Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2019-29-1
A spanyol nyelv alaktani (morfológiai) szempontból a flektáló nyelvek közé tartozik, amely röviden azt jelenti, hogy a szavak alakjának változtatásával képes kifejezni eltérő jelentéseket. Ezt az alakváltoztatást flexiónak nevezzük. A flexió a spanyolban lehet számbeli (egyes szám és többes szám megkülönböztetése), nembeli (a főnevek esetében hímnem és nőnem, a névmásoknál semleges is), az igék flexiója pedig személy, szám, mód, idő és aspektus szerint történhet. A spanyol alaktan – mint az újlatin nyelveké általában – a latin aranykori irodalmi nyelv alaktanához képest a névszóragozás radikális egyszerűsödését mutatja (az eseteket jelölő szóvégződések lekopása, valamint a hangsúlyrendszer átalakulásának köszönhetően), az igeragozási rendszerben viszont épp ellenkezőleg: a különféle körülírások térhódítása révén még tovább bővült a paradigma, új igeidők és formák születtek.
A spanyol szavak magánhangzóra, az -y félhangzóra, valamint korlátozott számú mássalhangzóra – -d, -l, -n, -s, -r, -z, tudományos szavakban lehet még -m, -t, -x, illetve mindössze néhány szóban -j – végződhetnek. A leggyakoribb végződések a magánhangzó, az -s és az -n. Egyéb mássalhangzóra csak idegen szavak végződhetnek, a tudományos szavakban előforduló -x és -ps végződéseken kívül nem tűr meg más mássalhangzótorlódást sem.