Ugrás a tartalomhoz

Isztriai–dalmát exodus

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az isztriai–dalmát exodus (olaszul: esodo giuliano dalmata, horvátul: istarsko-dalmatinski egzodus) a második világháború utáni olasz (isztriai olaszok és dalmát olaszok), valamint szlovén, horvát és isztroromán népesség Jugoszláviából való távozása volt. Azok az emigránsok, akik a mai jugoszláv területeken, a Júliai Krajina (benne a Karsztvidékkel és az Isztriával), a Kvarner és Dalmácia területén éltek, nagyrészt Olaszországba mentek, de néhányan csatlakoztak az amerikai, ausztrál és dél-afrikai olasz diaszpórához is.[1][2] Ezek a régiók korábban etnikailag vegyesek voltak, hosszú múltra visszatekintő történelmi horvát, olasz és szlovén közösségekkel. Az első világháború után az Olasz Királyság annektálta az Isztriát, a Kvarnert, a Júliai Krajinát és Dalmácia egyes részeit, köztük Zára városát. A második világháború végén a szövetségesek Olaszországgal kötött békeszerződése értelmében az egykori olasz területek Isztria, Kvarner, a Júliai Krajina és Dalmácia, a Trieszti régió kivételével Jugoszlávához kerültek. A Jugoszláviához csatolt egykori területek a mai Horvátország és Szlovénia részei.

A különböző források és becslések szerint a távozók száma 230 000 és 350 000 közötti olasz (a többiek olyan szlovének, horvátok és isztrorománok, akik úgy döntöttek, hogy felveszik az olasz állampolgárságot) volt,[3] akik a térséget a háború után hagyták el.[4][5] Az elvándorlás 1943-ban kezdődött és csak 1960-ban ért véget. A 2001-es horvátországi és a 2002-es szlovéniai népszámlálás adatai szerint a volt Jugoszlávia területén maradt olaszok száma 21 894 fő (Szlovéniában 2258, Horvátországban 19 636) volt.[6][7]

A jugoszláv partizánok és a jugoszláv Népvédelmi Osztály (OZNA) a második világháború alatt és az elvándorlás első éveiben, az úgynevezett foiba-mészárlások során több száz, akár tízezer olasz nemzetiségűt (isztriai és dalmáciai olaszokat) ölt meg vagy végzett ki.[8][9] A háború után 1947-től az isztriai és dalmáciai olaszokat a jugoszláv hatóságok kevésbé erőszakos megfélemlítéseknek vetették alá, mint például az államosítás, a kisajátítás és a diszkriminatív adóztatás,[10] ami a kivándorláson kívül nem sok lehetőséget biztosított számukra.[11][12][13]

Történeti áttekintés

[szerkesztés]

Az Isztria latin nyelvű lakossága a Római Birodalom bukása óta létezik, amikor az Isztria teljesen latinizálódott. A tengerparti városokban főleg olasz lakosság élt, akik kereskedelem révén kapcsolódtak más területekkel, de a belső részek lakossága többnyire szláv, különösen horvát volt.[14] Az isztriai olaszok évszázadokon át a teljes lakosság több mint 50%-át tették ki,[15] míg 1900-ban a lakosság körülbelül egyharmadát alkották.[16] Az 1910-es osztrák népszámlálás szerint Isztria 404 309 lakosa közül 168 116 (41,6%) beszélt horvátul, 147 416 (36,5%) olaszul, 55 365 (13,7%) szlovénul, 13 279 németül (3,8%), 882 (0,2%) beszélt románul, és 2116-an (0,5%) beszéltek más nyelvet, 17 135-en (4,2%) pedig nem voltak állampolgárok, akiktől nem kérdezték meg a kommunikáció nyelvét. (Isztria abban az időben magában foglalta a Karsztvidék és a Liburnia egyes részeit is). Tehát az Isztriai-félszigeten az első világháború előtt a helyi lakosok mintegy harmadát (36,5%) a helyi olaszok tették ki.[17] A dalmáciai olaszok majdnem teljes eltűnését (1803-ban még 92 500, vagyis a teljes dalmát lakosság közel 33%-át tették ki,[18][19] míg most már csak alig 300-an vannak) olyan tudósok, mint pl. R. J. Rummel a democídiummal[20] és az etnikai tisztogatással hozták összefüggésbe.

Fiatal olasz menekült nő 1945-ben olasz trikolorral letakart holmikkal megrakott szekerével

1918 és 1943 között érkezett az olaszok új hulláma, akik nem tartoztak az őslakos velencei ajkú isztriaiak közé. Akkoriban a Horvát Tengermellék (Primorska), az Isztria, Fiume, Dalmácia egy része, valamint Cres, Lastovo és Palagruža szigetei (és 1941-től 1943-ig Krk is) Olaszország része volt. Az Olasz Királyság 1936-os népszámlálása[21] a mai Szlovénia és Horvátország akkor Olaszországhoz tartozó területén hozzávetőleg 230 000 olyan embert jelölt meg, akik kommunikációs nyelvükként az olaszt tüntették fel, (a mai Horvátország területén kb. 194 000-et, a mai Szlovénia pedig kb. 36 000-et).

A második világháború végétől 1953-ig különböző adatok szerint 250-350 ezren vándoroltak ki ezekről a vidékekről. Ha összesen 350 000 főt számolunk, akkor, mivel a második világháború előtt az olaszok száma 225 000 volt (150 000 az Isztria, a többi pedig Fiume és Dalmácia területén élt), a többiek szlovének és horvátok lehettek. Matjaž Klemenčič szerint egyharmaduk olyan szlovén és horvát volt, akik szemben álltak a jugoszláviai kommunista kormánnyal,[22] de ez a szám vitatott. Kétharmaduk olyan helyi olasz nemzetiségű kivándorló volt, akik 1940. június 10-én állandó jelleggel ebben a régióban éltek, és kifejezték óhajukat, hogy olasz állampolgárságot szerezzenek, és Olaszországba emigráljanak. Jugoszláviában optantinak (választóknak), Olaszországban esulinak (száműzöttek) hívták őket. Az olaszok kivándorlása csökkentette a régió összlakosságát és megváltoztatta történelmi etnikai összetételét.[23] 1953-ban 36 000 nyilvántartott olasz élt Jugoszláviában, ami mindössze 16%-a a második világháború előtti 225 000 olasznak.[22]

Története

[szerkesztés]

A kezdetektől

[szerkesztés]
Zára 1202-es ostroma (Andrea Vincentino festménye)

A 9. század és 1797 között a Velencei Köztársaság kiterjesztette uralmát az Isztria és Dalmácia tengerparti részeire.[24] Közben többször megtámadta és megszállta Zárát. Az ostromok közül különösen emlékezets volt az 1202-es ostrom, amikor Velence a negyedik keresztes hadjáraton részt vevő keresztes lovagokat felhasználva bevette, majd feldúlta, lerombolta és kirabolta a várost,[25] melynek lakossága vidékre menekült. Megtorlásul III. Ince pápa kiközösítette a velenceieket és a kereszteseket, mert megtámadtak egy katolikus várost.[25] A velenceiek ugyanezt a keresztes hadjáratot használták fel a Raguzai Köztársaság megtámadására is, adófizetésre kényszerítve a köztársaságot, majd folytatták a keresztény ortodox Konstantinápoly kifosztásával, ahol kifosztották és terrorizálták a várost, megöltek 2000 civilt, megerőszakoltak apácákat és elpusztították a keresztény templomokat. Velence megkapta a rabolt kincsek nagy részét.

