Szerkesztő:Gyantusz/Császári és Királyi Hadsereg
| Gyantusz/Császári és Királyi Hadsereg | |
| Feladat | Az Osztrák–Magyar Monarchia szuverenitásának és területi épségének védelme. |
A Császári és Királyi Hadsereg az Osztrák–Magyar Monarchia szuverenitásáért felelős állami erőszakszervezet volt a 19. század második felétől az első világháború végéig. Osztrák neve az első világháborúban k. u. k. Armee, a békeidőkben legtöbbször csak Heer-nek, „Hadsereg”-nek nevezték. Ismert még a Gemeinsame Armee, magyarul „Közös Hadsereg” elnevezés is. A két ország hadereje a külön-külön „delegált” szárazföldi hadseregtestekből, illetve a Császári és Királyi Haditengerészetből, a magyar királysági Honvédségből és a szintén magyar Népfölkelésből álltak, később kiegészült a magyarul „Légjáró csapat”-nak nevezett közös légierővel (k. u. k. Luftfahrtruppe).
A szárazföldi hadseregtestek önálló néven is ismertek: az osztrák csapatok a kaiserlich-königliche Landwehr (rövidítve k. k. Landwehr), a magyar csapatok a königlich ungarische Landwehr (rövidítve k. u. Landwehr), azaz a Királyi Magyar Honvédség nevet kapták (ismert még Magyar Királyi Honvédségként és Királyi Honvédségként, illetve egyszerűen Honvédségkét egyaránt).
Jogelődjeként egyedül az Osztrák Császárság hadserege szolgált, mellyel a kiegyezést követően a hadkiegészítési helyszínül szolgáló Magyarország önálló csapatai egységet képviseltek. A magyar hadseregtestnek az 1848–1849-es honvédsereg adott mintát. A közös haderő parancsnoka a Monarchia császára és királya, I. Ferenc József, majd örököse, IV. Károly lett, az államalakulat 1918. október 31. utáni felbomlásáig és hadereje megszűnéséig.
- Jogszabályi keretei
- 1889. évi VI. törvénycikk a véderőről: „2. § A fegyveres erőt képezik: a közös hadsereg, a hadi tengerészet, a honvédség és a népfölkelés.”
- 1912. évi XXX. törvénycikk a véderőről
- 1912. évi XXXI. törvénycikk a honvédségről
Története
[szerkesztés]A vesztes porosz–olasz–osztrák háború után I. Ferenc József császár kényszerhelyzetbe került. Tisztáznia kellett birodalma zilált belső állapotait, első helyen ki kellett egyeznie az elnyomott Magyarországgal.
Megkezdődtek a tárgyalások, melyek lehetővé tették, hogy 1867 februárjában helyreállítsák a magyar alkotmányt. Az Ausztriával történt kiegyezésre magyar részről Deák Ferenc vezetése alatt. Ezután a Magyar Királyság a dualista berendezkedésű Osztrák–Magyar Monarchia társországa lett. A többi európai nagyhatalom példáját követve, tömeghadsereget kellett szervezni, amely közös, császári–királyi hadsereg lett.
A kiegyezést szentesítő törvénycikk a haderőről is intézkedett, de elég homályos fogalmazásban. A 48-as Függetlenségi Párt szerint ez egy önálló magyar haderő felállítását jelentette, ami ellen az osztrák hadügyminiszter kézzel-lábbal tiltakozott. Mivel Ausztriában akkor tervezték az állandó hadsereg megerősítésére a II. vonalbeli katonaságot (honvédséget), a magyar miniszterelnök azt javasolta, hogy nálunk is legyen honvédség magyar zászlóval, magyar vezényszóval és egyenruhával. Végül is az 1868. évi XLI. törvénycikk megalakította a magyar honvédséget, és 1869-ben megkezdődött az első honvédcsapatok felállítása.
