Ugrás a tartalomhoz

Korfui nyilatkozat

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A korfui nyilatkozat
A korfui nyilatkozat

A korfui nyilatkozat (szerbhorvátul: Krfska deklaracija/Крфска декларација) Nikola Pašić szerb miniszterelnök és a Jugoszláv Bizottság elnöke, Ante Trumbić közötti, a görögországi Korfu szigetén 1917. július 20-án kötött megállapodás eredménye volt. Célja az volt, hogy az első világháború után Szerbiában, Montenegróban és Ausztria-Magyarországon élő délszlávok számára megteremtse a jövőbeli közös állam egyesítésének módját és lehetőségét. Oroszország azon döntése, hogy a februári forradalmat követően megvonja Szerbia diplomáciai támogatását, valamint az, hogy a Jugoszláv Bizottság elhatárolódott az Ausztria-Magyarországon elindított trialista reformkezdeményezésektől, mindkét felet arra ösztönözte, hogy megpróbáljanak megegyezni.

Pašić és Trumbić álláspontja kezdetben eléggé eltérő volt. Pašić a centralista kormányzás mellett, Trumbić pedig a szövetségi állam mellett érvelt, jelentős jogköröket hagyva a szövetségi egységekre és megóvva a nemzeti jogokat. Az így létrejött nyilatkozat elhallgatta a kormányzati rendszer ügyét. Kompromisszumként csak annyit határoztak meg, hogy a közös Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alkotmányos monarchia lesz, amelyet az akkor regnáló szerb Karađorđević-dinasztia irányít, és a legtöbb kérdést egy jövőbeli alkotmányozó nemzetgyűlés elé utalta. A 35 napig tartó megbeszélés során Trumbić nem sok támogatást kapott álláspontjához a Jugoszláv Bizottság többi tagja részéről, akiket az 1915-ös londoni szerződés értelmében területeket ígénylő Olaszország jelentette fenyegetés foglalkoztatott.

Előzmények

[szerkesztés]

Az első világháború idején Ausztria-Magyarország délszláv lakossága (a horvátok, a szerbek, a szlovének és a bosnyákok) által lakott részein egyre erősödő igény alakult ki egy trialista reform,[1] illetve a birodalomtól független délszlávok közös államának létrehozása érdekében. Ezt a közös államot a jugoszláv eszmék megvalósításával és a Szerb Királysággal való egyesüléssel akarták elérni.[2]

Nikola Pašić

Szerbia a háborút a területi terjeszkedés lehetőségének tekintette. A háborús célok meghatározásával megbízott bizottság programot szerkesztett a Habsburg-Birodalom délszlávok lakta részein – Horvát-Szlavónország, a Szlovén földek, a Vajdaság, Bosznia-Hercegovina és Dalmácia – egy szélesebb körű délszláv állam létrehozására, melyet a területek Szerbiához való csatolásával akartak elérni.[3] Szerbia Nemzetgyűlése 1914. decemberi niši nyilatkozatában nemzeti háborús célként hirdette meg a „felszabadítatlan testvérek” felszabadításáért és egyesítéséért folytatott küzdelmet.[4] A három Antanthatalom (az Egyesült Királyság, Franciaország és Oroszország) azonban ekkor még a Német Birodalom befolyásának ellensúlyaként Ausztria-Magyarország további megtartását részesítette előnyben, mely sértette kitűzött a délszláv célt.[5] 1915 végén az egyesített osztrák-magyar, német és bolgár erők legyőzték és elfoglalták Szerbiát, és arra kényszerítették kormányát és megmaradt csapatait, hogy Albánián, és az Antant segítségével az Adriai-tengeren keresztül Korfu szigetére vonuljanak vissza.[6]

Ante Trumbić

1915 áprilisában a délszláv eszme képviseletére ad hoc csoportként létrehozták a Jugoszláv Bizottságot, amely azonban hivatalos felhatalmazással nem rendelkezett.[7] A részben a szerb kormány által finanszírozott bizottság osztrák-magyar értelmiségiekből és politikusokból állt, akik azt állították, hogy a délszlávok érdekeit képviselik.[8] A bizottság elnöke Ante Trumbić volt,[9] de a legkiemelkedőbb tagja, a Horvát-Szlavónországban uralkodó horvát-szerb koalíció társalapítója, Frano Supilo volt. Supilo egy Szerbiából (beleértve a Vajdaságot), Horvátországból (beleértve Horvát-Szlavónországot és Dalmáciát), Bosznia-Hercegovinából, Szlovéniából és Montenegróból álló föderációt szorgalmazott.[10]

