Ugrás a tartalomhoz

Stamford Bridge-i csata

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Stamford Bridge-i csata
KonfliktusAnglia viking inváziói
Időpont1066. szeptember 25.
HelyszínStamford Bridge, Anglia
Eredményangol győzelem
Szemben álló felek
Angol KirályságNorvég Királyság
Parancsnokok
II. HaroldIII. Harald†
Tostig Godwinson†
Szemben álló erők
~15 ezer9 ezer (3 ezer késve érkezett)
Veszteségek
~5 ezer~6 ezer
Térkép
Stamford Bridge-i csata (Anglia)
Stamford Bridge-i csata
Stamford Bridge-i csata
Pozíció Anglia térképén
é. sz. 53° 59′ 33″, ny. h. 0° 54′ 45″53.992500°N 0.912500°WKoordináták: é. sz. 53° 59′ 33″, ny. h. 0° 54′ 45″53.992500°N 0.912500°W
A Wikimédia Commons tartalmaz Stamford Bridge-i csata témájú médiaállományokat.
Ez a szócikk az 1066-os Stamford Bridge-i csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Stamford Bridge-i csata (egyértelműsítő lap).

A Stamford Bridge-i csata 1066. szeptember 25.-én zajlott az angol II. Harold király serege és az angol trónt magának követelő norvég uralkodó, III. Harald hada között a yorkshire-i Stamford Bridge falu mellett. A norvégokat segítette az angol király öccse, Tostig Godwinson is. A véres csatában a norvég király és Tostig is elesett. A győzelem után Harold délre sietett, ahol közben partra szállt Normandiai Vilmos; ám a hastingsi csatában elesett és Anglia trónját a normann királyok foglalták el. Az angol történetírás hagyománya szerint a Stamford Bridge-i csata a Britanniát érő viking támadások záró eseménye volt.

Előzmények

[szerkesztés]

Hitvalló Eduárd angol király 1066 januárjában örökös nélkül halt meg és angol trónra több jelentkező is akadt. Közéjük tartozott a legerősebb angol főúr, Harold Godwinson (akit még januárban meg is koronáztak), Vilmos normandiai herceg, Vasbordájú Edmund király unokája, a 15 éves Edgár, valamint III. Harald norvég király. Az Angolszász krónika szerint Harald háromszáz hajót gyűjtött össze, hogy nyomatékot adjon trónigényének, bár a krónika nem részletezi, hogy ebből mennyi volt hadi- és mennyi szállítóhajó.[1] Snorri Sturluson a Harald király sagájá-ban azt írja, hogy "... úgy mondják, hogy Harald királynak több mint kétszáz hajója volt, nem számítva a szállítóhajókat és az egyéb kis csónakokat."[2] Az Orkney szigetén felvett erősítéssel együtt a norvég sereg 7-9 ezer emberből állhatott. Miután 1066 szeptemberében partra szállt Angliában, csatlakozott hozzájuk Harold angol király öccse, Tostig Godwinson, aki flamand és skót zsoldosokat gyűjtött.[3] Tostig viszályban állt a bátyjával, mert az korábban hozzájárult, hogy megfosszák Northumbria grófságától és száműzzék az országból. 1066 során több, nem túl jelentős támadást intézett az angol partok ellen.[4]

Az inváziós flotta felhajózott az Ouse folyón és Yorkot fenyegette. Szeptember 20-án a fulfordi csatában megütköztek a helyi erőkkel, Edwin merciai és Morcar northumbriai gróf (earl) seregével. A norvég győzelem után York megadta magát. A városból túszokat és némi ellátmányt szedtek, majd visszatértek Riccall faluhoz, ahol a flotta horgonyzott. Harald megígérte a northumbriaiaknak, hogy nem esik bántódásuk, ha támogatják igényét az angol trónra.[5]

Mindeközben Harold angol király Dél-Angliában várta Normandiai Vilmos partraszállását. Mikor tudomást szerzett a norvég invázióról, éjjel-nappali vonulással északra sietett. A London és Yorkshire közötti kb. 300 km-t mindössze négy nap alatt tette meg és sikerült teljesen meglepnie a norvégokat. Miután megtudta, hogy a norvégok a York melletti Stamford Bridge faluba rendelték a Yorkshire-ből gyűjtött utánpótlást és túszokat, Harold maga is oda sietett.[6] Az angolszász sereg szeptember 25-én ért Stamford Bridge-be, ahol a norvégok csak az ellenség felbukkanásakor döbbentek rá jelenlétükre.

Helyszín

[szerkesztés]

Vita tárgya, hogy a csata idejében létezett-e a helyszínen település és híd. Az egyik nézet szerint 1066-ban (sőt 1086-ban, amikor az angol birtokokat összeíró Domesday Book készült) semmilyen falu vagy egyéb település nem volt és az út és Derwent folyó találkozásánál fekvő helyszín neve csak leíró (stone = kő, ford = gázló, bridge = híd). A mai falunál a folyómederben egy sziklakibúvás található, amelyen a víz régebben zúgóként folyt keresztül. Itt alacsony vízállásnál akár gyalogosan is kényelmesen át lehetett kelni a folyón.

Mások szerint[7] a Domesday Book nem volt teljes és egyes kis falvak (amelyeket más források említenek) kimaradtak az összeírásból. Az itt lakókat feltehetően a közeli Low Cattonhoz csapták. Az Angolszász krónika különböző kéziratai leírják a Stamford Bridge nevet, sőt a C kézirat konkrétan említi a hidat.[8] A 11-12. századi krónikás, Huntigdoni Henrik[9] is azt írja, hogy a csata részben a hídon zajlott, vagyis ez építmény minden valószínűség szerint létezett.

A csata

[szerkesztés]
A csata emlékműve Stamford Bridge-ben

Az ütközet pontos helyszíne nem ismert. A helyi hagyomány szerint a Derwent folyótól keletre, a mai falut délkeleti határánál, az ún. Battle Flats ("csatamező") síkságán történt. Általános vélekedés szerint a norvég sereg két részre oszlott, egy kisebb csapat a folyó nyugati partján, míg a zöm a keletin tartózkodott. Egy másik vélemény szerint éppen kivonultak a faluból és a régi római úton a nyugati parton lévő York felé indultak.[10]

Az angolszász sereg megjelenése meglepte a norvégokat.[11] Gyorsan védekező pozícióba, körbe álltak. Mire az angol sereg zöme megérkezett, a nyugati parton lévő, kisebb norvég csapatot szétszórták; maradéka a hídon át menekült a többiekhez. Az angolok előrehaladását lelassította, hogy nekik is át kellett kelniük a hídon. Az Angolszász krónika szerint egy hatalmas termetű viking elállta a hidat és egy darabig egyedül tartotta fel a teljes angolszász hadat. Állítólag negyven angolt vágott le a fejszéjével, míg egyikük egy fél hordóban a híd alá sodortatta magát és deszkák között átszúrva lándzsájával megölte a norvégot.[12]

A késlekedés elég időt adott a norvégoknak, hogy védekező pajzsfal-formációba álljanak. Harold katonái átözönöltek a hídon, pajzsukat egymás mellé rakva csatasorba álltak és rárontottak a betolakodókra. A csata órákon át zajlott, bár a vikingeknek korábban nem volt idejük felvenni vértjeiket, így egyértelmű hátrányból harcoltak. Hosszas küzdelem után az angolok áttörték a megingó pajzsfalat. Miután egy nyíl torkon találta Harald királyt és Tostigot is megölték, a norvégok menekülni kezdtek.[13]

A csata vége felé megérkezett az Eystein Orre (Harald veje) által vezetett norvég erősítés, amely addig kilométerekkel arrébb, Riccall falunál őrizte a hajókat. A krónika szerint a futástól többen összeestek és meghaltak, mire a csatamezőre értek. Ezek a vikingek már csatára készültek és páncélt viseltek. Támadásuk egy időre visszaszorította az angolok lendületét, de a túlerő győzött, Orre pedig elesett. A menekülő norvégok egy része a folyóba fulladt.[14]

A csata igen kis helyre korlátozódott és az elesett csontjai még ötven évvel később is fehérré változtatták a mezőt.[15]

Következmények

[szerkesztés]

Harold békét kötött a túlélőkkel, köztük Harald fiával, Olaffal és Paul Thorfinnsson orkneyi gróffal. Miután megesküdtek, hogy többé nem támadnak Angliára, hagyta őket elvonulni. A norvég veszteségek olyan súlyosak voltak, hogy 300 hajójukból 24 is elegendőnek bizonyult a túlélők hazaszállítására.[14] A telet Orkneyn töltötték, majd tavasszal Olaf visszahajózott Norvégiába. A királyságot ezután megosztották közötte és fivére, Magnus között, aki Harald távollétében kormányozta Norvégiát.[16]

A Stamford Bridge-i csata után három nappal, 1066. szeptember 28-án Normandiai Vilmos partra szállt Dél-Angliában. Harold azonnal délnek indult és erőltetett menetben haladt London felé. Három héttel később Harold elesett a hastingsi csatában és Vilmos elfoglalta Anglia trónját.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ szerk.: Michael Swanton: The Anglo-Saxon Chronicle. New York: Routledge (1998) 
  2. ↑ Snorri Sturluson.szerk.: Trans. by M. Magnusson and H. Palsson: King Harald's Saga. Penguin Group, 139. o. (1966) 
  3. ↑ The Anglo-Saxon Chronicles, ed. and tr. Michael Swanton, 2nd ed. (London 2000), 196–7. o.
  4. ↑ Anglo-Saxon Chronicles, pp. 190–7.
  5. ↑ Anglo-Saxon Chronicles, 196–7. o.
  6. ↑ Anglo-Saxon Chronicles, 196–8. o.
  7. ↑ H. C. Darby. The Domesday Geography of Northern England. Cambridge, UK: Cambridge University Press, 176. o. (1977) 
  8. ↑ szerk.: Michael Swanton: The Anglo-Saxon Chronicle. New York: Routledge, 198. o. (1998) 
  9. ↑ Henry of Huntingdon.szerk.: Thomas Forester: The Chronicle of Henry of Huntington, The History of England, From the Invasion of Julius Caesar to the Accession of Henry II.. London: Henry G. Bohn, 209. o. (1853) 
  10. ↑ Michael C. Blundell: The Battle of Stamford Bridge 1066 A.D.: An Alternative Interpretation. pp. 3–7, 2012. [2014. április 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. január 3.)
  11. ↑ The Anglo-Saxon Chronicles, 197–198. o. 
  12. ↑ Anglo-Saxon Chronicles, 198. o.
  13. ↑ Larsen, Karen A History of Norway (New York: Princeton University Press, 1948).
  14. ↑ a b Anglo-Saxon Chronicles, 199. o.
  15. ↑ Wade, John. British history, chronologically arranged; comprehending a classified analysis of events and occurrences in church and state, 2, Bohn, 19. o. (1843) 
  16. ↑ Snorri Sturluson: Heimskringla (J. M. Stenersen & Co, 1899).

Források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Battle of Stamford Bridge című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Stamford_Bridge-i_csata&oldid=26878706”