Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2024-43-1

A phanszori vagy koreai népi opera egy narratív zenei előadásmód a koreai kultúrában, hasonló az énekbeszédhez. Az előadás szereplője az énekes, aki énekkel, narrációval és dramatizált testbeszéddel, kezében legyezővel egy történetet mesél el és a dobos, aki kíséri. Az előadás többórás is lehet.

A phanszori a phan („tér, szabadtér”) és szori („hang” vagy „éneklés”) szavak összetétele, eredetileg ugyanis nyílt tereken, például piactereken léptek fel az előadók. A műfaj eredete a 17. század végére vezethető vissza, valószínűleg a sámánénekekből fejlődött ki. Ma már csak öt eredeti phanszoriművet ismernek, azonban a 20. században születtek új darabok is. Az idők folyamán többféle változata is kialakult, így van például kajagumkísérettel előadott phanszori, és létezik színházban előadott, többszereplős változat is. A phanszori összetett zenei és énektechnikát kíván meg a művelőitől, ahol a dobos szerepe éppen olyan lényeges, mint az énekesé. Eredetileg interaktív műfaj, ahol a közönség is aktívan részt vett az előadásban.

A műfaj legkiválóbb képviselőit mesterénekesnek nevezik, a Csoszon-korban a legjobb mesterénekeseket a nemesség is megbecsülte, alacsony származásuk ellenére is. Egyes nagy mesterek iskolákat hozták létre, amelyeknek saját jellegzetességeik voltak énektechnika és előadásmód terén. Az eredetileg csak férfiak által művelt műfajba később a nők is bekapcsolódtak. A modern Dél-Koreában a hagyomány őrzésével foglalkozó legkiválóbb phanszoriénekeseket az állam „élő nemzeti kinccsé” nyilvánította.

2008-ban a phanszorit az UNESCO felvette az emberiség kulturális örökségének listájára.