserépedény „BÉL-SÁR ÚR” felirattal.
A Szószaporító – Tudni való, hogy a Wikipédia cikkeiben inkább kevesebb a valódi tartalom, mint több. Könnyű ezen segíteni. Terjedelmesebb szöveggel kell előállni. A baj csak az, hogy ehhez általában mondanivaló szükséges. A Szószaporítónak ilyesmire nincsen gondja. Ismeri ama módszereket – az élelmiszeripar kelesztésnek nevezi az efféle eljárásokat –, melyekkel egy nyúlfarknyi cikkhez elegendő nyersanyagból terjedelmes közleményt lehet előállítani. 1) Az irodalmi hivatkozások számának bővítése. Tekintet nélkül arra, hogy a hivatkozott források a cikk tárgyával foglalkoznak-e vagy sem. 2) Idézetek beszúrása. Tekintet nélkül arra, hogy az idézet illik-e a cikk tárgyához vagy sem, illetve hány hasonló idézet van már a szövegben. 3) A képek számának szaporítása. Ez a legegyszerűbb és egyben leghatékonyabb módszer. Elegendő például bemutatni az egyiptomi sötétséget tizenkét ábrán. Ezzel kapcsolatban szemléltetni lehet a piramisokat is. (Alighanem jobban tetszik majd az olvasóknak.) S hozzá még a fáraókat, azzal a megjegyzéssel, hogy e jeles uralkodók idejük java részét piramisok egyiptomi sötétjében töltötték. A háromféle módszer egyidejű alkalmazásával minden határon túl terjeszkedő, tekintélyt parancsoló mű hozható létre. – Kulcsszavak: ennek a szerkesztőnek több mint 100 000 szerkesztése van; szerkessz bátran!.
Az Igazságosztó – Ő mindenkor az uralkodó eszmerendszer (jelenleg a hunfalvyzmus) pártolója. Érdemben nem tud semmit hozzátenni a cikkekhez, s nem is akar, mégis kötelességének érzi, hogy ne csak felálljon, de hozzá is szóljon. Függetlenül attól, hogy érti-e, miről van szó, vagy sem. Szereti a nyilvánosság előtt hangsúlyozni felsőbbrendűségét. A világ, gondolja ő, személye körül forog, s ez okból jogosult a neki nem tetsző állításokat, miként a Terminátor, végképp eltörölni. Őszinte sajnálatára nem mindenható (nincs járőri, adminisztrátori megbízatása), ezért többnyire burkolt erőszakkal – mondvacsinált érvekre, Addisz-Abebában megjelent dolgozatokra, újmagyar kifejezésekre stb. hivatkozva – próbálja akaratát keresztülvinni. Ha nem sikerül ily módon, első körben célját elérnie, személyeskedéssel, vádaskodással folytatja. Pusztításait a felületes vagy a nézeteiben osztozó járőrök olykor támogatják, jóváhagyják. Szókincse és beszédfordulatai alapján az Igazságosztó könnyen felismerhető. Életútját a Hálón és a Wikipédiában hasonmás azonosítók tucatjai jelzik. Számuk összhangban van küldetéstudatának léptékével. A tények hiába bizonyítják elképzelésének helytelenségét, őt ez csak még makacsabbá teszi. Sohasem adja fel; nem teheti, mert ezzel elismerné gyarlóságát. Az Igazságosztó általában nem kap hatáskört a Wikipédiában, így soha nem juthat el a megszállottság következő fokozatáig. Ennélfogva tevékenysége jóval kevésbé ártalmas, mint a Beavatotté. Viszont még annyira sem hasznos. – Kulcsszavak: dilettáns nézetek; konteó; konszenzus; kortárs tudományos folyóirat; külföldi Wikikben törlik az ilyen megfogalmazásokat; modern nyelvtudomány; mucsai túlhaladott kövület ideák; műveletlen szakmunkás proletár szkíta mesékben hívő alsóbb néprétegek; nem releváns; nevetséges frusztrált áltudományos marhaságok; turáni mesék.
A Beavatott – Sokban hasonlít az előzőhöz, ő azonban ritkán érzi szükségét, hogy magyarázkodjon, állításait bizonyítsa. Nem kell papolnia, hiszen mögötte áll Akadémiánk tekintélye. Nem különben pallosjoga (járőri stb. megbízatása). Ha mégis leereszkedik közénk, s megosztja velünk tudását, oly magától értetődő természetességgel teszi, mint ahogyan mi, laikusok, arról beszélünk, hogy a Nap reggel felkel, vagy hogy a magyar nép, illetve nyelve finnugor eredetű. Tárgyilagos szenvtelensége vele született rendellenesség, akárcsak másnak az anyagcserezavar. Szilárd meggyőződése, hogy a Wikipédia bizonyos cikkeit csakis meghatározott elvek alapján szabadna szerkeszteni. Ha valaki felségterületére téved, igyekszik őt párviadalra méltatlannak nyilvánítani. Amíg nem gondolja magát mindenhatónak, addig nincs ok aggodalomra. – Kulcsszavak: a te hibád; a te problémád; ez egy lexikon; keress magadnak más helyet; nem itt a helye; nincs olyan, hogy…; ráraktam egy badarság-sablont; teljesen át kellene dolgozni; töröltem; visszavontam.
Tanulni vágyóknak minden javára válik. Tapasztalataim nyomán megírhattam e cikket. S meglehet, bővített, javított kiadásban közzé is teszem valahol, ha mutatkozik rá igény.