Isztria tengerparti területei és városai a 9. században kerültek velencei uralom alá. 1145-ben Póla, Koper és Izola városok felkeltek a Velencei Köztársaság ellen, de vereséget szenvedtek, és Velencei irányítás alatt maradtak.[26] 1267. február 15-én formálisan Poreč is a velencei állam része lett.[27] Nem sokkal ezután más tengerparti városok is követték. A Velencei Köztársaság fokozatosan vette uralma alá Nyugat-Isztria teljes tengerparti területét és a félsziget keleti részén Plominig terjedő területet.[26] Dalmáciát 1409-ben 100 ezer aranyért szerezte meg a Velencei Köztársaság a Magyar Királyságtól, de csak 1420-tól konszolidálták teljesen.[28]

A középkortól kezdve a növekvő népességnek és a délről és keletről előretörő oszmánok nyomásának köszönhetően, a szlávok száma az Adriai-tenger partján és környékén folyamatosan nőtt.[29][30] Ez oda vezetett, hogy az itáliaiak egyre inkább a városi területekre húzódtak vissza, míg a vidéket – bizonyos elszigetelt kivételektől eltekintve – szlávok népesítették be.[14] Konkrétan a lakosság partmenti városi közösségekre (főleg olaszul beszélők) és vidéki közösségekre (főleg szláv nyelvűek) oszlott, csekély kisebbségben voltak még morlákok és isztrorománok.[31]

A Velencei Köztársaság hatása 1797-ig érvényesült az Isztria és Dalmácia újlatin népességre, amikor Napóleon ezekjet a területeket is meghódította. Az olasz reneszánsz idején Capodistria és Póla fontos művészeti és kulturális központok voltak.[32] A középkortól a 19. századig az isztriai és dalmáciai olasz és szláv közösségek békésen éltek egymás mellett, mert tekintettel arra, hogy általánosságban „isztriai”, „dalmát”, „román” vagy „szláv” néven határozták meg magukat, nem volt nemzeti azonosságtudatuk.[33]

Osztrák uralom alatt

[szerkesztés]
Az Osztrák Tengermellék 1897-ben.

Napóleon bukása (1814) után az Isztria, a Kvarner és Dalmácia az Osztrák Birodalomhoz került.[34] Sok isztriai olasz és dalmát olasz együttérzéssel nézett az Olaszország egyesítéséért küzdő Risorgimento mozgalom felé.[35] A harmadik olasz szabadságharc (1866) után azonban, amikor Veneto és Friuli régiókat az osztrákok átengedték az újonnan megalakult Olasz Királyságnak, Isztria és Dalmácia az Adriai-tenger keleti részén fekvő többi olasz nyelvterülettel együtt az Osztrák–Magyar Monarchia része maradt. Ez az olasz irredentizmus fokozatos felemelkedését váltotta ki sok isztriai, kvarneri és dalmáciai olasz körében, akik követelték a Júliai Krajina, a Kvarner és Dalmácia egyesítését Olaszországgal. Az isztriai, kvarneri és dalmáciai olaszok támogatták az olasz Risorgimentót: ennek következtében az osztrákok ellenségnek tekintették az olaszokat, és az isztriai, kvarneri és dalmáciai szláv közösségeket részesítették előnyben.[36]

A Minisztertanács 1866. november 12-iki ülésén I. Ferenc József császár egy széleskörű tervet vázolt fel, amelynek célja a birodalom olasz lakosságú területeinek elnémetesítése vagy elszlávosítása volt:[37]

„Őfelsége azt a határozott utasítást adta, hogy határozottan kell fellépni a korona egyes vidékein még ma is jelenlévő olasz elemek befolyása ellen, amelyek elfoglalják az állami, bírósági, főalkalmazotti tisztségeket, valamint a sajtót, ezért a körülményeknek megfelelő energiával és bármire való tekintet nélkül dolgozzanak e területek németesítésén és elszlávosításán Dél-Tirolban, Dalmáciában és Tengermelléken. Őfelsége erős kötelességükre hívja fel a központi hivatalokat, hogy határozataik során így járjanak el.[36][38]”

Az isztriai olaszok évszázadokon át a teljes lakosság több mint 50%-át[15] míg 1900-ban a lakosság körülbelül egyharmadát tették ki.[16] Dalmáciában, különösen a tengerpart városaiban, egykor jelentős helyi olasz lakosság (dalmáciai olaszok) élt, mely 1803-ban Dalmácia teljes lakosságának 33%-át tette ki,[18][19] de ez 1816-ban 20%-ra csökkent.[39] Az osztrák népszámlálás szerint 1865-ben a dalmáciai olaszok a lakosságnak már csak 12,5%-át tették ki.[40] Az 1910-es osztrák-magyar népszámlálás szerint Isztria lakosságának 57,8%-a szláv ajkú (horvát és szlovén), 38,1%-a pedig olasz anyanyelvű volt.[41] Az osztrák uralom alatti Dalmát Királyság (azaz Dalmácia) esetében az 1910-es adatok szerint a lakosság 96,2%-a szláv és 2,8%-a olasz nyelvű volt.[42] 1909-ben Dalmáciában az olasz nyelv elvesztette hivatalos nyelvi státuszát, és a horvát helyett (korábban mindkét nyelvet elismerték) az olaszt a köz- és adminisztratív szférában már nem lehetett használni.[43]

Az első világháború és következményei

[szerkesztés]

1915-ben az Olasz Királyság felmondta szövetségi viszonyát a központi hatalmakkal, és hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának,[44] ami főleg az isonzói és piavei fronton véres konfliktusokhoz vezetett. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország a semleges Olaszországot a maguk oldalára akarta állítani, Olaszország azonban kemény követeléseket támasztott, és a háború megnyerése esetére kiterjedt területi engedményeket követelt.[45] Az 1915-ös londoni egyezmény értelmében a háborúba lépéséről szóló egyezményben Olaszország nemcsak az olasz nyelvű Trentinót és Triesztet, hanem a többségben németül beszélő lakosságú Dél-Tirolt és Isztriát (amelybe nagy nem olasz közösségek is beletartoznak) csatolhatta magához, hanem Dalmácia északi részét is, beleértve Zára (Zara) és Šibenik (Sebenico) területeit. A főleg olasz lakosságú Fiumét kizárták az egyezségből.[45]

A küldöttségek az 1920-as rapallói szerződés aláírásakor.

A háború után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (később Jugoszláv Királyság) és az Olasz Királyság között létrejött rapallói szerződés (1920. november 12.) szerint Olaszország annektálta a dalmáciai Zárát és néhány kisebb szigetet, szinte az egész Isztria területét Trieszttel, de Krk szigete és Kastav község nagyobb része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. A római szerződés (1924. január 27.) értelmében a Fiumei Szabadállamot Olaszország és Jugoszlávia között osztották fel.[46]

1910. december 31. és 1921. december 1. között Isztria lakosságának 15,1%-át veszítette el. A legutóbbi felmérés az osztrák birodalom alatt 404 309 lakost regisztrált, amely a háború utáni első olasz népszámláláskor 343 401-re csökkent.[47] Bár a csökkenés minden bizonnyal az első világháborúhoz és a politikai közigazgatás változásaihoz köthető, a kivándorlás is jelentős tényező volt. Az első világháborút közvetlenül követő időszakban az Isztriában intenzív migrációs kiáramlás ment végbe. Pólát például súlyosan érintette a több mint 20 000 katonából és biztonsági erőből álló, hatalmas osztrák katonai és bürokratikus apparátus drasztikus leépítése, valamint a haditengerészeti hajógyár alkalmazottainak elbocsátása. Az Olaszország többi részén kialakult súlyos gazdasági válság miatt horvát parasztok ezrei költöztek Jugoszláviába, amely az isztriai kivándorlás fő célpontjává vált.[47] Megbízható statisztikák hiányában az isztriai kivándorlás valós mértékét ebben az időszakban nem lehet pontosan felmérni. Különböző forrásokból és különböző kutatási módszerekkel közölt becslések azt mutatják, hogy 1918–1921 között körülbelül 30 000 isztriai vándorolt ki.[47] Többségük osztrák, magyar és olyan szláv ajkú állampolgár volt, akik korábban az Osztrák-Magyar Monarchiának dolgoztak.[48]

Szlávok a fasiszta olasz uralom alatt

[szerkesztés]

Az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszláv Királyság) és az Olasz Királyság közötti Rapallói szerződés (1920. november 12.) értelmében Olaszország Trieszttel együtt megszerezte szinte egész Isztria területét. Kivétel volt Krk szigete és Kastav község egy része, amely a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. A római szerződéssel (1924. január 27.) Olaszország az eredetileg független államnak tervezett Fiumét is elfoglalta. Ezeken a területeken az 1920-as és 1930-as években a lakosság kényszer olaszosításának politikája folyt.[49]

Zára bombázása a második világháborúban

Emellett voltak fasiszta erőszakos cselekmények is, amelyeket a hatóságok nem akadályoztak meg, mint például a pólai és trieszti horvát Narodni dom (Nemzeti Ház) felgyújtása, amelyeket 1920. július 13-án éjszaka a rendőrség hallgatólagos beleegyezésével fasiszták hajtottak végre. A helyzet a Júliai Krajina annektálása, és különösen Benito Mussolini hatalomra kerülése (1922) után tovább romlott. 1923 márciusában Júliai Krajina prefektusa megtiltotta a horvát és a szlovén nyelv használatát a közigazgatásban, míg bíróságokon való használatukat az 1925. október 15-iki királyi rendelet tiltotta meg.

A horvát és szlovén egyesületek és intézmények (Sokol, olvasótermek stb.) tevékenységét már a megszállás alatt betiltották, később azonban az egyesületi törvénnyel (1925), a nyilvános tüntetésekről szóló törvénnyel (1926) és különösen a közrendről szóló törvénnyel (1926) végleg megakadályozták. A tartományi fasiszta titkárságok 1927. június 12-iki határozata értelmében minden szlovén és horvát társaságnak, valamint sport- és kulturális egyesületnek be kellett fejeznie minden tevékenységét. A trieszti prefektus 1928. november 19-iki külön utasítására az „Edinost” politikai társaságot is feloszlatták. Az isztriai horvát és szlovén szövetkezeteket, amelyeket eleinte a pulai vagy trieszti takarékpénztárak szívtak fel, fokozatosan felszámolták.[50] Ezzel egy időben a Jugoszláv Királyság is erőszakos asszimilációs politikát kísérelt meg a dalmáciai olasz kisebbséggel szemben.[51] Ennek hatására dalmáciai olasz kisebbség többsége úgy döntött, hogy az Olasz Királyságba települ át.[52]

A második világháborúban

[szerkesztés]

A Wehrmacht Jugoszlávia elleni invázióját követően (1941. április 6.) az olasz megszállási övezet tovább bővült.[53] Olaszország Horvátország (beleértve Dalmácia nagy részét) és Szlovénia (beleértve fővárosát, Ljubljanát is) nagy területeit annektálta.[54] Az Usztasa, a katolicizmus és az ultranacionalizmus által feltüzelt horvát fasiszta mozgalom segítségével az olasz megszállók folytatták a partizántevékenység elfojtását, valamint az újonnan elcsatolt tartományokban több ezer jugoszláv civil meggyilkolását és koncentrációs táborokban (például a rabi koncentrációs táborban) történő bebörtönzését. Mindez fokozta a fasiszta Olaszország szlovén és horvát alattvalóinak olaszellenességét.

Jugoszlávia felosztása a tengelyhatalmak inváziója után.
   Olaszország által csatolt területek: a Ljubljana tartományt alkotó terület, a Fiume tartománnyal egyesült terület és a Dalmácia kormányzóságot alkotó területek
  Független Horvát Állam
  A náci Németország által megszállt terület
  A Magyar Királyság által elfoglalt területek

A lakosság az olasz megszállás alatt egészen az 1943. szeptemberi kapitulációig atrocitásoknak volt kitéve, amelyekről Claudio Pavone olasz történész az „agresszív és erőszakos. Nem annyira szemet szemért, mint fejet szemért” kifejezéssel jellemzett; Az atrocitásokat gyakran az Usztasa segítségével hajtották végre.[55]

A második világháború után nagyszabású menekültáradat indult el, mert sokan inkább Olaszországot választották, minthogy a kommunista Jugoszláviában éljenek tovább. Jugoszláviában a távozókat „optanti”-nak hívták, ami fordításban „választókat” jelent; ők maguk esulinak, azaz száműzöttnek nevezték magukat. Motívumaik között szerepelt a megtorlástól való félelem, valamint a gazdasági és etnikai üldöztetés.[56]

A foibe-mészárlások

[szerkesztés]

Az 1943 és 1947 közötti elvándorlást tovább fokozta a „foibe-mészárlásokként” ismert erőszakhullám, amelyet főként az OZNA és a jugoszláv partizánok követtek el a Júliai Krajinában (Karsztvidék és Isztria), a Kvarneren és Dalmáciában a helyi olasz lakosság (isztriai és dalmáciai olaszok), valamint általában azok ellen az antikommunisták ellen (horvátok és a szlovének ellen is), akiket általában a fasizmussal, a nácizmussal és a tengelyhatalmakkal való együttműködéssel hoztak összefüggésbe,[8][57] köztük Tito valódi, potenciális vagy feltételezett kommunista ellenfelei ellen is.[58] A megtorlás eszközei az állami terrorizmus,[8][59] a megtorló gyilkosságok[8][60] és az olaszok elleni etnikai tisztogatás voltak.[8][9][61][62][63]

A két kormány által 1995-ben ezen ügyek kivizsgálására létrehozott vegyes olasz-szlovén Történelmi Bizottság az 1945-ös gyilkosságok körülményeit így ismertette:

„14. Ezeket az eseményeket a fasisztákkal való leszámolás légköre váltotta ki; de a jelek szerint többnyire egy előzetes tervből indultak ki, amely több irányelvet is tartalmazott: a fasizmushoz, a náci felsőbbrendűséghez, és a velük való együttműködéshez, valamint az olasz államhoz valamilyen módon (személyes felelősségüktől függetlenül) kapcsolódó személyek és struktúrák eltávolítására törekedtek abból a célból, hogy a kommunista rezsim valós, potenciális vagy csak állítólagos ellenfeleivel szemben megelőző tisztítogatást hajtsanak végre, valamint elősegítsék a Júliai Krajina bekebelezését az új szocialista Jugoszláviába. A kezdeti lendületet az a forradalmi mozgalom gerjesztette, amely aztán politikai rendszerré változott, és a partizánok közötti nemzeti és ideológiai intolerancia vádját nemzeti szintű erőszakká változtatta.”

A titói kommunizmus valós, potenciális vagy vélt ellenfeleit[58] (olasz, szlovén és horvát antikommunisták, kollaboránsok és radikális nacionalisták) erintő megelőző megtisztogatásként a jugoszláv partizánok meg akarták ölni mindazokat, akik ellenezhetik vagy kompromittálhatják az olasz területek jövőbeli annektálását. Így a jugoszláv partizánok a helybeli antifasiszta autonomistákat is kiirtották – köztük az olasz antifasiszta partizánszervezetek vezetőségét és a fiumei autonóm párt olyan vezetőit, mint Mario Blasichit és Nevio Skullt, akik támogatták Fiume városának függetlenségét Olaszországtól és Jugoszláviától egyaránt. Fiuméban a jugoszláv egységek bevonulása után legalább 650 főt gyilkoltak meg mindenféle bírósági tárgyalás nélkül.[64][65]

Foiba feltárása a második világháború után Friuliban.

Foibe-mészárlások áldozatainak azokat az áldozatokat nevezik, akiket gyakran élve dobtak az ún. „foibákba”.[66] Ezeket a mély, természetes víznyelőket, illetve bányaknákat holttestek elrejtésére is alkalmazták. Tágabb vagy szimbolikus értelemben egyes szerzők a kifejezést a megszállt területeken az olasz embereknek a jugoszláv erők általi eltüntetésére vagy meggyilkolására használták, de nem vonatkozott a más pártok vagy erők által elkövetett lehetséges „foibe”-gyilkosságokra. Ezek közé tartoztak az olaszok kényszerű deportálásából eredő halálesetek, vagy azok, akik e vitatott területekről próbáltak elmenekülni.

A foibákban meggyilkolt emberek becsült száma vitatott, száztól több ezerig terjed,[67] egyes források szerint 11 000[57][68] vagy 20 000[8] is lehet. Raoul Pupo olasz történész 3000-4000 áldozatra becsüli a volt Jugoszlávia és Olaszország összes területén 1943 és 1945 között[69] meggyilkoltak számát, mely gyilkosságok elsődleges célpontjai a fasiszta rezsim katonai és elnyomó erői, valamint a rezsimmel kapcsolatban álló civilek voltak, beleértve a szláv kollaboránsokat is.[70] A foibe-mészárlásokat nagyfokú isztriai és dalmát kivándorlás követte.[71]

Az exodus

[szerkesztés]

A gazdasági bizonytalanság, az etnikai alapú gyűlölet és a nemzetközi politikai kontextus, amely végül a vasfüggönyhöz vezetett, azt eredményezte, hogy az Isztriát, Dalmáciát és Észak-Júliai Krajinát akár 350 000, főként olasz ember is elhagyhatta.[5][72] A békeszerződések értelmében a száműzöttek vagyonvesztéséért kártérítést és egyéb jóvátételt kellett volna fizetnie az olasz államnak, de végül nem kaptak semmit. Azokat a száműzötteket, akik hazájukból a tűrhetetlen bánásmód elől az olasz haza segítségének ígéretével menekültek, egykori koncentrációs táborokban és börtönökben terelték össze. A száműzöttek ellenségeskedésbe ütköztek azon olaszok részéről is, akik úgy tekintettek rájuk, mint akik elviszik a szűkös élelmet és munkahelyeket.[73] Az elvándorlást követően a megüresedett területeket jugoszlávokkal telepítették be.

Olasz menekültek Pólában 1947-ben

A neves jugoszláv politikai disszidens, Milovan Đilas az olasz Panorama magazinnak adott 1991-es interjújában azt állította, hogy 1946-ban Edvard Kardelj mellett őt küldték az Isztriára, hogy olaszellenes propagandát szervezzenek. Kijelentette, hogy mivel a városi területeken többséget alkottak, „az olaszok távozására való rábírására mindenféle nyomást kellett alkalmazni”.[74] Bár 1954-ben megfosztották hivatalától, Đilas 1946-ban a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként, és annak propagandaosztályáért felelős politikusaként még magas rangú jugoszláv személyiségnek számított.

1946-ban és 1947-ben ellen-exodus ment végbe, amikor az eltávozott olaszok helyére bajtársias gesztusként több száz Monfalcone és Trieszt városából való olasz kommunista munkás Jugoszláviába, pontosabban a fiumei hajógyárakba költözött. Ők Tito új Jugoszláviáját tekintették az egyetlen helynek, ahol lehetséges volt a szocializmus felépítése, de csakhamar keservesen csalódtak. A jugoszláv rezsim deviationizmussal vádolta őket, néhányukat pedig koncentrációs táborokba deportálták.[75]

A poreči és pólai katolikus egyházmegye olasz püspökét Raffaele Radossit 1947. július 2-án a szlovén Mihovil Toroš váltotta fel.[76] Ezt megelőzően, amikor 1946 szeptemberében Radossi püspök Žbandajban bérmált, a helyi aktivisták partizán kolo tánccal vették körül.[77] Radossi püspök ezt követően a poreči püspöki rezidenciáról Pólába költözött, amely akkoriban az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok kormányának közös igazgatása alatt állt. Utolsó bérmálását 1946 októberében végezte Filipanában, ahol csak kis híján úszta meg a banditák egy csoportjának támadását.[77] 1947. augusztus 3-án Ugo Camozzo fiumei püspök is Olaszországba költözött.[78]

A kivándorlás időszakai

[szerkesztés]
Az olasz határ változásai 1920 és 1975 között.
  Az Osztrák Tengermellék, a későbbi Júliai Krajina, amelyet 1920-ban a rapallói szerződéssel Olaszországhoz csatoltak (a határnak az 1924-es római szerződésben történt kiigazításával) és amelyet aztán 1947-ben a párizsi békeszerződésekkel átengedtek Jugoszláviának.
  Az 1920-ban Olaszországhoz csatolt területek, melyek 1947 után is az olaszoké maradtak.
  Azok a területek, amelyeket 1920-ban Olaszországhoz csatoltak, 1947-ben a párizsi szerződésekkel a Trieszti Szabad Területhez kerültek, majd 1975-ben az osimoi szerződés véglegesen Olaszországhoz csatolt.
  Az 1920-ban Olaszországhoz csatolt területek, melyek a párizsi szerződésekkel 1947-ben a Trieszti Szabad Területhez kerültek, majd 1975-ben az osimoi szerződéssel véglegesen Jugoszláviához csatolták.

A kivándorlás 1943 és 1960 között zajlott, de ezen belül a fő népességmozgások 1943-ban, 1945-ben, 1947-ben és 1954-ben történtek.

Az első időszak az olasz hadsereg fegyverletétele és az antifasiszta erőszak első hullámának kezdete után zajlott. A jugoszláv partizánok által támadott Wehrmacht és a helyi kollaboráns erők (az Usztasa, a Domobranci, a csetnikek és a Mussolini-féle Olasz Szociális Köztársaság egységei) frontszintű visszavonulást hajtottak végre. Az első város, ahonnan a helyi olaszok tömegesen távoztak, Zára volt. 1943 novemberében Zárát bombázták a szövetségesek, mely súlyos polgári áldozatokkal járt (a város több mint 20 000 lakosából feljegyzett halálos áldozatok száma az 1000 alatti számtól 4000-ig terjed). A szőnyegbombázásokban sokan meghaltak. Számos nevezetesség és több évszázados műalkotás megsemmisült, és a civilek jelentős része elmenekült a városból.[79] 1944. október végén a német hadsereg és az olasz polgári közigazgatás nagy része elhagyta a várost.[80] 1944. október 31-én a partizánok elfoglalták Zárát, amely addig a Mussolini-féle Olasz Szociális Köztársaság része volt. A második világháború kezdetén Zára lakossága 24 000 volt, mely szám 1944 végére 6 000-re csökkent.[80] A város formálisan még 1947. szeptember 15-ig olasz fennhatóság alatt maradt, de ekkorra már majdnem teljes volt a kivonulás a városból (Párizsi békeszerződések).[81]

A második hullám a háború végén távozott, amikor az ellenőrzés megteremtésére megkezdődtek a gyilkosságok, a kisajátítások és a jugoszláv hatóságok nyomásgyakorlásának egyéb formái.[11][82] 1945. május 2–3-án a jugoszláv hadsereg előőrse elfoglalta Fiumét. Itt több mint 500 kollaboránst, olasz katonát és közalkalmazottat végeztek ki; a helyi Autonómia Párt vezetőit, köztük Mario Blasichot és Nevio Skullt is meggyilkolták. 1946 januárjára több mint 20 000 ember hagyta el a tartományt.[83]

1945 után a helyi olaszok távozását kevésbé erőszakos események is megerősítették. Pamela Ballinger amerikai történész szerint:[10]

„1945 után a fizikai fenyegetések általában átadták a helyüket a megfélemlítés finomabb formáinak, mint például az ingatlanok államosítása és elkobzása, a Trieszt városába irányuló (szárazföldi és tengeri) szállítási szolgáltatások megszakítása, az „A” zónában dolgozó és a „B” zónában élő személyek fizetésének súlyos megadóztatása, a papság és a tanárok üldözése, valamint a különleges határvaluta, a Jugolira létrehozása okozta gazdasági nehézségek.”

A kivándorlás harmadik része a párizsi békeszerződés után történt, amikor egy kis északnyugati területet, amely a független Trieszti Szabad Területet alkotta, az Isztria a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság fennhatósága alá került. Az olasz lakosság nagyarányú elvándorlásának helyszíne ekkor Póla tengerparti városa volt. 1946 decembere és 1947 szeptembere között Póla szinte teljesen kiürült, mivel lakói elhagyták minden vagyonukat, és az olasz állampolgárságot „választották”. A 32 ezres város lakosságából 28 ezren távoztak. A lakosok evakuálását 1947 márciusában, arra számítva, hogy a város 1947 szeptemberére átkerül a Szövetséges Katonai Kormány irányítása alól a megszállt területekért a jugoszláv uralom alá az olasz polgári és szövetséges katonai hatóságok szervezték meg.[84][85]

A negyedik kivándorlási időszakra a londoni „egyetértési memorandum” után került sor, mely az „A” zóna (Trieszttel együtt) ideiglenes polgári közigazgatását Olaszországnak, a „B” zónát pedig Jugoszláviának adta. Végül 1975-ben az osimói szerződés hivatalosan is felosztotta a korábbi Trieszti Szabad Területet a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság és az Olasz Köztársaság között.[86]

A történészek becslései

[szerkesztés]
  • Vladimir Žerjavić horvát történész, 191 421 horvát területről elűzött olaszról ír;
  • Nevenka Troha szlovén történész a szlovén területről elűzöttek számát 40 000 olasz és 3 000 szlovén száműzöttben adja meg;
  • Raoul Pupo olasz történész mintegy 250 000 olasz száműzöttről ír;
  • Flaminio Rocchi olasz történész mintegy 350 000-re becsüli olasz száműzöttek számát;
  • A vegyes olasz-szlovén Történelmi Bizottság 27 000 olasz és 3 000 szlovén migránst igazolt Szlovénia területéről;
  • A jugoszláv hatóságok több évtizedes hallgatása után (az isztriai kivándorlás története tabu téma maradt a jugoszláv közbeszédben), maga Tito 1972-ben egy montenegrói beszéd során kijelentette, hogy a háború után háromszázezer isztriai hagyta el a félszigetet.[87]

Híres kivándoroltak

[szerkesztés]
Alida Valli 1947-ben
Mario Andretti 1969-ben
Laura Antonelli 1973-ban

Utóhatása

[szerkesztés]

A kártérítések ügye

[szerkesztés]
Isztriai olasz menekültek piemontei közössége 1959-ben Triesztben

1983. február 18-án Jugoszlávia és Olaszország szerződést írt alá Rómában, amelyben Jugoszlávia vállalta, hogy 110 millió USD-t fizet a száműzöttek azon vagyonáért, amelyet a háború után a Trieszti Szabad Terület B zónájában koboztak el.[89][90]

A jóvátétel kérdése azonban rendkívül összetett, és továbbra is megoldatlan: a száműzöttek 2022-ig még nem kaptak kártérítést. Valójában nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a Trieszti Szabad Terület B zónájából száműzöttek valaha is kárpótlást kapjanak. A vagyonkompenzáció ügye az Isztriai Demokratikus Nemzetgyűlés, az Isztria megyét jelenleg irányító regionális párt programjában szerepel.

Kisebbségi jogok

[szerkesztés]

Az exodus kapcsán és a kommunista Jugoszlávia időszakában (1945–1991) a jugoszláv belpolitika egyik kulcskérdése volt a nemzetek és a nemzeti kisebbségek egyenjogúsága, az etnikumok közötti kapcsolatok kezelése. 1943 novemberében a Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ) második közgyűlése kikiáltotta a Jugoszláv Föderációt. A kiáltvány negyedik bekezdése kimondta, hogy „Jugoszláviában az etnikai kisebbségeknek minden nemzeti jogot meg kell adni”. Ezeket az elveket az 1946-os és az 1963-as alkotmány kodifikálta, és az 1974-es utolsó szövetségi alkotmány ismételten, részletekbe menően megerősítette.[91]

Kimondta, hogy a nemzeteknek és nemzetiségeknek egyenlő jogokkal kell rendelkezniük (245. cikk). Kimondta továbbá, hogy „… minden nemzetiségnek szuverén joga szabadon használni saját nyelvét és írásmódját, ápolni saját kultúráját, e célból szervezeteket létrehozni, és más alkotmányos jogokat élvezni…” (274. cikk)[92]

Az emléknap

[szerkesztés]

Olaszországban a 2004. március 30-iki 92. törvény[93] február 10-ét a „Foibe és az isztriai-dalmát kivándorlás áldozatainak emléknapjává” nyilvánította. Ugyanez a törvény egy külön emlékérmet hozott létre az áldozatok hozzátartozói számára.

Emléknapi érem a foibe-gyilkosságok áldozatainak hozzátartozói számára.

Történelmi viták

[szerkesztés]
Az isztriai-dalmát exodusnak szentelt emlékoszlop Fertiliában, Alghero közelében, Szardínia szigetén

A történészek között a mai napig nincs teljes egyetértés az isztriai kivándorlás okairól és eseményeiről.

Pertti Ahonen történész szerint:[94]

„ A kivándorlás mögött összetett motivációk állnak. A háború utáni kezdeti erőszak (gyilkosságok, elkobzások, a hatóságok nyomása) okozta félelem szerepet játszott. Jugoszláv részről úgy tűnik, hogy nem született hivatalos határozat a jugoszláviai olaszok kiutasításáról. A jugoszláv hatóságok lépései ellentmondásosak voltak: egyrészt erőfeszítéseket tettek a kivándorlók áramlásának megfékezésére, például bürokratikus akadályok állítása a kivándorlás előtt és a helyi támogatók elnyomása. Másrészt az olaszokat nyomás alá helyezték, hogy gyorsan és tömegesen távozzanak.”

Darko Darovec szlovén történész szerint:[95]

„Nyilvánvaló azonban, hogy a békekonferenciákon az új államhatárokat nem ideológiai szempontok alapján húzták meg, hanem nemzeti szempontok alapján. Az ideológiai kritériumok segítségével a nemzeti kisebbségeket meggyőzték az egyik vagy a másik oldalra való csatlakozásról. Ennek érdekében hangzatos elnevezésű társadalmi-politikai szervezeteket hoztak létre, ezek közül a legfontosabb a SIAU, a Szláv-Olasz Antifasiszta Unió, amely a politikai harc szükségletei által mozgósította a tömegeket a „demokrácia” nevében. Bárki, aki másként gondolkodik, vagy nemzetileg „következetlen”, az úgynevezett „tisztogatási eljárásnak” vetődik alá. Egy ilyen politika első nagy sikere nemzeti téren az Olaszországgal kötött békeszerződés hatálybalépését (1947. szeptember 15.) követő tömeges elvándorlás Pólából. Nagy ideológiai nyomást gyakoroltak a Kominformmal való összecsapás idején is, ami miatt a KP számos szimpatizánsa, olaszok és mások emigráltak Isztráról és az FTT (Trieszti Szabad Terület) B zónájából.”

A vegyes Olasz-Szlovén Történelmi Bizottság szerint:[96]

„A háború utáni első napok óta néhány helyi aktivista, akik haragjukat az isztriai fasiszták tettei miatt az olasz lakosságra hárították, egyértelművé tették szándékukat, hogy megszabaduljanak az új hatóságok ellen fellázadt olaszoktól. Az eddigi szakértői eredmények azonban nem erősítik meg egyes – bár befolyásos – jugoszláv személyiségek vallomását az olaszok szándékos kiutasításáról. Ilyen tervre – a jugoszláv vezetés magatartása alapján – csak az Informbiroval való 1948-as szakítás után lehet következtetni, amikor a B zónában lévő olasz kommunisták nagy többsége – a jugoszláv hatóságokkal való kezdeti együttműködés ellenére – amelyekről egyre több fenntartás hangzott el – Tito pártja ellenfelének nyilvánították magukat. Ezért a népi kormány felhagyott a „szlávok és olaszok testvérisége” felé irányuló politikai irányultsággal, amely a jugoszláv szocialista állam keretein belül lehetővé tette a politikailag és társadalmilag letisztult, az ideológiai irányultságot, a rezsim politikáját és a nemzetiséget tiszteletben tartó olasz lakosság létét. A jugoszláv fél egyre nagyobb megelégedéssel érzékelte az olaszok távozását szülőföldjükről, az olasz nemzeti közösséghez való viszonyában pedig egyre világosabban tükröződött az FTT sorsáról folyó tárgyalások megingása. Az 1950-es választások és az 1953-as trieszti válság után újra fellángolt erőszak és a nemkívánatos személyek erőszakos kiutasítása a két övezet közötti határok lezárását célzó intézkedésekkel párosult. A B zóna nemzeti összetételét is megváltoztatta a jugoszlávok bevándorlása a korábban többé-kevésbé kizárólag olasz városokba.”

A helyben maradt olaszok

[szerkesztés]

A 2001-ben Horvátországban és a 2002-ben Szlovéniában szervezett népszámlálás szerint a volt Jugoszláviában maradt olaszok száma 21 894 fő (Szlovéniában 2258, Horvátországban 19 636) volt.[6][7] Az olaszul beszélők száma még ennél is nagyobb, ha figyelembe vesszük azokat a nem olaszokat, akik ezt második nyelvként beszélik. Ráadásul Jugoszlávia felbomlása óta Isztria lakosságának jelentős része a népszámlálás során az országos helyett a regionális nyilatkozatot választotta. Ennek megfelelően több embernek olasz az anyanyelve azoknál, mint akik olasznak vallották magukat. Az 1981-es és 1991-es népszámlálások között (azaz Jugoszlávia felbomlása előtt és után) majdnem megkétszereződött a magukat olasznak valló Horvátországban élők száma.[97] A „La Voce del Popolo” napilap, a horvátországi olaszok fő lapja Fiuméban jelenik meg.

A hivatalos kétnyelvűség

[szerkesztés]
Az olaszok isztriai számaránya 2001-ben

Az olasz az Isztria szlovén részének négy településén a szlovénnel közösen hivatalos nyelv: Piran (olaszul: Pirano), Koper (olaszul: Capodistria), Izola (olaszul: Isola d'Istria) és Ankaran (olaszul: Ancarano). Isztria horvát részének sok településén van kétnyelvűségi törvény, és az olasz nyelv társhivatalos nyelvnek számít. Évek óta vita folyik arról a javaslatról, hogy az olasz nyelvet, akárcsak Isztria horvát részén, társhivatalos nyelvvé emeljék.

Fiume városa kulturális és történelmi örökségének elismerésével és tiszteletben tartásával Fiume város önkormányzati szférájával kapcsolatos közügyekben biztosítja az olasz őshonos nemzeti kisebbség számára saját nyelvének és írásának használatát. Fiume városa lehetőségei keretein belül biztosítja és támogatja az őshonos olasz kisebbség tagjainak oktatási és kulturális tevékenységét, intézményeit.[98]

A népszámlálási adatok azt mutatják, hogy az Isztria horvát részének különböző településein még mindig jelentős számú olasz él. Így például Grožnjan/Grisignana lakosságának 51%-a, Brtonigla/Verteneglio lakosságának 37%-a, Buje/Buie lakosságának pedig közel 30%-a olasz.[99] Ezekben a községekben a horvátországi „Comunità degli Italiani” fontos helyi szervezetei működnek.[100] Az olasz nyelv az Isztria horvát részének tizenkilenc településén hivatalos: Buje (olaszul: Buie), Novigrad (olaszul: Cittanova), Izola (olaszul: Isola d'Istria), Vodnjan (olaszul: Dignano), Poreč (olaszul: Parenzo), Póla (olaszul: Pola), Rovinj (olaszul: Rovigno), Umag (olaszul: Umago), Bale (olaszul: Valle d'Istria), Brtonigla (olaszul: Verteneglio), Fažana (olaszul: Fasana), Grožnjan (olaszul: Grisignana), Kaštelir-Labinci (olaszul: Castellier-Santa Domenica), Ližnjan (olaszul: Lisignano), Motovun (olaszul: Montona), Oprtalj (olaszul: Portole), Višnjan (olaszul: Visignano), Vižinada (olaszul: Visinada) és Vrsar (olaszul: Orsera).[101]

Az olasz nyelv az oktatásban

[szerkesztés]
Az Itáliai Unió 53 szlovéniai és horvátországi olasz közössége

Szlovénia

[szerkesztés]

A szlovén nyelvű iskolák mellett olasz nyelvű óvodák, általános iskolák, alsó középiskolák és olasz tannyelvű felső középiskolák működnek Koper/Capodistria, Izola/Isola és Piran/Pirano településeken. A szintén kétnyelvű területen működő állami tulajdonú Primorska Egyetemen azonban a szlovén az egyetlen oktatási nyelv (bár az egyetem hivatalos neve tartalmazza az olasz változatot is).

Horvátország

[szerkesztés]

A horvát nyelvű iskolák mellett Isztria területén Buje/Buie, Brtonigla/Verteneglio, Novigrad/Cittanova, Umag/Umago, Poreč/Parenzo, Vrsar/Orsera, Rovinj/Rovigno, Bale/Valle, Vodnjan/Dignano, Pula/ Pola és Labin/Albona településéken olasz nyelvű óvodák, Buje/Buie, Brtonigla/Verteneglio, Novigrad/Cittanova, Umag/Umago, Poreč/Parenzo, Vodnjan/Dignano, Rovinj/Rovigno, Bale/Valle és Pula/Pola településeken általános iskolák, Buje/Buiéban, Rovinj/Rovignóban és Pula/Pólában pedig olasz tannyelvű alsó és felső középiskolák működnek.

A Kvarner/Carnaro régióban található Rijeka/Fiume városában vannak olasz óvodák és általános iskolák, Fiuméban pedig egy olasz tannyelvű középiskola működik.[102] A Kvarner/Carnaro régióban található Mali Lošinj/Lussinpiccolo városában olasz óvoda működik.

Zárában, Dalmácia régióban, az olaszok helyi közössége 2009 óta kérte egy olasz tannyelvű intézmény létrehozását. Jelentős kormányzati ellenállást követően[103][104] a regisztrációhoz egy nemzeti alapú feltételt vezettek be, amely kötelezővé tette az olasz állampolgárságot. Végül 2013-ban 25 gyermekkel nyitották meg az első ilyen intézményt.[105] Ez az óvoda volt az első olyan olasz nyelvű oktatási intézmény, amely az utolsó olasz iskola 1953-as bezárása után nyílt meg Dalmáciában. 2017 óta egy horvát általános iskola is kínálja olasznak, mint idegen nyelvnek az oktatását. Olasz nyelvtanfolyamokat egy középiskolában és az egyetem irodalom-filozófiai karán is indítottak.[106]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Il Giorno del Ricordo (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. október 16.)
  2. ↑ L'esodo giuliano-dalmata e quegli italiani in fuga che nacquero due volte (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 24.)
  3. ↑ Tobagi, Benedetta: La Repubblica italiana | Treccani, il portale del sapere. Treccani.it. (Hozzáférés: 2015. január 28.)
  4. ↑ Istria, 11. o. (2013). ISBN 9781841624457 
  5. ↑ a b James M. Markham. „Election Opens Old Wounds in Trieste”, The New York Times , 1987. június 6. (Hozzáférés: 2016. június 9.) 
  6. ↑ a b Državni Zavod za Statistiku (horvát nyelven). (Hozzáférés: 2017. június 10.)
  7. ↑ a b Popis 2002. [2011. augusztus 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2017. június 10.)
  8. ↑ a b c d e f Collective Identities and Post-War Violence in Europe, 1944–48. Springer International Publishing, 20. o. (2021). ISBN 9783030783860 
  9. ↑ a b Genocide and ethnic cleansing, Political Violence in Twentieth-Century Europe. Cambridge University Press, 125. o.. DOI: 10.1017/CBO9780511793271.004 (2011). ISBN 9781107005037 
  10. ↑ a b Pamela Ballinger. Genocide: Truth, Memory, and Representation, 295. o. (2009. április 7.). ISBN 978-0822392361 
  11. ↑ a b Ethnic Cleansing and the European Union – Page 136, Lynn Tesser (2013. május 14.). ISBN 9781137308771 
  12. ↑ History in Exile: Memory and Identity at the Borders of the Balkans. Princeton University Press, 103. o. (2003). ISBN 0691086974 
  13. ↑ Anna C. Bramwell, University of Oxford, UK. Refugees in the Age of Total War, 139, 143. o. (1988. december 7.). ISBN 9780044451945 
  14. ↑ a b Jaka Bartolj: The Olive Grove Revolution. Transdiffusion. [2010. szeptember 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. „While most of the population in the towns, especially those on or near the coast, was Italian, Istria's interior was overwhelmingly Slavic – mostly Croatian, but with a sizeable Slovenian area as well.”
  15. ↑ a b Istrian Spring. (Hozzáférés: 2022. október 24.)
  16. ↑ a b Istria. Enciklopedia Britannica No. 14., 886–887. o. 
  17. ↑ Archived copy. [2008. február 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2008. január 18.)
  18. ↑ a b Bartoli, Matteo. Le parlate italiane della Venezia Giulia e della Dalmazia (olasz nyelven). Tipografia italo-orientale, 16. o. (1919) 
  19. ↑ a b Seton-Watson, Christopher. Italy from Liberalism to Fascism, 1870–1925. Methuen, 107. o. (1967). ISBN 9780416189407 
  20. ↑ Az állam által elkövetetett, tehát politikai célokat követő – akár egyéni, akár csoportos – tömeges gyilkosság.
  21. ↑ VIII. Censimento della popolazione 21. aprile 1936. Vol II, Fasc. 24: Provincia del Friuli; Fasc. 31: Provincia del Carnero; Fasc. 32: Provincia di Gorizia, Fasc. 22: Provincia dell'Istria, Fasc. 34: Provincia di Trieste; Fasc. 35: Provincia di Zara, Rome 1936. Cited at Archived copy. [2011. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. április 23.)
  22. ↑ a b Matjaž Klemenčič, The Effects of the Dissolution of Yugoslavia on Minority Rights: the Italian Minority in Post-Yugoslav Slovenia and Croatia. See Archived copy. [2011. július 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. április 23.)
  23. ↑ A est: Istria (olasz nyelven), 2020. május 5. (Hozzáférés: 2021. augusztus 1.)
  24. ↑ Alvise Zorzi, La Repubblica del Leone. Storia di Venezia, Milano, Bompiani, 2001, ISBN 978-88-452-9136-4., pp. 53-55 (olaszul)
  25. ↑ a b Sethre, Janet. The Souls of Venice, 54–55. o. (2003). ISBN 0-7864-1573-8 
  26. ↑ a b Historic overview-more details. Istra-Istria.hr . Istria County. (Hozzáférés: 2018. december 19.)[halott link]
  27. ↑ John Mason Neale, Notes Ecclesiological & Picturesque on Dalmatia, Croatia, Istria, Styria, with a visit to Montenegro, pg. 76, J.T. Hayes - London (1861)
  28. ↑ Dalmatia history. (Hozzáférés: 2022. július 10.)
  29. ↑ Archived copy. [2010. június 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. április 23.)
  30. ↑ Region of Istria: Historic overview-more details. Istra-istria.hr . [2007. június 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  31. ↑ "Italian islands in a Slavic sea". Arrigo Petacco, Konrad Eisenbichler, A tragedy revealed, p. 9.
  32. ↑ Prominent Istrians
  33. ↑ "L'Adriatico orientale e la sterile ricerca delle nazionalità delle persone" di Kristijan Knez; La Voce del Popolo (quotidiano di Fiume) del 2/10/2002 (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  34. ↑ L'ottocento austriaco (olasz nyelven), 2016. március 7. (Hozzáférés: 2021. május 11.)
  35. ↑ Trieste, Istria, Fiume e Dalmazia: una terra contesa (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. június 2.)
  36. ↑ a b Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848/1867. V Abteilung: Die Ministerien Rainer und Mensdorff. VI Abteilung: Das Ministerium Belcredi, Wien, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst 1971
  37. ↑ Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848/1867. V Abteilung: Die Ministerien Rainer und Mensdorff. VI Abteilung: Das Ministerium Belcredi, Wien, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst 1971, vol. 2, p. 297. Citazione completa della fonte e traduzione in Luciano Monzali, Italiani di Dalmazia. Dal Risorgimento alla Grande Guerra, Le Lettere, Firenze 2004, p. 69.)
  38. ↑ Jürgen Baurmann, Hartmut Gunther and Ulrich Knoop. Homo scribens : Perspektiven der Schriftlichkeitsforschung (német nyelven), 279. o. (1993). ISBN 3484311347 
  39. ↑ Dalmazia, vol. III, Treccani, 1970, p. 729
  40. ↑ Peričić, Šime (2003. szeptember 19.). „O broju Talijana/talijanaša u Dalmaciji XIX. stoljeća” (horvát nyelven). Radovi Zavoda Za Povijesne Znanosti HAZU U Zadru (45), 342. o. ISSN 1330-0474. 
  41. ↑ Spezialortsrepertorium der österreichischen Länder I-XII, Wien, 1915–1919. [2013. május 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  42. ↑ Spezialortsrepertorium der österreichischen Länder I-XII, Wien, 1915–1919. [2013. május 29-i dátummal az eredetiből archiválva].
  43. ↑ Dalmazia, vol. III, Treccani, 1970, p. 730
  44. ↑ First World War.com – Primary Documents – Italian Entry into the War, 23 May 1915. Firstworldwar.com . (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  45. ↑ a b First World War.com – Primary Documents – Treaty of London, 26 April 1915. Firstworldwar.com . (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  46. ↑ Lo Stato libero di Fiume:un convegno ne rievoca la vicenda (olasz nyelven), 2020. november 15. (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  47. ↑ a b c Dossier: Islam in Europe, European Islam. [2009. március 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. július 11.)
  48. ↑ "Contro Operazione Foibe" di Giorgio Rustia
  49. ↑ Trieste, quando erano gli italiani a fare pulizia etnica (olasz nyelven), 2013. február 10. (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  50. ↑ A Historical Outline Of Istria Archiválva 2008. január 11-i dátummal a Wayback Machine-ben., razor.arnes.si. Retrieved 30 December 2015.
  51. ↑ "Italiani di Dalmazia: 1919-1924" di Luciano Monzali
  52. ↑ Il primo esodo dei Dalmati: 1870, 1880 e 1920 - Secolo Trentino. [2021. február 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. május 14.)
  53. ↑ Map (JPG format). Ibiblio.org . (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  54. ↑ Annessioni italiane (1941) (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  55. ↑ Partisans: War in the Balkans 1941–45. (Hozzáférés: 2015. szeptember 4.)
  56. ↑ Italian historian Raoul Pupo's article pertinent exodus or forced migration, lefoibe.it. Retrieved 17 November 2015.
  57. ↑ a b Guido Rumici. Infoibati (1943-1945) (olasz nyelven). Ugo Mursia Editore (2002). ISBN 9788842529996 
  58. ↑ a b Relazione della Commissione storico-culturale italo-slovena - V Periodo 1941-1945. [2009. január 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. január 11.)
  59. ↑ Il tempo e la storia: Le Foibe, Rai tv, Raoul Pupo
  60. ↑ Lowe, Keith. Savage continent (2012). ISBN 9780241962220 
  61. ↑ Silvia Ferreto Clementi: La pulizia etnica e il manuale Cubrilovic (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2015. február 15.)
  62. ↑ «....Già nello scatenarsi della prima ondata di cieca violenza in quelle terre, nell'autunno del 1943, si intrecciarono giustizialismo sommario e tumultuoso, parossismo nazionalista, rivalse sociali e un disegno di sradicamento della presenza italiana da quella che era, e cessò di essere, la Venezia Giulia. Vi fu dunque un moto di odio e di furia sanguinaria, e un disegno annessionistico slavo, che prevalse innanzitutto nel Trattato di pace del 1947, e che assunse i sinistri contorni di una "pulizia etnica". Quel che si può dire di certo è che si consumò - nel modo più evidente con la disumana ferocia delle foibe - una delle barbarie del secolo scorso.» from the official website of The Presidency of the Italian Republic, Giorgio Napolitano, official speech for the celebration of "Giorno del Ricordo" Quirinal, Rome, 10 February 2007.
  63. ↑ Il giorno del Ricordo - Croce Rossa Italiana. [2022. január 28-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. július 8.)
  64. ↑ Società di Studi Fiumani-Roma, Hrvatski Institut za Povijest-Zagreb Le vittime di nazionalità italiana a Fiume e dintorni (1939-1947) Archiválva 2008. október 31-i dátummal a Wayback Machine-ben., Ministero per i beni e le attività culturali - Direzione Generale per gli Archivi, Roma 2002. ISBN 88-7125-239-X, p. 597.
  65. ↑ Le foibe e il confine orientale (olasz nyelven). [2022. november 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. május 12.)
  66. ↑ „Foibe, oggi è il Giorno del Ricordo: cos'è e perché si chiama così”, La Repubblica , GEDI Gruppo Editoriale, 2021. február 10. (Hozzáférés: 2021. október 19.) (olasz nyelvű) „La ricorrenza istituita nel 2004 nell'anniversario dei trattati di Parigi, che assegnavano l'Istria alla Jugoslavia. Si ricordano gli italiani vittime dei massacri messi in atto dai partigiani e dai Servizi jugoslavi.” 
  67. ↑ „In Trieste, Investigation of Brutal Era Is Blocked”, The New York Times , 1997. április 20. (Hozzáférés: 2021. október 19.) 
  68. ↑ Micol Sarfatti: Perché quasi nessuno ricorda le foibe? (olasz nyelven). huffingtonpost.it , 2013. február 11.
  69. ↑ 'Foibe, fascisti e comunisti: vi spiego il Giorno del ricordo': parla lo storico Raoul Pupo [Interviste] (it-IT nyelven). TPI The Post Internazionale , 2019. február 10. (Hozzáférés: 2021. október 19.)
  70. ↑ Pupo, Raoul (1996. április 1.). „Le foibe giuliane 1943-45” (olasz nyelven). L'Impegno, A. XVI, N. 1, Kiadó: Istituto per la storia della Resistenza e della società contemporanea nel Biellese, nel Vercellese e in Valsesia. [2019. július 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. május 15.) 
  71. ↑ Georg G. Iggers. The Many Faces of Clio: cross-cultural Approaches to Historiography, Essays in Honor of Georg G. Iggers. Berghahn Books, 430. o. (2007). ISBN 9781845452704 
  72. ↑ Ballinger, Pamela. History in Exile: Memory and Identity at the Borders of the Balkans (2002. november 17.). ISBN 9780691086972 
  73. ