Melles Béla
| Melles Béla | |
| Született | 1891. június 28. Baja |
| Elhunyt | 1939. február 4. (47 évesen)[1][2] Budapest[3][4] |
| Állampolgársága | magyar |
| Házastársa | Lange Mária |
| Szülei | Melles Károly Teichner Krisztina |
| Foglalkozása |
|
| Halál oka | koszorúér-elzáródás |
| Sírhelye | Fiumei Úti Sírkert (9/2. parcella, 1. sor, 29/30. sírhely) |
| Zenei pályafutása | |
| Együttes | Melles-vonósnégyes |
| Kapcsolódó együttes(ek) | Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara |
| Hangszer | hegedű |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Melles Béla témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Melles Béla (Baja, 1891. június 28.[5][6] – Budapest, 1939. február 4.) hegedűművész, a budapesti Opera zenekarának hangversenymestere, a Zeneakadémia tanára. Vonósnégyese Európa-szerte ismert volt.
Élete
[szerkesztés]Melles Károly és Teichner Krisztina fiaként született, 1891. július 16-án keresztelték a bajai belvárosi római katolikus templomban. Eredetileg mérnöknek készült, de a zeneművészet felé fordult. Hegedűtanulmányait Grünfeld Vilmosnál kezdte. Az első világháború kitöréséig nyaranta visszajárt szülővárosába koncertezni.[7] A „nagy háborúban” orosz hadifogságba került, ebből szabadulva Szentpétervárott Auer Lipótnál és Alekszandr Glazunovnál képezte tovább magát.
Magyarországra visszatérve az Operaház zenekarának hangversenymestere lett 1921-től haláláig.[8] Ugyanebben a rangban volt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarában, mellette a társaság titkára is volt az 1927 és ’34 közötti időszakban.
Játszott a Waldbauer–Kerpely-vonósnégyesben, 1922-ben megalakította saját vonósnégyesét, ami – gyakori tagcsere mellett – 1926-tól rendszeresen koncertezett Európa jelentős zenei központjaiban. 1932. május 27-én Mozart Sinfonia Concertante hegedűre, brácsára és zenekarra c. művének szólistája volt a Rádió műsorában (a brácsaszólamot Gáti István játszotta, Dohnányi Ernő vezényelt).[9]
Az 1930-as években képzett, fiatal muzsikusokból létrehozta az Állástalan Zenészek Szimfonikus Zenekarát, ezt maga vezényelte, komolyzenét és igényes könnyűzenét egyaránt játszottak a Magyar Rádióban.[10] (Halála után Vincze Ottó vette át az irányítást, egészen 1942-ig.[11])
1936-ban kinevezték a zenekari gyakorlat és a vonósjáték rendes tanárává a Zeneakadémián.
Védett sírja a Fiumei Úti Sírkertben található [9/2-1-29/30].
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC09732/10339.htm, Melles Béla, 2017. október 9.
- ↑ FamilySearch Historical Records. (Hozzáférés: 2021. július 24.)
- ↑ Petőfi Irodalmi Múzeum névtér, 2020. június 18., PIM79156
- ↑ FamilySearch Historical Records. (Hozzáférés: 2023. november 19.)
- ↑ A baja-belvárosi róm. kat. plébánia keresztelési anyakönyve, 305/1891. folyószám.
- ↑ Egyes forrásokban tévesen június 26.
- ↑ Gál Zoltán: Baja város zenei nevelés- és művelődéstörténete (1800-tól napjainkig). Bölcsészdoktori értekezés. Szeged, 1984. 68. l.
- ↑ A budapesti Operaház 100 éve. Szerk. Staud Géza. Budapest, 1984. Zeneműkiadó. 527. l. ISBN 9633305241
- ↑ Sz. Farkas Márta: Ki játszott Dohnányit a budapesti Rádió I-en 1932-ben? Esettanulmány. 2004. 71. l. 19. jegyzet
- ↑ 1932-ben már biztosan létezett a zenekar, mert szerepeltek a Magyar Rádióban. (Sávoly Tamás: Dohnányi Ernő működése a Magyar Rádióban a Rádióélet című hetilap alapján. IV. rész: 1934–1936. 2007; Sz. Farkas Márta: Ki játszott Dohnányit a budapesti Rádió I-en 1932-ben? Esettanulmány. 2004.)
- ↑ Vincze Ottó adatlapja a Nemzeti Örökség Intézetének oldalán.
Források
[szerkesztés]- Melles Béla a Nemzeti Örökség Intézete oldalán
- Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969.
- A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának 125 esztendeje (1853–1978). Szerk. Breuer János. Budapest, 1978. Zeneműkiadó. ISBN 9633302617
- Révai Nagy Lexikona. XXI. kötet. Kiegészítés A–Z. Főszerk. Varjú Elemér. Hasonmás kiad. H. n., 1996. Babits K. 594. l. ISBN 9639015024
- Szabolcsi Bence–Tóth Aladár: Zenei lexikon. Átd. új kiad. Főszerk.: Bartha Dénes. Budapest, 1965. Zeneműkiadó. II. köt. 575. l.