S a tanulság? „Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.”
A szerkesztők életét gyakorta keserítik a megszállottak. Előbb-utóbb mindenki találkozik velük. A szabad enciklopédia pedig nem csupán eltűri őket, hanem sokszor kedvez is nekik. A lelkiismeretes szerkesztők meg tűrik balsorsuk minden nyűgét s nyilait, míg önfegyelmük csak tart.
A megszállottak egyik fajtája rendetlenséget hagy maga után. Teleszemeteli a cikkeket, legtöbbször nélkülözhető, a mondanivaló szempontjából lényegtelen, illetve a tárgyhoz szorosabban nem kapcsolódó képekkel, idézetekkel, forrásokkal. Az ilyen megszállott feladata, hogy lehetőség szerint minden cikkben ott hagyja kézjegyét.
Másik fajtájuk meg nem tűr meg olyan állításokat, melyek ellentmondanak meggyőződésének. Az efféle megszállott küldetése, hogy minden neki nem tetsző megállapítást kiirtson a Wikipédiáról, illetve a maga eszméivel helyettesítsen. Vagy ha ez nem megy, akkor a forrásmunkákat hitelüktől megfossza, szerzőiket lejárassa; a szerkesztőket stb. háborgassa, életüket megkeserítse.
Vannak emberek, kényszeresen versengők, kik nem bírhatók együttműködésre semmiképpen. Úgy hiszik, különleges bánásmódra jogosultak, szabályok és korlátok rájuk nem vonatkoznak. Átgázolhatnak mindenen és mindenkin, hogy keresztülvigyék akaratukat. Jellemükből fakadóan – bármi legyen ára, eszköze, akár még (bizonyos szempontból) számukra is hátrányos a következménye – mindenképpen nyerniük kell. Számukra minden apró-cseprő ügy élet-halál kérdése. Nem bírják elviselni, hogy másnak igaza legyen. Ha nem sikerül a győzelmet saját erőforrásaikra támaszkodva elérniük, akkor erőszakkal vagy befolyásolással próbálnak célt érni.
Az ilyen emberek nem változnak meg, ha jók vagyunk hozzájuk, türelmesek. Hiába várjuk, hogy ha emberségesen viselkedünk velük, akkor ezt értékeljék, s hasonló bánásmóddal viszonozzák. Nem látnak rá saját viselkedésükre, főleg gyarlóságukra nem. Nekik csak saját céljaik fontosak; csakis nekik lehet igazuk. A felebaráti szeretetet, a méltányosságot és a tiszteletet gyengeségnek tekintik. S nem változnak meg akkor sem, ha tiltakozunk, ha kényelmetlen helyzetbe hozzuk őket. Nem gondolkodnak okszerűen, nem kötik össze a következményeket célszerűtlen viselkedésükkel, ennélfogva saját kárukon sem tanulnak. Nem hátrálhatnak meg, mert önmagukról alkotott tökéletességképzetük ezt nem engedi meg.
Nem éreznek megbánást és bűntudatot; lerázzák magukról a felelősséget azon cselekedeteikért, melyek megütközést, csalódást keltenek a szabálykövetőkben. Másokat lenéznek, önmagukat túlértékelik. Legfontosabb számukra a csodálat, a feltűnés, s hogy céljukat a lehető legkevesebb erőfeszítéssel érjék el. Szent küldetésüknek tekintik, hogy harcba szálljanak a másképp gondolkodókkal, hogy a világot saját képükre formálják. Élősködők és zsarnokok is egyben. Leghatékonyabb eszközük a bajkeverés és a befolyásolás. A bűntudatkeltéstől a megfélemlítésig, a mocskolódástól a megtorlásig bármi előkerülhet eszköztárukból.
Máskor meg elismerő vagy egyetértőnek látszó kijelentések mögé rejtőznek, tájékozatlanságukat, tapasztalatlanságukat hangsúlyozzák, ily módon kerülve el az érdemi vitákat. Úgy erőszakoskodnak, hogy megvédjék álarcukat; másokat tüntetnek fel vétkesnek, gonosznak stb. Úgy szállnak szembe ténykedéseik bírálóival, hogy azoknak védekezniük kelljen vagy támadniuk; ily módon őket tehetik felelőssé.
A szerencsétlenség megkoronázása pedig a nemtörődöm, hozzá nem értő, illetve a megszállott járőr, aki jóváhagyja a nyilvánvaló sületlenségeket is. Amaz felületessége, hanyagsága, emez rögeszméje okán. Utóbbinak szilárd meggyőződése, hogy némely cikkeket csakis bizonyos – saját hitével megegyező – elvek szerint szabadna szerkeszteni.
Lehet ilyen környezetben dolgozni, egy idő után azonban lélekromboló. A megszállottakkal folytatott hadakozás eredménye a feszültség, a düh, s az önbizalom sérülése. A megszállottak sok keserűséget okoznak követelőzésükkel, fenyegetőzésükkel, érzelmi zsarolásukkal. Kártékonyságuk bőven elegendő ahhoz, hogy elvegyék a lelkiismeretes szerkesztők kedvét a munkától.
