Különbségek a spanyol és olasz nyelv között

Az e nyelvekben kevésbé jártasak számára is gyakran feltűnik az olasz és a spanyol nyelv közti hasonlóság, amely a közös gyökereken kívül (hiszen mindkettő újlatin nyelv) legfőképpen a nagyon hasonló hangrendszerre, azon belül is a magánhangzórendszerre vezethető vissza. Ennek ellenére vannak a két nyelv között markáns különbségek, amelyek – éppen a fonetikai hasonlóság miatt – megtévesztőek lehetnek, ezek főleg az eltérő szóhasználatban, illetve a nyelvtanban mutatkoznak (például a többes szám képzése).

A két nyelv között egyértelműen kimutatható a kölcsönös érthetőség, ám ennek foka egyénenként változó, és számos tényezőtől függ (az egyén nyelvérzéke, műveltsége, illetve a szövegkörnyezet). E tényezők alapján előfordulhat akár a szinte tökéletes kölcsönös érthetőség, illetve ennek szöges ellentéte. Összességében viszont kijelenthető, hogy az átlag spanyol és olasz beszélő nagy mértékben megértik egymást a legegyszerűbb szövegkörnyezetekben.

Az Ethnologue 82%-os szókincsbeli egyezést ad meg, amely már kellőképpen alacsony ahhoz, hogy megértési nehézségeket okozzon két nyelvváltozat között. (Az Ethonologue a 85%-os szókincsbeli egyezést tekinti annak a határvonalnak, amely felett két nyelvváltozat nyelvjárásnak is tekinthető lenne.)

Történeti áttekintés

Mindkét nyelv a vulgáris latinból származik, mely a Római Birodalom lakosságának ténylegesen beszélt nyelve volt, és az i. e. 3–2. század környékén, Róma terjeszkedése folytán különült el az irodalmi (írott) latin nyelvtől, amely megpróbálta konzerválni a latin klasszikus formáját, teljesen figyelmen kívül hagyva a nyelv idővel történő változásait.

Még a 7. század körül sem beszélhettünk kikristályosodott olasz vagy spanyol nyelvről, csak a beszélt latin nyelv területi változatairól, amelyek között még a kölcsönös érthetőség magas foka állt fenn, s a beszélők sem voltak tudatában annak, hogy valójában már nem latinul, hanem egy formálódó újlatin nyelven beszéltek. Azonban a nyelvek fejlődési iránya már ekkor teljesen külön pályára került: a birodalom adminisztrációjának felbomlása miatt megszakadtak a kereskedelmi kapcsolatok és a népbeáramlás a többi latin nyelvű térségből is. Bár az itáliai és hispániai latin nyelv valamennyire mindig is különbözött egymástól, az igazi külön nyelvvé válás innentől indult be.

Hangtani különbségek

Magánhangzók

Mindkét nyelv sztenderd változatára jellemző, hogy az öt magánhangzót (a, e, i, o, u) minden helyzetben – még hangsúlytalanul is – egyformán és tisztán artikulálják. Míg azonban a sztenderd spanyol minden helyzetben csak ezt az öt magánhangzót ismeri, addig a sztenderd olasz hangsúlyos szótagban megkülönböztet nyílt [ɛ] és zárt [e] hangot, valamint nyílt [ɔ] és zárt [o] hangot, amelyeknek jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet (pl. e ’és’ / è ’van’; perché ’mert’ / perchè ’miért’; stb.), bár a különbség ma már halványul.

Mindkét nyelvre jellemző, hogy a latin nyílt – eredetileg rövid – ĕ-ből és ŏ-ból hangsúlyos szótagban kettőshangzó lett (ĕ > olasz és spanyol ie; ŏ > olasz uo [wɔ], spanyol ue). A spanyolban azonban ez sokkal elterjedtebb, mint az olaszban, ahol a diftongáció csak nyílt szótagban ment végbe, zárt szótagban megmaradt a nyílt e és o: lat. nŏvum > sp. nuevo, ol. nuovo; lat. pŏrta > sp. puerta, de ol. porta; lat. venit > sp. és ol. viene; lat. certum > sp. cierto de ol. certo.

Gyakori, hogy az olaszban o-t találunk ott is, ahol a spanyolban u áll, illetve ugyanez igaz az e és i esetében is: lat. mundum > sp. mundo, ol. mondo; lat. secundum > sp. segundo, ol. secondo; lat. ille > sp. el, ol. il; lat. de > sp. de, ol. di; stb.