1917. május 30-án a Bécsi Birodalmi Tanács délszláv tagjai Anton Korošec szlovén néppárti politikus elnökével megalapították a Jugoszláv Klubot. A Jugoszláv Klub a Birodalmi Tanács elé terjesztette a májusi nyilatkozatot – egy kiáltványt, amely a horvátok, szlovének és szerbek által lakott Habsburg-földek egyesítését követelte egy demokratikus, szabad és független állam keretei között, de továbbra is a Habsburg-dinasztia uralma alatt. A követelés a nemzeti önrendelkezés elvére és a horvát állami jogra hivatkozva fogalmazódott meg.[11]

A korfui tárgyalások

[szerkesztés]

A májusi nyilatkozatot akkor adták ki, amikor az Antant még kereste az Ausztria-Magyarországgal való különbéke megteremtésének és ezáltal Németországtól való elszakadásának módjait. Ez problémát jelentett a Korfu szigetére száműzött szerb kormány számára. A különbéke megvalósulása megnövelte volna a délszláv probléma birodalmon belüli trialista megoldásának lehetőségét, megakadályozva a szerb háborús célkitűzések teljesítését.[12] Nikola Pašić szerb miniszterelnök, aki a februári forradalom óta nem kapott nagyob orosz diplomáciai támogatást, úgy érezte, hogy kénytelen megegyezésre jutni a Jugoszláv Bizottsággal.[13]

A Jugoszláv Bizottság is nyomás alá került. Ugyan azt állította, hogy az Ausztria-Magyarországon belüli délszlávok nevében beszél, de valójában a saját érdekeit képviselte. A májusi nyilatkozat kihívást jelentett a Jugoszláv Bizottság és Szerbia kormánya számára azzal, hogy megfosztotta őket a délszláv egyesülési folyamat kezdeményezésétől. Ez mindkét felet arra késztette, hogy prioritásként kezeljék az Ausztria-Magyarországon és azon kívüli délszláv területek egyesítésének programját.[14]

Frano Supilo

Annak ellenére, hogy a tárgyalásokat részben a szerb kormány finanszírozta, a Jugoszláv Bizottság nem értett vele egyet az egyesülés módját és a kormányzati rendszert illetően. Ez a konfliktus Pašić és Supilo közötti nézeteltérésből eredt. Pašić a belgrádi központú kormányzást szorgalmazta, míg Supilo föderációt akart, és Pašićot azzal vádolta, hogy egy nagy-szerbiai menetrendet képvisel. Amikor Pašić 1917 májusában megbeszélésekre hívta a Jugoszláv Bizottságot, Supilo óva intett a megbeszélésektől anélkül, hogy először meghatározná a szerb szándékokat.[15]

A bizottság tagjai közben megtudták, hogy az Antant, hogy Olaszországot az Antanthoz való csatlakozásra csábítsa, a londoni szerződés értelmében az osztrák-magyar terület egy részét – a szlovén területeket, Isztria és Dalmácia egyes részeit – Olaszországnak ígérte.[15] A bizottsági tagok többsége dalmáciai volt, és a londoni szerződést olyan fenyegetésnek tekintették, amelyet csak Szerbia segítségével lehetett ellensúlyozni,[10] ami arra késztette őket, hogy elfogadják Pašić korfui meghívását. Supilo tiltakozásul lemondott bizottsági tagságáról.[16]

A konszenzus elérése érdekében, annak ellenére, hogy a tervezett közös állam kormányzati rendszerével kapcsolatban gyökeresen eltérő nézetek uralkodtak, június 15. és július 20. között ülések sorozatát tartották. A tárgyaló felek nem bíztak egymásban. A Jugoszláv Bizottság álláspontját a helyi autonómiákra, jogintézményekre, föderalizmusra és a horvát államjobbra alapozta, a szerb kormány azonban az „ellenség” (értsd: Ausztria-Magyarország) elleni küzdelem maradványainak tekintette ezeket az álláspontokat. Pašić az általános választójogot és az egyszerű parlamentáris demokráciát hirdette, amelyet Trumbić úgy értelmezett, mint a szerbeknek, a tervezett állam legnépesebb etnikai csoportjának uralmát.[14] Trumbić követeléseire válaszolva Pašić azt mondta, hogy ha a horvátok ragaszkodnak a föderációhoz, a szerb kormány felhagy az egyesülési tervvel, és Nagy-Szerbia létrehozása irányában lép fel.[17]