A Wikipédia járőreinek, adminisztrátorainak fel kellene ismerniük a romboló szándékot a segítőkészség álcájában is. A megszállott bajkeverőket leleplezi viselkedésük. Önközpontúak, és csakis saját szabályaik szerint hajlandók játszani. Az ellentmondást és a bírálatot nem tűrik. A jóindulatot és az együttműködési készséget, az engedményeket nem méltányolják. Fogyatékosságnak, a tehetetlenség jelének tekintik, és eszerint cselekednek. Meggyőzhetetlenek és tévedhetetlenek. Sohasem adják fel – ellenük a távoltartás is csak ideig-óráig használ –, újra és újra visszatérnek, más és más néven próbálkoznak.
A Wikipédia – legalábbis a magyar – a megszállottakkal kesztyűs kézzel bánik. Elnézi pusztításaikat a sokadik eset után is. Eltűri, sőt engedékenységével bátorítja viselkedésüket. Kétszer, háromszor, sokadszor figyelmezteti őket. S nem akkor bünteti a lókötőt, amikor rombolja a cikkeket, akadályozza az értelmes munkát, hanem amikor valamelyik járőrnek vagy adminisztrátornak végképp elfogy a türelme.
S nincs semmilyen következetesség a megtorlást illetően. A távol tartottak is újra meg újra visszatérhetnek – akár kizárásuk idején is –, s többé-kevésbé zavartalanul folytathatják ugyanott, ahol abbahagyták. Gittegyletet csinálnak a Wikipédiából, a jeles intézmény oszlopos tagjai pedig mindezt eltűrik. A felebaráti szeretet nevében, mert hátha a tékozló fiú mégiscsak jó útra tér. Valójában pedig azért, mert irtóznak a fekélyt felvágni.
Senkinek sincs itt elég bátorsága feltenni a kérdést: Vajon a szabad enciklopédia feladata az éretleneket, a megszállottakat, a viselkedészavarosakat felkarolni, pótolni nevelésükkel kapcsolatban mindazt, mit a szülők, oktatási stb. intézményeink elmulasztottak?
Mint mindennek, ami emberi, a megszállottságnak is vannak személyiségben gyökerező okai.
„Ha egy diplomata felmászik az utcai lámpára, elviszik a mentők. Ha egy villanyszerelő teszi, semmi baj. Ha ugyanez a villanyszerelő jegyzéket nyújt át egy nagyhatalomnak, nyomban beszállítják. Mind a jegyzék átadása, mind a lámpaoszlopra mászás lehet teljesen normális és szükségszerű cselekedet, és lehet komoly kórtünet.” (Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál.)
Kiknek felhatalmazása őrködni a cikkek tartalma fölött, megbízásukon túl olykor saját hitüket is védelmezik. S teszik ugyanezt önjelölt védelmezők is. Az ember fia, tapasztalván ténykedésüket, nem alaptalanul gyanakszik, hogy buzgó segítőkészségük mögött saját érdekeik húzódnak meg. Szándékaiknak legtöbbször nincsenek tudatában, ezért nem is gyanítják, hogy amit tesznek a „köz érdekében”, az bizony nem egyszer mások jogainak semmibevétele. Mindez oly gyakran megesik – hozzászoktunk már, hogy küzdenünk kell azért is, ami különben megilletne –, hogy sokszor nem is vesszük észre, nem tesszük szóvá.
A hit őrizői akkor avatkoznak be az események menetébe, ha valami meggyőződésüket fenyegeti, s ilyenkor – szándékaikat segítőkészségnek álcázva – a Wikipédia védelmére, észszerűségre, közmegegyezésre, szabályokra stb. hivatkozva szállnak szembe a „bajkeverővel”. Úgy zúdulnak rá, akár a dühödt méhraj, melynek kaptárát idegen kéz merészeli bolygatni. Legbiztosabb ismertetőjegyük, hogy nem tekintik egyenrangú félnek a másikat. Vagy erőszakkal kényszerítik (ha hatalmuk van), figyelmen kívül hagyva érdekeit, vagy befolyásolással igyekeznek eltéríteni céljától, közös érdekként tüntetvén fel saját érdekeiket. Nem azért szállnak ellenfelükkel vitába – ami különben elfogadható és kívánatos lenne –, hogy együttműködésre ösztökéljék, segítsenek neki, hanem elsősorban azon buzgólkodnak, hogy elkedvetlenítsék, rábírják, hogy elképzeléseinek megvalósításától elálljon.
A hit őrizőinek tárgyra vonatkozó kifogásai jobbára csak lényegtelen részletek hibájának eltúlzásán alapszanak. Az eszméjüket fenyegető állításokat igyekeznek nem a tárgyhoz tartozónak minősíteni, kétségbe vonni, értéküket valamilyen módon alábbszállítani, hitelüktől megfosztani stb. Bírálataikkal leginkább ellenfelüket – ítélőképességét, jóhiszeműségét, nézeteit, viselkedését stb. – célozzák meg. Hozzá kell tennünk, nem egyszer jogosan, mert maga az ellenfél is gyakorta befolyásolással, burkolt erőszakkal próbálja célját elérni.
Van, akit elsősorban az botránkoztat meg, ha valaki felrúgja a hagyományokat, kétségbe meri vonni a rendet, Akadémiánk vagy nagyérdemű tudósaink tekintélyét. Barátunkat a hagyományos értékek, a fennálló rend tiszteletére nevelték. Megszokta, hogy van, aki parancsol, és van, aki engedelmeskedik. Őt a „rendbontó” megerősíti abbéli meggyőződésében, miszerint másokban nem lehet megbízni. Méltatlanokra pedig nem lehet a szabad enciklopédia bizonyos cikkeinek szerkesztését rábízni.
S van, aki leginkább azért védelmezi körömszakadtáig álláspontját, mert önértékelése függ tőle. Barátunk hite szerint a befolyásosabb, a rangosabb (a győztes) különb, mint a közvitéz, következésképpen gondolatai is kiválóbbak. Aki tehát a jelesek eszméiben osztozik, maga is különb. Akad olyan, ki meg is elégszik ennyivel. Az Akadémia álláspontját képviseli, s ezt egymagában elegendőnek tartja, hogy tökéletességével senki ne versenyezhessen. Akad azonban olyan is, akit a győztesek hitvallása önmagában nem elégít ki. Folyton igazolnia kell létét, s hogy ő a legokosabb. A valóság, a tények hiába bizonyítják elképzelésének helytelenségét, őt ez csak még makacsabbá teszi.
Bajkeverőnk, ha őszinte lenne, nyíltan megvallaná, hogy gyámoltalannak érzi magát, fél a felsüléstől stb. Néhányan alighanem megjutalmaznák figyelmükkel, megnyugtatnák őt, felebarátunk pedig megköszönné az együttérzést és a támogatást. Barátunk azonban felnőtt ember, nem vallhatja be – még magának sem – gyermekre jellemző (mindamellett helyénvaló) indítékait. Ehelyett, visszaélve a helyzettel, a cikkek tartalmát, a szerkesztőket stb. támadja. Felebarátai ettől kényelmetlenül érzik magukat, s próbálnak neki különböző tanácsokat adni. Például elküldik melegebb égtájakra. Barátunk pedig mindegyik javaslatra tesz valamilyen ellenvetést. Ha jó játékos – márpedig bizonyosan az, mert ő élete minden pillanatában, gyermekkora óta, mások befolyásolását gyakorolja –, akkor a végtelenségig képes a játszmát elnyújtani. Addig, amíg a többiek fel nem adják. (Számára a kitiltás is megadás: „nem tudunk veled mit kezdeni”.) Akkor felebarátunk nyert. S folytatja játszmáinak sorozatát – gyakorta új néven – az előbbiek szerint, az idők végezetéig.
Mókamesterünk, mint említettem, valójában éretlen gyermek, ki úgy érzi, egyedül nem tud megbirkózni a nehézségekkel. A többiek pedig azért vesznek részt játszmájában, mert így Bölcs Tanítókká válhatnak. (Mindnyájunkban él egy gyermek.) Mások javára, no meg a maguk dicsőségére osztogathatják okosságaikat. Felebarátunk van olyan eszes, mint a társaságban bárki, és nem valószínű, hogy olyan megoldást javasolhatnának neki, amire maga ne gondolt volna. Ha valaki történetesen mégis valamilyen eredeti ötlettel állna elő, felebarátunk – amennyiben tisztességesen játszik – hálásan elfogadná. Bajkeverőnknek azonban nem az a célja, hogy kivezető utat találjon, hanem hogy visszautasítson minden javaslatot. Valódi szándéka, hogy megmutassa, senki sem képes neki elfogadható megoldást kínálni. Ő sohasem hódol be, mások sohasem lesznek képesek őt felülmúlni, következésképpen ő a legokosabb stb. Számára minden lépés szórakoztató, de az igazi gyönyörűség mások kudarca, legyőzetése. Amikor már mindenki kifogy az érvekből, kimerül a fejtörésben, s abbahagyja a javaslatok kiagyalását. Lám bebizonyosodott, hogy ők a gyengébbek! Ha valaki felismeri és visszautasítja e játszmát, hátat fordít neki, felebarátunk csalódottan – szomorúbban, de csöppet sem bölcsebben – új célpontokat, játékostársakat keres.
Másik fajta zavarkeltőnk pedig abban leli örömét, ha rombolhat, szemetelhet. Felebarátunk mindenképpen nyer, mert így is, úgy is a figyelem középpontjába kerül. Ha bírálói kimutatják haragjukat, barátunk feljogosítva érzi magát, hogy hasonló hangnemben válaszoljon. Ha pedig fegyelmezik magukat, bajkeverőnk újabb és újabb örömöket szerezhet magának a szemeteléssel. E játszmának igazi nyeresége nem a pusztítás gyönyörűsége, hanem az, ha sikerül megnyernie ehhez a járőrök stb. elnéző jóindulatát is. Amíg mindkét fél betartja e játszma hallgatólagos szabályait, addig mindkettő megkapja, amit akar. Az egyik, hogy úgy használhassa a szabad enciklopédiát, mint saját nadrágját, melybe akár bele is rondíthat. A másik pedig, hogy a nagy hatalmú, de emberséges vezető szerepében tetszeleghessen.
„A rög- és valódi eszmék fanatikus ismételgetése ma még nincs precízen elhatárolva az orvostudomány előtt. Ezért olykor nagy reformerekről későn derül ki, hogy eszméjük nem valódi volt, hanem rög. De ilyenkor már nem lehet kezelni őket, mert magas pozíciót, nagy tekintélyt, és világraszóló érdemrendet kaptak.” (Rejtő Jenő: Egy bolond száz bajt csinál.)
