Ugrás a tartalomhoz

Libertinus

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Szabados (történelem) szócikkből átirányítva)
Gaius Messulenus felszabadított rabszolga sírköve.

A libertinus vagy libertus, szabados különböző társadalmi korokban más-más társadalmi réteget jelölt. Eredeti jelentésben libertusnak a fölszabadított, libertinusnak pedig annak a szabad állapotában született fiát hívták. Az ókori Rómában a felszabadított rabszolgák, a feudalista Magyarországon a földesúri szolgáltatások alól mentesült jobbágyok voltak.

Libertinusok az ókori Rómában

[szerkesztés]

A római polgárjog része volt, hogy egy polgár élhetett a rabszolgája felszabadításának jogával. Hagyományosan e manumissiónak három formája volt: történhetett manumissio vindictával (egy magistratus előtt), lehetett manumissio censu és manumissio tensimonio (lásd lex Fufia Caninia). A rabszolga urának szándékától függően nem formális manumissio is létezett, az így szabaddá lettek igen nagy számban élhettek az ókori Róma földjén i. e. 63i. e. 52 táján, és ezért is próbáltak meg rájuk támaszkodni olyanok, mint Catilina és Clodius.

A rabszolgaállapot tehát nem volt örökös, s ezért mintegy átmenetinek tekintették. A felszabadított továbbra is szorosan kapcsolódott egykori gazdájához, akár mint cliens vagy bérlő, és eleget kellett tennie a rá háruló obsequia előírásainak. A libertinusok teljes polgárjogot élveztek, egyedül a lovagi és a senatori rendnek nem lehettek tagjai, a fiukra azonban már nem terjedt ki ez a korlátozás. A felszabadítottakat valamennyi tribusba beosztották; a sok libertinus így sajátos jogi kategóriát képezett, s ezért használta esetükben Cicero az „ordo" kifejezést.

A familia urbana (városi család) keretei közt gyakrabban került sor rabszolga-felszabadításra, mint a familia rustica (falusi család) keretein belül. Ezt az is magyarázhatja, hogy az utóbbiban dolgozó rabszolgák nehezebben tudták félretenni a megváltásukhoz szükséges pénzösszeget, de többnyire műveltségük és egyéb lehetőségük is hiányzott ehhez, nem tudtak kitűnni, kivéve a vilicusokat, akik közül az ismert Furius Cresimus is jöhetett. Viszonylag könnyebben szerezhettek szabadságot a pastoresek. A feliratos anyag tanúsága szerint viszont a legtöbb libertinus a familia urbana iparosai, kereskedői, házi cselédei közül került ki. A köztársaság végén igen elterjedt felszabadítást Augustus törvényekkel igyekezett visszaszorítani (lex Fufia Caninia, lex Aelia Sentia).

A császárkorban a libertinus elvileg a felszabadítója polgárjogi helyzetét kapta meg, azonban a szigorú Augustus-féle törvények miatt igen sokan csak a korlátozott polgárjoggal járó Latini Iuniani kategóriába kerültek. A zömében a korai császárkorból származó feliratok – amelyek persze inkább a familia urbanát dokumentálják – azt mutatják, hogy a rabszolgák a törvényben előírt 30. életév betöltése után (a nők hamarabb, vö. ancilla) rendre felszabadultak. A libertinusok gazdasági tevékenysége többnyire a későbbiekben is egykori urához kapcsolódott, ám a császárkor első 200 évében az önálló egzisztencia megteremtésének és a libertinus családja felemelkedésének is kedvezőek voltak a feltételei. Semmiképp sem tekinthető azonban tipikusnak Pertinax császár esete, aki libertinus fia volt, vagy Diocletianusé, aki maga is az volt.

A libertinusok neve többnyire árulkodott viselőjük rabszolgaeredetéről, részben mert a libertinus a régi, egytagú, tipikus rabszolganevét cognomen formájában tovább viselte, részben pedig mert hivatalos nevében a filiatio helyett a patronusa neve és a l(ibertus) kitétel szerepel. A liberinus ius honorummal továbbra sem rendelkezett, de római polgárokkal – a senatori rendűek kivételével – már érvényes házasságot köthetett. Patronusával szemben változatlanul kötelezettségekkel rendelkezett, ezt a késő ókor törvénykezése is megerősítette: Nagy Konstantin rendelete értelmében a hálátlan libertinustól – nem önkényesen, hanem bírósági határozattal, mind a patronus, mind az örökösei kezdeményezésére – meg lehetett vonni a szabadságot. A libertinus sem a patronussal, sem annak örököseivel nem pereskedhetett. Nagy Konstantin a rabszolga-felszabadítást hitelesítő intézmények körébe a püspököket is bevonta.

Szabadosok a feudális Magyarországon

[szerkesztés]

A szabadosok vagy latin szóval liberek, libertinusok a középkori és újkori Magyar Királyságban és az Erdélyi Fejedelemségben olyan jobbágyok voltak, akik pénzzel vagy valamely szolgálattal kiváltották jobbágyi terheiket, és ezzel mentességet (exemptio) kaptak a földesúri szolgáltatások és kötöttségek alól, egyházi és állami adót azonban továbbra is kötelesek voltak fizetni. A szabadosok legtipikusabb példái voltak a gazdatisztek, a falusi bírók, lelkészek és iparosok, a jobbágytelepítéseket szervező kenézek, soltészok, vajdák, a katonai szolgálatot adó hajdúk és darabontok. Számuk különösen a 17. század második felében növekedett meg a Magyar Királyság és a hódoltsági területek közötti határvidéken.[1]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Magyar művelődéstörténeti lexikon : Középkor és kora újkor IV. (Halételek–Jordán). Főszerk. Kőszeghy Péter. Budapest: Balassi. 2005. 473. o. ISBN 963-506-630-9

Források

[szerkesztés]
  • Pecz Vilmos: Libertinus (magyar nyelven). Ókori lexikon. (Hozzáférés: 2011. november 13.)
  • Buday Árpád. Római felirattan. Kolozsvár (1914) 

További információk

[szerkesztés]