A korfui tárgyalások résztvevői

A 35 napon át tartó 28 plenáris ülés után nyilvánvalóvá váltak a nézeteltérések[16] és nem született megállapodás a kormányzati rendszerről. Az így létrejött korfui nyilatkozat ezt mellőzte, és a leendő alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta, hogy meghatározatlan minősített többséggel[14] – azaz nem egyszerű többséggel – döntsön, mielőtt a szerb király jóváhagyná azt.[13] Dejan Medaković tudós szerint Trumbić azt állította, hogy azért kellett aláírnia a nyilatkozatot, mert az volt egyetlen módja annak, hogy népe a háborúban a győztes oldalán álljon.[18]

A nyilatkozat kimondta, hogy a szerbek, horvátok és szlovének egy „háromnevű” nép, és az új egységes államban, amely parlamentáris, alkotmányos monarchiaként szerveződik, a Karađorđević-dinasztia fog uralkodni. Végül a nyilatkozat kimondta, hogy az új kormány tiszteletben tartja a „vallás és nyelv” egyenlőségét, a szavazati jogokat és így tovább. Trumbić javasolta az új állam ideiglenes kormányának felállítását, de Pašić ezt elutasította, nehogy aláássák azt a diplomáciai előnyt, amelyet Szerbia az egyesülési folyamatban elismert államként élvez.[16]

Utóhatása

[szerkesztés]

A korfui nyilatkozat lényegében egy olyan politikai kiáltvány volt, amelyet a szerb kormány az alkotmány elfogadásához szükséges minősített többség tekintetében figyelmen kívül hagyott, de támaszkodott rá, amikor rendelkezései egybeestek a szerb érdekekkel.[19] A nyilatkozat a Jugoszláv Bizottság és a Pašić-kormány kompromisszuma volt. A „törzsi” nevek, a három zászló és vallás, valamint a két ábécé elismerése miatt Délszláv Magna Carta néven is emlegették. A nyilatkozat ugyanakkor a monarchiáról és a konkrét uralkodó dinasztiáról szóló döntéssel korlátozta a leendő alkotmányozó nemzetgyűlés hatáskörét. Miután a szerbek tiltakoztak a „Jugoszlávia” elnevezéssel szemben, mint a „Szerbia” név eltörlésére hivatott nyugati találmánnyal szemben, döntött a leendő állam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság elnevezéséről is.[20]

Mivel a Jugoszláv Bizottság nagy része Pašić oldalán állt a kérdésben, Trumbić nagyrészt elszigetelődött a Pašić által támogatott centralizmussal szemben. Míg Trumbić ragaszkodott ahhoz, hogy a belügyeket, az oktatást, az igazságszolgáltatást és a gazdaságot (kivéve a vámot, a valutát, a hitelezést és az állami vagyon kezelését) a szövetségi egységekre bízzák, és a döntések konszenzussal való meghozatala érdekében vétójogot kért a „törzsek” számára az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben, Pašić elutasította az elképzeléseket. Pašić támogatta bizonyos fokú autonómia megadását a helyi önkormányzatoknak, de az új közigazgatási egységek létrehozatala érdekében a történelmi közigazgatási egységek eltörlését szorgalmazta. Pašić a másik fél tudtára adta, hogy a horvát föderalisták csak Zágrábban és közvetlen környezetében, valamint nagyrészt Olaszország nyomására az adriai szigeteken gyakorolhatnak némi befolyást. A nyilatkozat a legtöbb ilyen kérdést elkerülte, de hivatkozott a „megyékre és más közigazgatási egységekre”. Ezt később a történelmi közigazgatási egységek történelmi jogaival való szakításként értelmezték. Hasonlóképpen, a horvát Szábor nem kapott szerepet a nyilatkozatban. A Korfui Nyilatkozat nem tartalmazta a nemzeti jogok intézményi biztosítékait. Ivo Banac szerint a Jugoszláv Bizottság úgy döntött, hogy nem ragaszkodik ezekhez a dolgokhoz, mivel inkább az olasz fenyegetés foglalkoztatta.[20] Olaszországban a nyilatkozatot olaszellenesként mutatták be, amelynek célja Olaszország elszakítása szövetségeseitől és a háborús erőfeszítésekhez való olasz hozzájárulás csökkentése.[21] Ezt a nézetet kifejezetten a Forradalmi Akciószövetség (Fasci d'Azione Rivoluzionaria) vezetője, Benito Mussolini hirdette.[22] A nacionalisták a londoni szerződés (Fiume Olaszországhoz való csatolásával) tisztességes területi kompromisszumként való bemutatásával igyekeztek kihasználni az Adria-kérdéssel kapcsolatos nacionalista álláspontokkal való azonosulást, amelyet a Jugoszláv Bizottság imperialista gondolkodásmódja fenyegetett.[23]

A Nemzeti Tanács Sándor régensherceghez küldött küldöttsége

A nemzetközi támogatás csak 1917-ben kezdett fokozatosan eltávolodni Ausztria-Magyarország megtartásától. Abban az évben Oroszország tárgyalásokat kezdeményezett az orosz forradalmat követő béke érdekében, míg az Egyesült Államok, amelynek elnöke, Woodrow Wilson az önrendelkezés elvét hirdette, belépett a háborúba.[10]Ennek ellenére Wilson a tizennégy pontos beszédében csak autonómiát ígért Ausztria-Magyarország népeinek. A kettős monarchia megőrzésének gondolatával a breszt-litovszki békeszerződés 1918. márciusi aláírása előtt sem hagytak fel, de akkorra a szövetségesek már meggyőződtek arról, hogy a monarchia nem tud ellenállni a kommunista forradalomnak.[24] Ausztria-Magyarország felbomlása során a szerb kormány és ellenzék, a Jugoszláv Bizottság, valamint az újonnan kikiáltott Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama Nemzeti Tanácsának képviselői az egykori Habsburg területekről újabb tárgyalási fordulót folytattak Genfben. AZ 1918. november 6–9-iki konferencián a Jugoszláv Bizottság és a Nemzeti Tanács rávette Pašićot, hogy írja alá a genfi nyilatkozatot, amely lemond a leendő unió unitarista koncepciójáról. A szerb kormány azonban gyorsan megtagadta a nyilatkozat aláírását.[7] Az olasz fegyveres betörés körülményeitől sújtva a Nemzeti Tanács utasítást adott Sándor szerb régenshez tartó küldöttségének, hogy ajánlja fel az egyesülés kinyilvánítását. Az utasítások a korfui nyilatkozat és a Nemzeti Tanács föderalista elképzelései alapján készültek.[25] A delegáció azonban figyelmen kívül hagyta az utasításokat, és Sándornak a korfui nyilatkozat alapján a föderalista kormányzati rendszer helyett a lojalitást juttatta kifejezésére. December 1-jén Sándor régens herceg korlátozások nélkül elfogadta az egyesítés kinyilvánítására tett ajánlatot.[26]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Ramet 2006, 40–41. o.
  2. Pavlowitch 2003a, 27–28. o.
  3. Pavlowitch 2003a, 29. o.
  4. Ramet 2006, 40. o.
  5. Pavlowitch 2003a, 33–35. o.
  6. Pavlowitch 2003b, 60–61. o.
  7. a b Ramet 2006, 43. o.
  8. Ramet 2006, 41. o.
  9. Glenny 2012, 368. o.
  10. a b c Pavlowitch 2003a, 31. o.
  11. Pavlowitch 2003a, 32. o.
  12. Pavlowitch 2003a, 33. o.
  13. a b Banac 1984, 123. o.
  14. a b c Pavlowitch 2003a, 33–34. o.
  15. a b Ramet 2006, 41–42. o.
  16. a b c Ramet 2006, 42. o.
  17. Šepić 1968, 38. o.
  18. Medaković 1997, 225. o.
  19. Repe 2017, 191–192. o.
  20. a b Banac 1984, 123–125. o.
  21. Merlicco 2021, 124. o.
  22. Bucarelli 2019, 286–287. o.
  23. Bucarelli 2019, 287–291. o.
  24. Banac 1984, 126. o.
  25. Banac 1984, 136–138. o.
  26. Banac 1984, 138. o.

Források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Corfu Declaration című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.