A megszállott nem csupán azért ragaszkodik valósággal ütköző eszméihez, mert csorba esnék tekintélyén, munkaigényes volna megváltoztatni szemléletét stb., hanem azért is, mert narcizmusa okán fel sem merül benne, hogy nézetei hibásak lehetnek. Az ilyen ember ahelyett, hogy a bizonyítékok fényében módosítaná elképzeléseit, inkább magukat a bizonyítékokat próbálja megsemmisíteni, értéküktől megfosztani stb. Vagy ellenlábasain próbál felülkerekedni. Nem tűri a bírálatot, nem lehet vele egyezkedni, és nincsenek számára meggyőző érvek, mert az ellentmondásokat, sőt a tényeket sem veszi figyelembe.
Felhagy a gáncsoskodással? Azt ugyan várhatod! Zavarja őt, ha rámutatsz, hogy a valóság nem igazolja nézeteit? Egyáltalán nem! Megvilágosodik, ha bizonyítékokkal igazolod állításaidat vagy az ő kijelentéseinek ellenkezőjét? Soha! Kényelmetlenül érzi magát, ha szembesíted a tényekkel? Dehogy! Megszabadulsz tőle, ha kiakolbólítják? Nyomban visszatér más néven vagy névtelenül! Megelégedéssel tölti el, hogy – bizonyítván ezzel fontosságát, felsőbbrendűségét – vele foglalkoznak. Barátunkat, tudniillik, mások figyelme élteti. Ha nem kap elég figyelmet, kihívja maga ellen akár a sorsot is. Minden elképzelhető módszerrel – becsmérel, meghazudtol, összezavar, rombol, vádaskodik, zaklat – el akarja érni, hogy vele foglalkozz. Ne alkotó munkával töltsd idődet, hanem lapátold utána a trágyát. Mert ő az érdemi munkát másra hagyja. Neki nem kell számot adnia képességeiről, nem kell bizonyítania, őt enélkül is mindenki kitünteti érdeklődésével. Elég, ha belerondít a cikkekbe vagy beszúr néhány gyalázkodó megjegyzést a vitalapokra.
A megszállottak leginkább jellemző viselkedésformája, hogy másokat hibáztatnak, másoktól várják, hogy alkalmazkodjanak. Mivel magukat tökéletesnek tekintik – felsőbbrendűnek nem kell bizonyítania –, dühösen kirohannak azok ellen, akik hibát vélnek felfedezni elgondolásaikban, munkásságukban. E viselkedés legfőbb mozgatója a változástól való félelem. A személyiség régi mintázatát le kellene bontani, hogy helyén új épülhessen. A megszállott azonban betegesen ragaszkodik megkövesedett nézeteihez, személyiségéhez, melyet narcizmusa okán tökéletesnek lát. Mindent az önmagáról alkotott eszményi kép fenntartásának rendel alá, állandóan azzal van elfoglalva, hogy a tökéletesség látszatát keltse. Ugyanakkor nem törekszik arra, hogy tegyen is valamit személyiségének fejlesztéséért. Megreked az alakoskodás szintjén. Valójában nem azért ármánykodik, hogy másokat elbolondítson, hanem azért, hogy önmagát becsapja. Képtelen elviselni az esendőség érzését; nem tud szembenézni gyarlóságával s ezért a valóságot is tagadni kénytelen.
A megszállott hatáskörét, tekintélyét, illetve ellenséges, erőszakos, fenyegető viselkedését mások elnyomására használja ama célból, hogy megvédje és megőrizze eszméit, mindenekelőtt pedig a magáról kialakított magasztos képet. Másként fogalmazva: azért hatalmaskodik, erőszakoskodik, – többé-kevésbé nyíltan vagy leplezetten –, hogy ne kelljen előítéletein változtatnia, személyiségének fejlesztését elkerülhesse.
„Senki se ringassa magát abban a hitben, hogy ő különb, mint a többiek, mert csak akkor lehet ebben biztos, ha már többször volt ilyen helyzetben. Ellenkező esetben csak a vágyairól beszél (milyennek szeretné látni magát) semmint a tényleges valóságról (milyen is valójában). Saját tapasztalatom alapján meggyőződésem, hogy az embernek csak akkor van lehetősége megváltoztatni alapvető kondicionáltságát, amit a társadalomtól öntudatlanul gyerekként átvett, ha van bátorsága először felismerni saját hibáit és gyengeségeit.” (Anonymus Gesta Hungarorum: Nyájszellem.)
Támaszd bár alá forrásokkal minden szavadat, a hit őrizőivel szemben nemigen van esélyed érvényesíteni elképzeléseidet. Előbb meg kellene szabadítanod felebarátaidat félelmeiktől, gondolkodásukat a megmerevedett szokások bilincseitől, rugalmasabb szemléletet kellene fejükben elültetned, de hogyan tehetnéd? A többség nem akar mást, mint a nyájjal tartani. Nem akar mást, mint a régit, a megszokottat ismételgetni, nézeteit, előítéleteit újra és újra megerősíteni. Ha el is fogadnak egy-egy részletmegoldást, döntő kérdésekben addig csűrik-csavarják a dolgot, míg így vagy úgy elérik, hogy felhagyj próbálkozásaiddal.
Oltalmazóinkat valójában nem érdeklik a tények és a bizonyítékok. Pontosabban az eszméiknek ellentmondó érvek. Hiszik, hogy az ő hitvallásuk az egyedül üdvözítő, s csakis nekik lehet igazuk. Maga az Úr is úgy járna el, mint ők, ha birtokában lenne a megfelelő ismereteknek. Tévedhetetlenek és meggyőzhetetlenek. Mesterei, hogyan bújjanak ki a valóság kényszere alól, s hogyan hárítsanak el maguktól minden felelősséget. Például úgy, hogy téged hibáztatnak, téged minősítenek kezelhetetlennek.
A mondottak ellenére is – mint bárki másnak – önjelölt jóakaróinknak joguk van meggyőződésükhöz ragaszkodni, észszerűtlenül viselkedni. Magadnak kell tehát hajlékonyabbnak lenned, s azután meglátod, változtathatsz-e szemléletükön. Valószínűleg nem, mert a többség felebarátjától várja, hogy alkalmazkodjon. Ezért nevezi például a türelmetlen autóvezető a gyalogost vagy a másik autóst, meggondolás nélkül, marhának. S vannak viselkedészavarral küzdő védőszentjeink is. Ők alapvető jellemvonásaikon nem akarnak, és nem is képesek szakember segítsége nélkül változtatni.
Ha fekete-fehérben gondolkodsz az emberek viszonyáról – az alul lévők jók, a felül lévők gonoszok –, alighanem azonnali fordulatot szeretnél. Az ugrások azonban nem a remélt, kívánatos rendszerszintű változásokat szülik. A forma változik, a lényeg nem. Marad minden a régiben, csak a főkolomposok cserélődnek. A nyáj pedig nyomban felzárkózik mögéjük.
Ne erőszakold azt, aminek minden lépésnél annyi akadálya támad. A szabad enciklopédiának eszközként kezelhető írnokokra van szüksége, nem a maguk útját járó, önállóan gondolkodó alkotókra. Szerkesztői és tisztségviselői – nem különben olvasói – akkor elégedettek, ha a cikkekben saját véleményüket láthatják viszont. A saját vélemény, az egyéni meggyőződés pedig – fentebb megtárgyaltuk – többnyire a közgondolkodást tükrözi, ez viszont a hagyomány- és tekintélytisztelet, kevésbé finoman fogalmazva a nyájszellem alapjaira épül. Lásd: Asch-kísérlet stb.
„Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba; és a disznónyáj a meredekről a tóba rohana, és megfullada.” (Lukács evangéliuma, 8: 32–33.)
Ha meg akarod őrizni nyugalmadat és lelki egészségedet, ne tulajdoníts magadnak, illetve eszméidnek túl nagy jelentőséget. Mindenkor és mindenáron ragaszkodj a valósághoz!
Vannak itt és másutt, a tudományos életben is, éretlen emberek, megszállottak, akik nem hajlandók együttműködésre, megalkuvásra, ha saját nézeteikről van szó. Mindenáron győzni akarnak, felülkerekedni másokon. Nem az igazság érdekli őket, hanem hogy nekik legyen igazuk, az ő akaratuk érvényesüljön.
Minden, amit érdekükben teszünk, természetes, jár nekik. Cserébe, természetesen, nekünk nem jár semmi. Nem igényelhetjük tőlük, amit ők tőlünk elvárnak. Számukra megfelelő ember csakis az lehet, aki őket csodálja, illetve maradéktalanul egyetért velük.
+ + +
Az elsőfajú megszállott erőszakos, kihívóan öntelt, tudálékos, versengő. Mindenkitől a tökéletes megértést, kiválóságának megerősítését, visszaigazolását igényli. Azt várja, sőt követeli, kierőszakolja, hogy fogadjuk el őt olyannak, amilyennek magát látni szeretné.
Semmi módon nem lehet hatni rá. Mércéje mindig kettős, és ezzel őt nem lehet szembesíteni, mert nem lát rá saját viselkedésére. Úgy hiszi, ő csak védekezik, válaszol a mi kihívásainkra. Ha elfogadhatatlanul viselkedik, az mindig megindokolható mások vétségeivel. Szemében, ha vannak is érdemeink, csak alacsonyabb rendűek lehetünk. Nem tudhatunk annyit, mint ő. Minden botlásunk, tökéletlenségünk az ő felsőbbrendűségének bizonyítéka.
Ami számunkra dühödt, értelmetlen, igazságtalan támadás, bántó erőfitogtatás, az az ő hite szerint önérzetének helyreállítására tett jogos lépés. Egyedüli lehetőség, hogy megóvja magát jelentéktelen személyünktől. Ha valamit mi tudunk, esetleg jobban tudunk, az számára megalázó élmény. S igyekszik bennünket is hasonló tapasztalatokban részesíteni. Ha veszélyben érzi nagyszerűségének látszatát, félretesz minden együttérzést. Ordít, harap, rúg, ha csak képletesen is. Támadása azonban nem személyünknek szól. Szánalomra méltó felebarátunk a szégyennel járó csökkentértékűség érzését szeretné bármi áron elhárítani.
Jószerével minden megszállott a hatalom csúcsára akar kerülni, hogy ő legyen felül, hogy ő irányítson, hogy soha ne kelljen – például „tudatlansága” okán – szégyent átélnie. Jellemző példaként azon járőröket említhetem, akik már – a bírálatokat elkerülendő – nemigen szerkesztik a cikkeket, csak ítélkeznek azok tartalma és szerkesztői fölött.