Bevezették a sorkötelezettséget, a 20. életévüket betöltő fiataloknak kellett számolniuk a bevonultatással, ám az országnak eleinte csak évente 40 ezer újoncot kellett kiállítania a közös hadseregbe, vagyis sokan megúszták a katonáskodást. Az évenként tartott sorozáson sorsot húztak, s a legnagyobb számokat húzóknak kellett két évre bevonulniuk, a szerencsésebbeket úgynevezett póttartalékba osztották be (eleve ebbe a körbe tartoztak például a tanítók, valamint az örökölt földbirtokok tulajdonosai is).
Kezdetben 82 gyalogzászlóaljat és 32 lovasszázadot szerveztek, de már 1870-ben megalakultak a 33–40. számú századok is. Ekkor 4-4 századot lovasosztályba vontak össze, amelyekből 1874-ben az 1–10. honvéd lovasezred lett.
A századforduló nem képez éles választóvonalat a honvédség fejlődésében, de az 1900-as évek első évtizedében az általános európai fegyverkezés hatására mélyreható és gyors haderő-fejlesztési program indult be az Osztrák–Magyar Monarchiában. A hadkészültség és a katonai kiképzés foka szerint a haderő első vonalát a császári és királyi közös hadsereg és haditengerészet, második vonalát a magyar királyi honvédség, illetve császári királyi Landwehr alkotta. Háború esetén a teljes fegyveres erő hadműveleteit az uralkodó által kinevezett katonai parancsnoknak kellett irányítania. A haderő csapatokra, a különböző hadiszükségletek beszerzésére, kezelésére, létrehozására, és tudományos célokra szolgáló intézetekre, valamint magasabb parancsnokságokra és hatóságokra tagolódott.
A főparancsnoki teendőket 1905-ig az idősebb József főherceg lovassági tábornok (József nádor fia), az ő halála után báró Klobucar Vilmos lovassági tábornok, 1913-tól pedig Rohr Ferenc lovassági tábornok látta el. Az 1912-es védtörvény nyomán megemelt honvéd újonclétszám lehetővé tette 4 új gyalogezred felállítását. Az így kibővült honvéd gyaloghadosztály létszáma 12 ezer gyalogos, 300 lovas, 24 géppuska, 36–48 ágyú, 1000 kocsi volt.
A honvédség legutoljára létrehozott fegyverneme a tüzérség volt. A felállítására irányuló magyar igények már az 1868-as véderőtörvény-tervezet parlamenti vitája során jelentkeztek, de a tüzérség ügye később is állandóan napirenden maradt. A századforduló után az európai nagyhatalmak felgyorsult ütemű fegyverkezését szem előtt tartva a hadvezetés a közös hadsereg tüzérségét óhajtotta fejleszteni, ami létszámnöveléssel járt együtt. 1904 februárjában Tisza István miniszterelnök a honvédség tüzérséggel való ellátását kérte az uralkodótól, aki elvileg beleegyezett a tervbe. Franz Conrad von Hötzendorf tábornok, az egész haderő vezérkari főnöke 1909-ben többször is sürgette a honvéd tüzérség létrehozását, mert a császári királyi Landwehrnél egy évvel korábban megkezdték a tüzérütegek szervezését. A Monarchia hadvezetősége a honvéd tüzérség hiányát 1870-től 1913-ig úgy pótolta, hogy békeidőben az őszi fegyvergyakorlatokon, illetve mozgósítás vagy háború esetére a közös hadsereg tüzérségi alakulatait osztotta be a honvéd egységekhez. Az 1872-ben felállított honvéd szórólöveg-alakulatok – melyek a tüzérséget pótolták – létezése és 3 év utáni megszűnése nem változtatott a kialakult gyakorlaton. A fegyvernem megszervezésének szükségessége nem volt vitatott, hiszen leginkább a dunai birodalom tüzérsége volt lemaradva mind mennyiségileg, mind minőségileg és technikailag a többi nagyhatalomhoz képest. A tüzérség kialakítása 1913-ban indult meg tábori ágyús osztályok (8 db) és tábori ágyús ezredek (2 db) felállításával. 1914-ben honvédségünknek 1 lovas tüzér és 8 tábori ágyús ezrede volt, melyek változó számú üteg felett rendelkeztek. A világháború alatt a honvéd tüzérség fejlesztése igen dinamikus volt. A háború utolsó évében 12 tüzér dandár (kötelékében 2 tábori tüzér ezred, 1 tábori nehéz tüzér ezred és 1 hegyi tüzér osztály) harcolt.
