Ritornell
A ritornell egy visszatérő szakasz a régizenében, azon belül is elsősorban a barokk korban alkalmazták. A kifejezés az olasz ritornello, azaz visszatérés szóból ered.[1] A strófától mind metrikájában, mind zeneileg elkülönülő szakasz, mely jellemzően egy-három sorból áll.
A kifejezés legkorábbi értelmében madrigálok versszakai közötti vokális szakaszt, a barokk korban például operák ének nélküli, visszatérő átvezető szakaszát jelenti.
Története
[szerkesztés]Megjelenés
[szerkesztés]A ritornell legkorábbi alkalmazása az olasz trecento zenéjében a madrigálok strófái után következő egy-háromsoros vokális szakasz, mely ritmusában és metrikájában eltérő volt, de ezt olykor elhagyták.[2]
A barokk zenében
[szerkesztés]Később a ritornell jelentése módosult, 17. században és a 18. század elején visszatérő rövid hangszeres szakasz, mely a zene vokális szakaszait, a bevezetőt, a köz- és utójátékot keretezi. Ezekben a századokban a ritornell és az azt követő vokális rész mindinkább összefügg, mely a madrigálok, az egyházi kantáták, áriák és strofikus dalok esetén is megfigyelhető.[3]
A korai barokk operában (pl. Monteverdi Orfeójában) csak a sinfonia és a ritornell volt hangszeres szakasz. A 18. századi opera szerkezetét nagyban megszabták ritornell szakaszok váltakozásai. A korszak operaáriáinak jellemző szerkezete a da capo ária volt, mely háromszakaszos felépítésű énekforma, egy A és egy attól különböző B szakasz építi fel A-B-A sémába szervezve. A ritornell tovább tördeli a da capo áriát úgy, hogy az A és B szakaszok közé ékelődik, például R-A-R-B-R-A-R felépítésű sémát alakítva ki.[4]
A 18. században a versenyművek és concerto grossók tutti szakaszait is ritornellónak nevezték. Giuseppe Torelli több hegedűversenyében is alkalmazta azt az eljárást, hogy a gyors tételben az újonnan belépő szólórészeket ritornelll szakaszokkal tördelte.[5]
A ritornellforma megjelenése
[szerkesztés]Torelli eljárását Vivaldi egységes zenei formává érlelte, mely meghatározta a 18. századi zeneművekben a ritornell szerepét, az ő nyomán az alábbi szokások alakultak ki a ritornellforma alkalmazásában:
- A zeneműben nagyzenekari ritornellszakaszok és a szólóepizódok egymást váltják.
- A nyitó ritornell több kisebb, kettő-négyütemes részből áll, melyek a ritornellben kombinálódnak és variálódnak.
- A mű törzsében megjelenő ritornellszakaszok a kezdőnél rövidebbek, azok egy-két egységéből állnak, azokat variálják.
- A ritornellszakaszok segítenek egyben tartani a mű tonális szerkezetét, a kezdő és befejező ritornell tonikában van, mások donináns vagy egyéb fokokon. Az első, nem tonikáról induló ritornello általában domináns. A bécsi klasszikában alkalmazott rondótól ez abban különbözik, hogy utóbbit nem játsszák különböző fokokon, a rondó minden megjelenése a műben azonos alaphangon áll.[6]
Egyes zenetörténészek úgy vélik, hogy a ritornell 18. századi visszaszorulásának egyik fő oka az, hogy Beethoven olyan új formákat hozott létre, melyek ezt meghaladták, szerepét kiváltották.[7] William Caplin zenetörténész azonban úgy véli, hogy a ritornell nem tűnt el, a versenyműveknek ma is része a szonátaformán keresztül, fennmaradását pedig nem a tutti és a szólórészek váltakozása, hanem a szonátára jellemző tonális és formai szerkezet mutatja.[8] Bár a szonátaforma elterjedésével a ritornellszakaszok kimondott alkalmazása már nem volt jellemző, a 20. században ismét növekszik ennek a formának a népszerűsége.[forrás?]
Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben a Ritornello című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ the definition of ritornello. Dictionary.com. (Hozzáférés: 2016. május 4.)
- ↑ Brockhaus Riemann zenei lexikon II. (G–N). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1984. 463. o. ISBN 963-330-543-8
- ↑ Brockhaus Riemann zenei lexikon III. (O–Z). Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1985. 241. o. ISBN 9633305723
- ↑ Early Music: A Very Short Introduction. Oxford University Press, 58–59. o. (2011. november 2.). ISBN 9780199831890
- ↑ Burkholder, J. A history of western music. New York: W.W. Norton & Company (2014). ISBN 0-393-91829-7
- ↑ Appendix - Rondo and Ritornello Forms in Tonal Music. www.humanities.mcmaster.ca. [2016. június 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. május 5.)
- ↑ Michael Talbot. Ritornello. Oxford University Press (2015. november 17.)
- ↑ Caplin, William. Classical form : a theory of formal functions for the instrumental music of Haydn, Mozart, and Beethoven. New York: Oxford University Press, 243. o. (1998). ISBN 0-19-514399-X
