Szerkesztő:Induktív érvelés/próbalap

Definíció

Az induktív érvelés filozófiai definíciója sokkal árnyaltabb, mint az egyedi esetekből tágabb általánosításokra jutni. Sokkal inkább igaz, hogy az induktív logikai érvelés premisszái támogatják a konklúziót, és habár az igazságot sugallják, nem igazolják azt. Ilyen módon fennáll a lehetőség, hogy az általánostól jut el az egyéni esetekig. Az induktív érvelés konkrét tényekből származó általános következtetési sémákat és szabályokat foglal magába. Az induktív érvelés egy ismert kísérleti példája úgy működik, mint egy találgatós játék. A résztvevőknek különböző alakzatokkal (például formák, számok, színek) ellátott kártyákat mutatnak. Minden vizsgálatban két kártyát kapnak, és megkérik őket, hogy válasszák ki, melyik képvisel egy bizonyos fogalmat. Miután választottak, a kutató vagy azt mondja „jó”, vagy azt, hogy „rossz”.

Leírás

Az induktív érvelés plauzibilis; mindössze annyit jelent ki, hogy az adott premisszákkal a konklúzió valószínű.

Az induktív érvelés egyik példája a statisztikai szillogizmus:

1. Az emberek 90%-a jobbkezes.
2. Dávid ember.
3. Tehát, annak az esélye, hogy Dávid jobbkezes, 90% (ha tehát találgatnunk kell, akkor bizonyíték hiányában azt választjuk, hogy „jobbkezes”).

Egy erősebb példa:

Az ismert életformák 100%-ának folyékony vízre van szüksége a létezéshez.

Tehát, ha felfedezünk egy új életformát, valószínűleg folyékony vízre lesz szüksége a létezéshez.

Ez az érvelés minden alkalommal elhangozhatna, mikor új életformát találnak, és minden alkalommal beigazolódhatna. Habár lehetséges, hogy a jövőben felfedeznek egy olyan fajt, amelynek nincs szüksége vízre, egyéb faktorok hiányában (pl. más bolygóról származik) a konklúzió valószínűleg épp olyan helyes lenne, mint korábban.

Ennek eredményeként az érvelés kevésbé formálisan így néz ki:

Minden életformának, amit ismerünk, folyékony vízre van szüksége a létezéshez.

Minden életnek folyékony vízre van szüksége az élethez.

Induktív vs. deduktív érvelés

A deduktív érvelésekkel ellentétben az induktív érvelés megengedi annak a lehetőségét, hogy a konklúzió hamis legyen, még akkor is, ha a premisszák igazak. Ahelyett, hogy igazak vagy hamisak lennének, az induktív érvek vagy erősek, vagy gyengék, amely jelzi, mekkora az esélye annak, hogy a konklúzió igaz. Egy klasszikus példa a téves induktív érvelésre John Vickers-től:

Minden hattyú, amit láttunk, fehér.

Tehát, minden hattyú fehér.

Típusok

Induktív általánosítás

Általánosítás (pontosabban induktív általánosítás) esetében azt kell szem előtt tartanunk, hogy a minta minden egyes eleme rendelkezik egy másik tulajdonsággal ( a megfigyelt F-re igaz lesz G), ezért az alapsokaságunk többi eleme is rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.

A megfigyelt F‐ek x %‐a G

Ezért

Minden F x %‐a G

Példa: Húsz golyó található egy tálban, feketék vagy fehérek. Hogy megállapítsuk, melyik színből mennyi van a tálban, kiveszünk egy négy golyóból álló mintát, amelyből három fekete és egy fehér lesz. Ez egy jó induktív általánosítás lenne abban az esetben, ha tizenöt fekete és öt fehér golyó lenne a tálban.

Mennyi premissza támogatja a konklúziót?
Ez függ a mintacsoportban, a populációban lévő számoktól és annak mértékétől, hogy a minta hogyan reprezentálja a populációt?

Az induktív általánosítás hibái lehetnek a következők:

• Túlzott általánosítás
• Elfogult mintavétel

Statisztikus szillogizmus

Ezek a következtetések az induktív érvelésnek egy kifinomultabb változatát alkotják, számadatok segítségével győznek meg minket valamiről. Nem egy minta összes elemében meglévő tulajdonságát vetítik ki az egész alapsokaságra, hanem a vizsgált tulajdonság valamilyen arányban megosztja a vizsgált mintát és ezt a megoszlást lehet kivetíteni az alapsokaságra.

F x %‐a G<br />

a F<br />

a tehát G (vagy nem G)

Természetesen a statisztikus szillogizmusok is okozhatnak problémákat:

• Mennyire elfogulatlan a kérdés?
• Mennyire reprezentatív a vizsgált minta?
• Milyen megbízhatóságú a felmérés?
  

Egyszerű indukció

Az egyszerű indukció egy mintacsoportról vett premisszák alapján következtet egy másik egyénre.

Egyszerű indukcióról tehát akkor beszélhetünk, ha egy csoportra jellemző tulajdonságot a csoport minden tagjára általános érvényűnek veszünk.

Például:

1. András magyar.

2. A magyarok szeretik a mulatós zenét.

K: András szereti a mulatós zenét.

Jól látható, hogy az egyszerű indukció is általánosításra épül, illetve a statisztikus szillogizmus és az induktív általánosítás kombinációjaként is értelmezhető.

A példán tovább haladva, általánosítás – hiszen Andrásra vetítettük ki a csoport jellemzőjét, ami vagy igaz vagy nem Andrásra, tehát statisztikus szillogizmus.

Analogikus érvek

Az analogikus érvek leggyakrabban erkölcsi vagy jogi kérdések, osztályokba sorolás, előrejelzés vagy hipotézis felállítás esetén kerülnek előtérbe. Ilyen esetek során az aktuális vitatárgyat egy már erkölcsileg értékelt esethez hasonlítjuk, és a múltbeli eseményekhez mérten, a hasonlóságok és a különbségek alapján hozunk döntést arról, hogy erkölcsileg, illetve jogilag rendben volt-e vagy sem a cselekedet.

Például:

1. A kacsacsőrű emlősnek csőre van és tojással szaporodik, mint a madarak.

2. A kacsacsőrű emlősnek szőr borítja testét, mint az emlősöknek.

3. A kacsacsőrű emlősnek nincsen szárnya, viszont a hódokhoz hasonló a testfelépítése.

4. A hód emlős.

5. A kacsacsőrű emlős inkább hód, mint madár.

K: A kacsacsőrű emlős tehát emlős állat.

Azonban jobb vigyázni az analogikus érvek használatával, mivel hibás következtetéseket vonhatunk le, ha egy-egy hasonlóságot félreértelmezünk. Ezt a hibát „félrevezető hasonlóságként” használják, mely olyan esetekben jelenik meg, amikor a konklúzió, és a félrevezető hasonlóság nem relevánsak egymással.

Például:

1. „A” rendelkezik X tulajdonsággal

2. „B” rendelkezik X tulajdonsággal

K: „A” és „B” hasonlítanak.

Hiba: ha a konklúzió esetében X tulajdonság nem releváns, viszont Y tulajdonság, ami csak „A”-ra vagy „B”re igaz, releváns.