Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2020-40-2
a Hold-radar-kísérletről
A magyar Hold-radar-kísérletet Bay Zoltán, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. műszaki igazgatója és laboratóriumvezetője, valamint munkatársai egy évvel Budapest ostroma után, 1946. február 6-án végezték el, amikor saját fejlesztésű radarberendezéssel sikerült kimutatniuk a Holdra sugárzott rádióhullámok visszaverődését az égitest felszínéről. Ez az esemény tekinthető a magyar űrtevékenység kezdetének.
A feladat fizikai nehézségét az adja, hogy a radaregyenlet szerint a visszaérkező jel teljesítménye a távolság negyedik hatványával csökken, ezért a kb. 380 000 km-es Föld–Hold-távolságot oda-vissza megtett rádiójel annyira legyengült, hogy nem lehetett kiszűrni a zajból. Bay Zoltánék úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy periodikusan ismétlődő jelsorozatot bocsátottak ki, a visszaérkező jeleket összegezték, és az így felerősödött jel mérhetővé vált. Mivel az adóberendezés teljesítménye korlátozott volt, az impulzusok hosszabbításával növelték a kisugárzott energiát, de emiatt – a sok helyen olvasható téves információval ellentétben – pontos távolságmérést nem tudtak végezni.
Néhány héttel korábban az Amerikai Egyesült Államokban az amerikai hadsereg híradástechnikai törzsének Diana-projekt fedőnevű Hold-radar-kísérlete szintén sikeres volt. Az eredmények hatására alakult ki és indult fejlődésnek a csillagászat új ága, a radarcsillagászat.
A Hold-radar-kísérletek jelentősége abban áll, hogy ezek voltak az első természettudományos vizsgálatok, melyeket Földön kívüli tárgyon végeztek. Az égitestekről szerzett ismeretek évezredeken keresztül kizárólag passzív megfigyeléseken alapultak, de a mikrohullámú technika lehetővé tette a távoli objektumok fizikai vizsgálatát is. Tulajdonképpen ekkor bizonyosodott be, hogy a Hold egy anyagi jellemzőkkel bíró tárgy, jól meghatározható távolságra a Földtől.