Felebarátunk nem bolond, csak mindenáron tökéletesnek szeretne látszani, s ezért megpróbálja elbolondítani magát és másokat. Megrémíti őt a csökkentértékűség, a leértékeltség lehetősége, ezért nem ismerheti el, hogy ő sem tévedhetetlen, s bizonyos kérdésekben lehetnek nála tájékozottabbak. Tagadja a valóságot, nem különben gyarlóságát, mert úgy hiszi, ha elismerné sebezhetőségét, visszautasítanák őt. Saját világában él, álmaikban ő a legnagyszerűbb ember, a kétségbevonhatatlan igazság letéteményese.
+ + +
A másodfajú megszállott elsősorban azt tekinti sértésnek, ha valaki nem osztozik az ő „győztes”, hatalom és tekintély szentesítette eszméiben. Az alapján ítél meg másokat, kinek mennyi a hatalma, mi a hivatala, mit tud felmutatni stb. Egyetlen erkölcsi stb. mércét tekint mérvadónak: a mindenkori hivatalosat vagy a többségit. Ha a hatalom, a tekintély álláspontja történetesen egybeesik a hazuggal, akkor… jaj a legyőzötteknek!
A tekintélyelvű ember mindig a győztes eszmék oldalán áll, s ezzel kapcsolatban nem vizsgálja sem saját cselekedeteinek helyességét, sem a tényeket, sem az ellenkező érvényű bizonyítékokat. A tekintély „átvállalja a felelősséget”, és bizonyára jobban tudja, mi helyes. Aki nem előírásszerűen gondolkodik, az erkölcsileg alacsonyabb rendű. A legszerencsésebb esetben is nyomorult, megtévesztett, lelki zavarral küszködő, engedelmességre kényszerítendő valaki.
Tekintélyelvű felebarátunk mindenekelőtt azon fáradozik, hogy visszaszorítsa a hivatalosnak ellentmondó, független nézeteket. Felfogása szerint a „rendbontóknak” – különösen, ha kiszolgáltatottak, helyzetük folytán csak kérhetnek – meg kell mutatni, hol a helyük, és akár erőszakkal is rá kell bírni őket, hogy elképzelésük megvalósításától elálljanak. A „fontos” cikkeket meg kell szállni, s idővel majd mindenki eldönti, jól akar-e járni.
Nem különben lényeges számára a bajok okozóinak megnevezése. „Gereben tönkre akarja tenni az általunk vallott értékeket, ezért szellemileg éppoly fejlett, mint a galandféreg.” Következésképpen nem szükséges vele emberi módon tárgyalni.
Tekintélyelvű felebarátunk számára, ha nem osztozol nézeteiben, nem vagy többé ember, személyiség, a szabad enciklopédia Halálcsillaggal jutalmazott jelese stb., csak kényelmetlenséget jelentő tárgy. Azt mondod, nem érdekel? Fejed, atyámfia, nem csak azért van, hogy kalapot viselhess. Gondoltál már rá, mi történne, ha egy szép napon valaki, felkapaszkodván egy magasztos eszmére, lenézne ránk, s úgy döntene, meg kell szabadulni a kényelmetlenségektől?
Természetünk lerázhatatlannak tűnő béklyója, hogy hajlamosak vagyunk szemléletünket, szokásainkat és igényeinket mindenkire kötelező mérceként vonatkoztatni. Úgy teszünk, mintha felelősségünk az adott helyzetre nem lenne érvényes. Ki vagyunk téve a káros csoportjelenségeknek, melyek felerősíthetik a bennünk lakozó bántalmazó, dölyfös, dühödt, elnyomó, erőszakos törekvéseket. Nem hiszed? Kérdezd meg – próbaképpen – felebarátaidtól, mi a véleményük a magyarok hun, szkíta stb. tudatáról.
Tiszteljük a tekintélyt, ha alapot ad rá, de legyen bátorságunk nemet mondani, ha téved. Mert van magasabb rendű erkölcsiség, mint a hivatalos vagy a többségi. Nevezetesen az, hogy ragaszkodjunk a valósághoz. S törődjünk felebarátainkkal és ügyeikkel, ne tárgyként, akarat nélküli bábként tekintsünk rájuk.
+ + +
Nem nagy öröm egy éretlenül viselkedő, dühös, fensőbbséges, lekezelő, rátarti emberrel vitába bocsátkozni. Felebarátunk, tudniillik, nem akar eszmét cserélni, csupán mételyező indulataitól szabadulni, feszültségét, kényelmetlen érzéseit nyakunka zúdítani. Célja nem a megegyezés, hanem hogy dühét, mely saját csökkentértékűségének érzéséből fakad, önbizalmunk rombolására használja. Dühe egyúttal a lényegről is eltereli a figyelmet, meghátrálásra késztetheti az „ellenfelet”, s így felebarátunk lesz úrrá a helyzeten. Általában tetszetős, valódinak tűnő érvet ránt elő, vagy ha ez nem elég, személyünket, gyengeségeinket célozza meg, s így rávesz minket – tisztességtelen módon –, hogy közelebb kerüljön saját céljaihoz. A becsületes ember minderre nincs felkészülve, mert azt hiszi, mindenkit kötnek a szabályok és az észszerűség szempontjai.
Éretlen ember kibújni igyekszik a valóság kényszere és a felelősség alól. Gyakorta befolyásolással akarja elérni célját, minként az asszonyszemélyek általában. Nem ezt mondja például, magyarán: „Nem tűröm, hogy az uralkodó, általam is pártolt nézettel ellenkező vélemény kapjon helyet az Uránusziak szócikkben.” Ehelyett ilyenformán próbálkozhat: „Nem gondolod, hogy át kellene írni az Uránusziak szócikket?” (Találd ki, mit akarok!) Ha erőszakosabb, akkor mások, rendszerint tekintélyszemélyek, véleményét tartja pajzsként maga elé: „A morganatika legfenomenálisabb műértője szerint az aszinkron szeparatizmus ma már nem releváns. Aki ezt figyelmen kívül hagyja az Uránusziak szócikkel kapcsolatban, az Stüssi vadász.”
Akinek önértékelése ingatag, szakadatlanul megerősítés után sóvárog. Felül akar lenni, bármi áron. Mivel saját erősségeire nem képes támaszkodni, másokhoz kénytelen mérni magát. Hajszolja, akár ki is kényszeríti az elismerést. Jellemzően úgy jut magasabbra, hogy lenéz másokat („Az én nyomorúságom különb a tiédnél!”), vagy a „győztesek” csoportjához csatlakozik, a „győztes” eszmék mellé áll.
Táltos, ha nem tanulta meg, hogy osztozkodnia kell, szilárdan hiszi, neki joga van másokat kényszeríteni, hogy feltétel nélkül szolgálják ki igényeit, tanúsítsák az ő nagyszerűségét. Mi több, pocskondiázhatja vagy fenyegetheti embertársait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő. Táltos barátunk nem rossz ember, éretlensége okán azonban fel sem merül benne, hogy amit tesz, az mások érzéseinek, jogainak, méltóságának semmibevétele. Az ő istene inkább gyalázza meg teremtményeit, mint felkarolná őket szükségükben.
+ + +
Többségünknek nem a hatalommal, a tekintéllyel van baja. Nem azt kifogásoljuk, hogy a közös célok érdekében alkalmazkodnunk kell némely szabályokhoz, el kell fogadnunk bizonyos korlátozásokat. Azon felebarátaink viselkedésével van bajunk, akik hatalommal és tekintéllyel fedezik gyarlóságukat. Azokkal, akik a véleménykülönbséget is rosszindulatú bírálatként, sőt hadüzenetként értelmezik. Akik személyük elleni támadásként, fenyegetésként, sértésként, súlyos mulasztásként élik meg, ha valaki nem olyan nézeteket vall, mint ők. Azokkal, akik feldühödnek vagy lekezelően viselkednek, ha valaki nem igazolja vissza saját kiemeltségükkel kapcsolatos elképzeléseiket. Azokkal, akik feljogosítva érzik magukat, hogy befolyásolással vagy akár nyílt erőszakkal is rávegyenek másokat, hogy kiszolgálják igényeiket, feltétel nélkül tükrözzék az ő nagyszerűségüket stb.
Első számú lehetőség hátat fordítani az éretlen embereknek. Természetesen szóvá is tehetjük, ha felebarátaink erőszakosan, tiszteletlenül viselkednek, semmibe vesznek minket. Számítsunk azonban rá, hogy szemléletükön – belátás híján – nem képesek változtatni. Némelyikük még fájdalmas tapasztalataiból sem igen tanul. Az alkalmazkodás elsősorban a mi feladatunk. Csak azt várhatjuk, hogy ha következetesen visszautasítjuk követelőzésüket, kijelöljük a határokat, meddig mehetnek el, előbb-utóbb felismerik, hogy érdemtelenül, illetve erőszakkal nem szerezhetik meg jóváhagyásunkat, s az elismerést, melyre mindennél jobban vágynak.
Ki kell állnunk magunkért. Éretlenül viselkedő felebarátainknak tudniuk kell, hogy erőszakkal, játszmákkal, vádaskodással stb. nem tudnak meghátrálásra bírni minket. Tudniuk kell, hogy képesek vagyunk érdekeinket megvédeni, észszerűtlen, elfogadhatatlan kívánságaikra nemet mondani. Nekünk pedig el kell fogadnunk gyengeségeinket. Gyarlóságunkban rejlik ugyanis emberi mivoltunk.
+ + +
Hogy őszinte legyek, nem (különösebben) érdekel már a Wikipédia, illetőleg az itt folyó viszálykodás. Úgy érzem magam, mint egy megfigyelő, aki pár percre bepillanthatott egy idegen bolygó lakóinak életébe; elvegyült a forgatagban, tanúja lett egy sor furcsa, zavarba ejtő jelenetnek. Aztán most törheti fejét, hogyan adhatna számot élményeiről.
Itt az ideje, hogy továbblépjek.
Megköszönöm mindenkinek az érdeklődést. Elismerésem mindazoknak, akik időt szántak hozzászólásaim tanulmányozására, netán még hasznosítottak is belőlük valamit.
Magam sokat tanultam itt. Emberekről, akik a valóságot sértésnek tekintik. A hősökről, akik csak nagyszerűségüknek élnek. Nem különben a közösségek működéséről. Hogyan erősödik fel például bizonyos körülmények hatására emberi természetünk sötét oldala.
Fontolgatom, igényt tartsak-e a „befolyásolási törekvések és hatalmi játszmák szakértője” címre. De ezt még – miként Fülig Jimmy mondotta – „meghányom magammal, mert uralkodni bölcsen kell”.
Urunk tartson meg mindenkit békességben!