Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2014-1-1
A székely–magyar rovásírás (vagy székely írás vagy magyar rovásírás) alapvetően alfabetikus írás. Minden hangra külön jelet alkalmaz, de vannak szó-, szótag- és mondatjelei is. A székely-magyar rovás a kialakulásától folyamatosan használt, ma is élő írás, amely egyrészt a magyar írások közé, másrészt a rovás íráscsaládba tartozik.
Ezt az írást a magyarok több csoportja használta; mindennapi használatra alkalmas betűírásként a székelyek őrizték meg. A szójeles, hieroglifikus változatát az egész Kárpát-medencében napjainkig megtaláljuk ünnepi alkalmazásokon (például a fazekas edényeken), ezeket azonban inkább hagyományos díszítésként alkalmazzák úgy, hogy jeleit többnyire már nem értik vagy csak óvó-védő jeleknek tekintik. A legrégibb feliratokat különböző anyagokba, például fába, csontba, kőbe és fémbe karcolva, illetve vésve találhatjuk meg. A középkorban jelent meg a kézzel, papírra írott változat, a jelenkorban pedig a nyomtatott és digitális forma.
A székely írás jeleinek párhuzamai megtalálhatók a világ szinte minden antik írásában (a hasonló jelek száma esetenként eléri a húszat, ami a valószínűségszámítás alapján genetikus kapcsolat eredménye lehet). Erre a körülményre több eredetelméletet alapoztak. Az utóbbi évtizedekben egyre inkább terjed az a gondolat, hogy a székely írás igen régi, és belső és természetes fejlődéssel is kialakulhatott. Egy tudományosan alá nem támasztott vélemény szerint a közel 100 jelből álló, szótag-, szó- és mondatjeleket is használó székely írás közvetve a csak 18 mássalhangzójelből álló birodalmi arámi írásból eredt. A székely írás nem azonos sem a nagyszentmiklósi kincsen is látható, az írástörténeti szakirodalom egy részében „tiszai írás” néven tárgyalt kárpát-medencei rovásírással, sem a kazáriai rovásírással.-->