Az I. világháborúban Magyarország több százezres emberáldozatot szenvedett el, főleg az orosz fronton és az olaszországi Isonzónál.
1918. október 23-án kitört az őszirózsás forradalom. 1918. október 25-étől kezdve váltak megállapíthatatlanná azok a folyamatok, melyek végső soron a magyar katonai erő megszűnéséhez vezettek. E napon a Nemzeti Tanács mellett megalakult a Katonatanács is Csernyák Imre egykori százados vezetésével, zömmel alacsony rendfokozatú tartalékos tisztekből, akik a fegyveres felkelést akarták előkészíteni. A budapesti helyőrségben egyre erőteljesebbé vált a forradalmi hangulat szítása és a züllesztés is. Ezt Lukachich Géza tábornok, a másnap kinevezett új helyőrségparancsnok sem tudta megfékezni a legkeményebb eszközökkel sem. A parancsok megtagadása általános lett, a katonák együtt meneteltek a felfegyverzett munkásokkal. Ugyanezen a napon Károlyi Mihály vezetésével polgári demokratikus kormány alakult. A volt Magyar Királyság területét a köztársasági kormánynak nem sikerült egyben tartania, mert a szomszédos országok igényt tartottak a szlovák, román és délszláv nemzetiségek által lakott területekre, és az antant támogatásával katonai intervenció indult meg az ország feldarabolására. Az ország jelentős része francia, román és szerb ellenőrzés alá került. Ez a Károlyi Mihály-kormány bukásához vezetett, és 1919. március 21-én az ország még magyar kézen maradt részében a kommunisták ragadták magukhoz puccsal a hatalmat.
Alakulatok
[szerkesztés]kaiserlich-königliche Landwehr
[szerkesztés]| Alakulatnév | Állomáshely | Tulajdonos | Működési idő | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
| I. könnyű lovasdandár | ||||
| 7. gyalogdandár | ||||
| 81. gyalogezred | 1887-től Johann Waldstätten |
königlich ungarische Landwehr
[szerkesztés]| Alakulatnév | Állomáshely | Tulajdonos | Működési idő | Megjegyzés |
|---|---|---|---|---|
Ellenőrizni kell, melyik mikor állt fel és melyik Landwehrbe tartozott: cs. és kir. Hadügyminisztérium, cs. és kir. Vezérkar, cs. és kir. Vezérkar Igazgatási Iroda, cs. és kir. II. hadtest, cs. és kir. IV. hadtest, cs. és kir. 25. gyaloghadosztály, cs. és kir. 32. gyaloghadosztály, cs. és kir. 23. gyalogezred, cs. és kir. 24. gyalogezred, cs. és kir. 32. gyalogezred, cs. és kir. 35. gyalogezred, cs. és kir. 37. gyalogdandár, cs. és kir. 50. gyalogdandár, cs. és kir. 63. gyalogdandár, cs. és kir. 64. gyalogdandár, cs. és kir. 1. huszárezred, cs. és kir. 10. huszárezred, cs. és kir. 4. lovasdandár, cs. és kir. 4. lovas tüzérosztály, cs. és kir. 42. tábori tüzérezred, cs. és kir. 4. tábori tüzérdandár, cs. és kir. közlekedési dandár, cs. és kir. vasút- és távíróezred, cs. és kir. 6. utászzászlóalj, cs. és kir. Hadsereg Lövésziskola, cs. és kir. Lovaglótanár Intézet[1][1]
Irodalom, jegyzetek, források
[szerkesztés]Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- Heiszler Vilmos. Az osztrák katonai vezetés és az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája 1867–1882 között. Akadémiai Kiadó, Budapest. ISBN 963 05 3528 9 (1984)
Külső hivatkozás
[szerkesztés]- Cite web-hiba: az url paramétert mindenképpen meg kell adni!Cite web-hiba: a title paramétert mindenképpen meg kell adni! (magyar nyelven)