Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2018-14-2
_-_n._0278_-_Napoli_-_Teatro_San_Carlo_2.jpg)
Gaetano Donizetti (Bergamo, 1797. november 29. – Bergamo, 1848. április 8.) olasz zeneszerző. Gioachino Rossini és Vincenzo Bellini mellett az olasz bel canto legnagyobb, legtermékenyebb operakomponistája. Szegény család ötödik gyermekeként született. Kezdetben Simon Mayr tanítványa volt, majd Bolognában tanult ellenpontot. Első operáját, a Pügmaliont 1816-ban írta, de az 1818-ban komponált Burgundiai Henriket hamarabb mutatták be. Kezdetben Bartolomeo Merelli volt a szövegkönyvírója, de ötödik közös művük, a Granadai Zoraida sikertelensége után Felice Romanival, a kor legjelentősebb librettistájával kezdett dolgozni. Másik jelentős munkatársa Jacopo Ferretti volt. 1827-ben szerződést kötött Domenico Barbajával, a nápolyi színházak impresszáriójával, így egy időre a dél-itáliai városba költözött. Itt ismerkedett meg Vincenzo Bellinivel, akivel barátságot kötött ugyan, de a színpadon mindvégig riválisok maradtak.
Rossini visszavonulása (1829) és Bellini korai halála (1835) után Donizetti lett az olasz opera korlátlan és rivális nélküli ura. 1834–1839 között a nápolyi konzervatórium ellenponttanára volt. Miután nem kapta meg a konzervatórium vezetői állását, és a cenzúra betiltotta Polyutus című operáját, a nápolyi életből kiábrándulva Párizsba ment, ahol vígoperákat (Az ezred lánya) és – a francia közönség óhajának eleget téve – nagyoperát (A kegyencnő) is írt. Bécsben 1842-ben oly nagy sikerrel vezényelte a Linda di Chamounix-t, hogy a császár kinevezte udvari karmesternek, kamarazenei igazgatónak és udvari zeneszerzőnek. 1845 nyarán mutatkoztak rajta először az elmezavar jelei. 1846 februárjában egy Párizs melletti szanatóriumba szállították, ahonnan hozzátartozói csak hosszas utánajárás után tudták hazavinni Bergamóba. 1848. április 8-án, szülővárosában érte a halál.
Fő zenetörténeti jelentősége, hogy utolsóként lehelt életet a nápolyi iskola (akkoriban már erősen hanyatló) operastílusába. Többször is megpróbálkozott az opera seria és az opera buffa határának elmosásával: a komikusnak látszó szituációkat gyakran romantikusabban fogta fel, és ezzel az opera műfajának egy sajátos válfaját (opera semiseria) hozta létre. Ez jelentős eltér Rossini művészetétől, és Giuseppe Verdi munkásságát előlegezi meg.