Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2023-46-1
A pápaság a középkorban a római pápaság és egyház azon történetével foglalkozik, amelynek során az egyházi Róma megerősödött és kiemelkedett a többi patriarchátus közül, elérte hatalma csúcsát, majd az újkor hajnalán hanyatlani kezdett és kezdetét vette a nagy hitszakadás, mellyel az addig egységes nyugati kereszténység több részre szakadt.
A 7. század elejére a pápaság figyelemre méltó tekintélyre tett szert, bár még mindig beárnyékolta Konstantinápoly ragyogása. A 8. századi pápák többsége Kelet felé húzott, ugyanakkor nem mondtak le a Szentszék primátusának hangsúlyozásáról, és megpróbáltak függetlenedni a bizánci császár ellenőrzése alól. Az állandó északi longobárd támadások arra kényszerítették a pápákat, hogy Nyugatról kérjenek segítséget. A frank állammal kötött szövetség következtében ezentúl a pápa államterületként birtokolta Itália középső részeit, eltűnt a longobárd állam, Bizáncnak pedig csak Itália déli részén maradtak még egy ideig birtokai.
A pápaság a spirituális irányítás mellett fokozatosan megszerezte a világi hatalom státusát is.
A pápai állam soha nem volt nagy kiterjedésű, de a középkorban a kereszténnyé vált európai népek előtt a Szentszéknek olyan óriási tekintélye volt, hogy a pápaság nagyhatalmi szerepet játszhatott. A pápa az akkori feudális társadalmi és állami berendezkedés szellemében az európai országok uralkodóit hűbéreseinek tekintette és megpróbálta engedelmességre kényszeríteni őket. Ez egy időre sikerült is, így 1200 körül a pápaság mint Európa irányító hatalmassága élte fénykorát.