Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2019-12-1
tevékenységi területe
.jpg)
A Monszun csoport (németül Gruppe Monsun) az Indiai-óceánon és a Távol-Keleten a második világháború idején helyi bázisokról tevékenykedő német tengeralattjárók elnevezése volt. A hajók bázisai – Pineng, Batávia és Surabaya – a japánok által elfoglalt Malájföldön és Holland Kelet-Indiában voltak. A tengeralattjárók távol-keleti és indiai-óceáni állomásoztatásának ötlete már 1941-ben felvetődött Németországban, de az igazi tárgyalások csak 1942 második felében kezdődtek meg a Délkelet-Ázsiát meghódító japánok és a Harmadik Birodalom között. Hosszú alkudozás után 1943-tól a japánok végül hozzájárultak a támaszpontok német használatához.
Ekkor már tevékenykedtek német tengeralattjárók az Indiai-óceánon. Az első nagyobb csapat, a Kapstadt csoport 1941 őszén indult a Jóreménység foka közelébe, majd az Eisbär csoport következett 1942 őszén. A tengeralattjárók megtizedelték a jelentősebb haditengerészeti kíséret nélkül közlekedő, főként brit és amerikai teherhajókat. 1943 telén a Seehund csoport búvárhajói csaptak le a konvojokra, májusban pedig egy újabb hullám érkezett Európából. Ezek a tengeralattjárók küldetésük befejezése után visszaindultak németországi, franciaországi és norvégiai támaszpontjaikra. Mivel az út hónapokig tartott, a misszió hatékonysága nem volt megfelelő. 1943 májusától a német búvárhajókat már japán bázisok szolgálták ki. A két nagyhatalom helyi megbízottjainak együttműködése azonban nehézkes volt a kölcsönös bizalmatlanság miatt. A támaszpontok felszerelése gyenge volt, a németek kénytelenek voltak minden fontosabb felszerelést, alkatrészt, ellátmányt maguk szállítani a helyszínre.
1943. június végén 11 búvárhajó indult el Európából a Távol-Keletre, de a malájföldi bázist csak négy érte el, többet még az északi féltekén megsemmisítettek a szövetséges haditengerészeti erők és repülők. Ősszel újabb egységek indultak útnak délre, majd 1944-ben és 1945-ben további 23 tengeralattjáró követte őket. Ekkor a német búvárhajók az északi vizeken már csak óriási veszteséggel működhettek, mivel a szövetségesek uralták a tengereket és a levegőt, így átcsoportosításuk harcban tartásukat is szolgálta.
A tengeralattjárók számos teherszállítót küldtek hullámsírba, de saját veszteségeik is nagyok voltak. A németek a háború vége felé már hét tengeralattjárót áldoztak minden elsüllyesztett 100 ezer tonnányi hajóért. A hadi helyzet változását követve végül a német haditengerészet úgy döntött, hogy a tengeralattjárókat elsősorban szállítóhajóként veszi igénybe. A búvárhajók olyan nyersanyagokkal indultak útnak Németország felé, amelyekre égető szükség volt a háború folytatásához. Többségük soha nem érte el célját.