Mássalhangzók

A hangtani különbségek főleg a mássalhangzórendszerben mutatkoznak, amelyben az olasz sokkal konzervatívabb, mint a spanyol. Az óspanyol mássalhangzórendszer még nagyon hasonló volt az olaszéhoz, azonban a 16–17. században végbement hangváltozás következtében lényegesen leegyszerűsödött, s így eltávolodott a többi újlatin nyelv hangrendszerétől. A különbségek főleg a sziszegőhangokban mutatkoznak. Az olasz az alábbi sziszegőhangokat ismeri:

• [s] (s) – [z] (-s-)
• [t͡sː] (z) – [d͡zː] (z)
• [t͡ʃ] (ce, ci) – [d͡ʒ] (ge, gi)
• [ʃ] (sce, sci)

Ugyanez a rendszer még megvolt az óspanyolban is, azzal a különbséggel, hogy [d͡ʒ] helyett [ʒ] hangot ejtettek (bár történetileg nem pontosan feleltethető meg ez az olasz hangrendszernek). A mai spanyolban mindössze [s] (s, ce/ci, z), [θ] (c, z: csak Spanyolországban) és [t͡ʃ] (ch) hangokat találunk.

Nyelvtörténeti különbség, hogy míg az olaszban a latin palatális [kʲ] hang [t͡ʃ]-ként, a [tʲ] pedig [t͡s]~[d͡z]-ként folytatódott, tehát a különbség ilyen formában fennmaradt, addig az óspanyolban mindkét hang folytatása [t͡s]~[d͡z] volt, amely később [θ] hanggá alakult Spanyolországban, illetve az [s] hanggal olvadt össze a nyelvterület többi részén (pl. lat. cælum > ol. cielo [ˈt͡ʃɛːlo], sp. cielo [ˈsjelo] vagy [ˈθjelo]; lat. cantionem > ol. canzone [kanˈt͡soːne], sp. canción [kanˈsjon] vagy [kanˈθjon]). Az olasz [d͡ʒ] hangnak – mely a latin [j], [dj] és [gj] folytatása – a spanyolban néhol [j] (i, y), néhol [x] (ge, gi, j) felel meg (pl. lat. plagĭa > ol. spiaggia [ˈspjad͡ʒːa], sp. playa [ˈplaja]; lat. gentem > ol. gente [ˈd͡ʒente], sp. gente [ˈxente]).

További különbségek, hogy az olaszban a mássalhangzók előfordulhatnak kettőzve is (ezek sokszor eltérő latin hangok hasonulásából jöttek létre), ami a spanyolban korlátozott, ahol csak az -rr- és az -nn- fordul elő kettőzve, jelentésmegkülönböztető szereppel (az ll külön hangot jelöl). A latin -p-, -t-, -[k]- magánhangzók közötti helyzetben a spanyolban gyakran zöngésült (caput > cabo, vita > vida, aqua > agua), az olaszban rendszerint nem (capo, vita, acqua), de vannak kivételek (pl. lacum > lago).

Nyelvtani különbségek (Diferencias gramaticales / Differenze grammaticali)

A többes szám képzése (Formación del plural / Formazione del plurale)

A spanyol és az olasz közötti egyik legsarkalatosabb különbség a többes szám képzésében jelentkezik. Míg az előbbi a latin tárgyesetű alakból képzi a többes számot, addig az utóbbi a latin o- és a-tövű szavak alanyesetű többesszámképzését terjesztette ki az összes formára.

	latin	olasz	spanyol
alanyeset	-i, -ae, -es	-i, -e	-(e)s
tárgyeset	-(e)s

Így például a latin casa, casae alakoknak az olaszban casa, case, a spanyolban casa, casas; a latin amorem, amores alakoknak az olaszban amore, amori, a spanyolban amor, amores felelnek meg.

Példák a többes szám képzésére
latin		olasz		spanyol		jelentés
egyes	többes	egyes	többes	egyes	többes
capra (nom.) capram (acc.)	caprae capras	capra	capre	cabra	cabras	’kecske / kecskék’
murus (nom.) murum (acc.)	muri muros	muro	muri	muro	muros	’fal / falak’
pars (nom.) partem (acc.)	partes	parte	parti	parte	partes	’rész / részek’
latro (nom.) latronem (acc.)	latrones	ladrone	ladroni	ladrón	ladrones	’tolvaj / tolvajok’
actrix (nom.) actricem (acc.)	actrices	attrice	attrici	actriz	actrices	’színésznő / -nők’

A névelő (El artículo / L’articolo)

Az olasz és spanyol határozatlan névelők formája és használata közt nincs jelentős különbség. Ezzel ellentétben a határozott névelők bizonyos helyzetekben félreértésre adhatnak okot, illetve többes számú, összevont alakjaik teljesen idegennek tűnhetnek a két nyelv beszélői számára, bár mindegyikük a latin ille mutató névmás deklinált formáiból származik. A spanyol nyelvben léteznek hímnemű (el, los), nőnemű (la/el, las) és semlegesnemű (lo) névelők, míg az olasz az előbbi kettőt, a hímnemet (il/lo/l’, i/gli) és a nőnemet (la/l’, le) ismeri csak. Ez azzal magyarázható, hogy a latinban az eredetileg semlegesnemű főnevek beleolvadtak a hímneműek vagy nőneműek csoportjába mindkét nyelv esetében, azonban a spanyol megtartotta a semleges nemű alakokat a határozott névelő (lo), a személyes névmás (ello, lo), a mutató névmás (esto, eso, aquello), valamint néhány határozatlan névmás (algo, nada, cuanto, tanto stb.) esetén, a meghatározatlan dolgok jelölésére. A semlegesnemű határozott névelő a spanyolban a melléknevek, illetve mondatrészek főnevesítésére szolgál.

• Az olasz névelők egyeznek számban és nemben az általuk kijelölt névszókkal, az alábbi szabályok szerint:
  • lo használatos minden hímnemű szó esetében, melynek a kezdőhangja s+mássalhangzó, z, gn, ps, pn, x vagy y/i+magánhangzó; minden más esetben az il használatos.
  • l’ használatos minden egyes számú (hím- és nőnemű), magánhangzóval kezdődő szó előtt.
• A spanyolban is egyeznek a névelők az általuk jelzett szóval nemben és számban, de mindössze egyetlen mondatfonetikai alakváltozat létezik, mégpedig a hangsúlyos [a]-val (amely írásban lehet a-, ha-, illetve á-, há-) kezdődő egyes számú nőnemű főnevek előtt a la névelő el (< lat. illa) alakra vált. Ez azonban csak azonos alakú a hímnemű el (< lat. ille) névelővel, nem tévesztendő össze vele.

	egyes szám			többes szám
	hn.	nn.	sn.	hn.	nn.
olasz	il, lo (l’)	la (l’)	–	i, gli	le
spanyol	el	la (el)	lo	los	las

példák
olasz	la casa / le case	il gatto / i gatti	lo stato / gli stati	l'italiano / gli italiani
spanyol	la casa / las casas	el gato / los gatos	el estado / los estados	el italiano / los italianos
jelentés	a ház/házak	a macska/macskák	az állapot/állapotok	az olasz/olaszok

A határozott névelőkkel összevont elöljárószók (Preposizioni articolate)

A spanyolban csak az a és a de elöljárószók vonhatók össze az el névelővel. Így az al (a + el) és a del (de + el) alakokat kapjuk. Az olaszban az a, di, da, in, su elöljárószók a határozott névelő összes alakjával összevonhatók, például alla (a + la), del (di + il), dagli (da + gli), nelle (in + le), sui (su + i).

A létigék használata

A spanyolban két létigét is számon tartanak, ezek a ser és az estar. Az olaszban a létige csak az essere. Létezik az olaszban is a stare ige, azonban ennek használata jóval szűkebb körű, mint a spanyol estar igéé. Az olasz a stare igét a hogylét kifejezésére (Sto bene - jól vagyok), illetve valamilyen helyen maradás, ott tartózkodás kifejezésére használja. A spanyol ezzel szemben az estar igét sok olyan esetben is használja, amikor az olaszban az essere ige áll.

Az olasz quello mutató névmás és bello melléknév jelzői használata

Az olaszban ez a két szó a határozott névelő végződését veszi fel, ha (jelzős) főnév áll utána. A quello alakjai: quel, quello, quella, quell', quei, quegli, quelle. A bello alakjai: bel, bello, bella, bell', bei, begli, belle. A spanyolban ezek megfelelőinek alakjai szokásosak, nem igazodnak az utánuk álló szó kezdőhangjához (aquello, aquella, aquellos, aquellas és bello, bella, bellos, bellas).

Források

• Manual de lingüística románica. José Enrique Gargallo Gil – Maria Reina Bastardas (coords.). Barcelona: Ariel Lingüística. 2007. ISBN 978-84-344-8268-5