Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2021-27-1

Nagy sárgafejű keselyű

A pulykakeselyű orrlyukain
oldalról át lehet látni

A pulykakeselyű (Cathartes aura) az újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe sorolt újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjában a névadó Cathartes nem egyik faja. Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le 1758-ban, „Systema Naturae” című enciklopédiájában, Vultur aura néven. A táplálkozási szokásaira utaló „Vultur” a latin vulturus szóból származik, és „tépőt” jelent.

Az újvilági keselyűfélék közül a pulykakeselyű a legelterjedtebb: a nem három fajából csak ez fordul elő Kanada déli felétől egészen Dél-Amerika csücskéig, a Tűzföldig. Számos élőhelyen megél, de főleg a nyílt és a részben nyílt terepeket – a legelőket, a sivatagokat, a cserjéseket és a bozótosokat –, valamint a szubtrópusi erdőket kedveli. A többi újvilági keselyűhöz hasonlóan nem közeli rokona az Európában, Ázsiában és Afrikában élő óvilági keselyűformáknak (Aegypiinae); hasonlóságuk a konvergens evolúció eredménye.

Dögevő, szinte kizárólag elpusztult állatok tetemeivel táplálkozik. A dögöket éles látásával és – a madarak között ritka – kiváló szaglásával találja meg; alacsonyan repülve kiszagolja a bomló tetemekből áradó gázokat. Repüléshez kihasználja a felszálló meleg légoszlopokat, az úgynevezett termikeket, emiatt szárnyaival csak ritkán csapkod. Pihenéskor nagy, gyakran hollókeselyűkkel (Coragyps atratus) közös csapatokba verődik. Rokonaihoz hasonlóan nincs alsó gégefője (syrinx), emiatt alig képes hangokat kiadni — amit igen, az főképp sziszegő- vagy mély torokhang. Barlangokban, fák odvaiban vagy sűrű cserjésekben fészkel. Fészekalja általában két fióka; ezeket visszaöklendezett táplálékkal eteti. Csak kevés természetes ellensége van. Az Amerikai Egyesült Államokban az 1918-ban a vándormadarakról elfogadott szerződés (Migratory Bird Treaty Act of 1918) szerint védett.