Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-7-1
A magyar szürke szarvasmarha vagy magyar szürkemarha a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Valódi hungarikum, amely szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével az Alföld világszerte ismert jellegzetességeihez tartozik. A fajta állománya az 1960-as években érte el mélypontját, azóta emelkedik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE-, azaz kergemarhakór-mentes, de az állatot ma elsősorban turistalátványosságnak tartják. A primigenius (őstulok) típusú szarvasmarhák podóliai fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű képviselője. A 13–18. század között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket, és évszázadokon át jelentős szerepet játszott a magyar gazdaságban. A magyar kormány 2008 őszén kezdeményezte az Európai Bizottságnál, hogy a „magyar szürkemarha húst” oltalmazott földrajzi jelzésként (OFJ) vegyék nyilvántartásba; ezt a Bizottság 2011. december 9-i 1300/2011/EU végrehajtási rendeletével meg is tette.
A kutatók régóta vitatkoznak a szürkemarha eredetéről; általánosan elfogadott magyarázat máig sincs. A 19. századi tudósok szerint – közéjük tartozik Kubinyi Ferenc, aki az első történeti állattani munkát adta ki 1856-ban – a magyar szürkemarha honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe. Feszty Árpád szürkemarhákkal vont ökörfogatot ábrázolt körképén. Az ellenvélemények már korán megjelentek, hiszen az elmélet feltételezi a háziállatok évszázados változatlanságát, figyelmen kívül hagyja az élőlények változékonyságát, az életfeltételek módosító hatását. Ennek ellenére az elmélet sokáig tartotta magát, hiszen Hankó Béla még 1957-ben is ezt tartotta elfogadhatónak. Matolcsi János mutatta ki, hogy azok a csontleletek, amikre Hankó megállapításait alapozta, 13. és 14. századi török–tatár halomsírokból származnak, és számottevően különböznek a magyar szürkemarha koponyájától. Bökönyi Sándor mutatott rá arra, hogy a legkorábbi, a hosszú szarvú magyar szürkemarha létezésére utaló leletek 14-15. századiak. A kora Árpád-kori szarvasmarhaleletek azt mutatják, hogy őseink állatainak marmagassága átlagban mindössze 112 cm volt, és inkább a Képes krónika A magyarok bejövetele Pannóniába című miniatúráján látható kis testű, rövid szarvú egyedekre hasonlíthattak.