Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-21-1

Nagy Lajos király szobra
a Hősök terén

Nagy Lajos király képe
a Képes krónikában

Nagy Lajos magyar–lengyel király (lengyelül Ludwik Węgierski/Wielki/Andegaweński azaz Magyar Lajos, Nagy Lajos, Anjou Lajos) Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya volt. Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit „Archiregnumként” (azaz főkirályságként) emlegettek. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.

Lajos diplomáciai tevékenysége közvetlen érdekeltségein kívül is kiterjedt több európai államra: sem Lajos előtt, sem utána nem volt magyar uralkodó, aki ilyen aktív külpolitikát folytatott volna az ország határain túl minden irányban. Petőfi szavaival: akkoriban „Magyar tenger vizében húnyt el Éjszak, kelet s dél hullócsillaga”. Uralkodása idején Magyarországon fénykorát élte a lovagi kultúra. Ebben nagy szerepe volt, hogy az Anjou-ház kapcsolatai révén a Magyar Királyság szorosabban kapcsolódott a Nyugat-Európában kialakult művészeti és szellemi irányzatokhoz.

Lajos igazi „lovagkirály” volt: uralkodását végigkísérték az itáliai, dalmáciai, litvániai és balkáni hadjáratok, amelyekben személyesen is jeleskedett, nemegyszer veszélyes helyzetbe sodorva magát. Egy padovai krónikás szerint Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme a keresztények között és a legrettegettebb király a hitetlenek szemében Nagy Károly császár halála óta”. A lovagkirály személyes kvalitásai és dicsőséges hadjáratai megihlették még a 19. századi magyar nemzeti romantika költőit is (Petőfi, Berzsenyi, Arany), de személye szerepel már a kortárs Giovanni Boccaccio eklogáiban is.

Utolsó éveiben – a lovagi eszményeknek megfelelően – „… félrevonult az emberi sokaság nyüzsgésétől, és az ájtatos, elmélkedő életet választotta magának, hogy szívvel-lélekkel és teljes áhítattal élhessen a jámbor cselekedeteknek, és imádkozásba merülhessen. Ebben állhatatosan meg is maradt”.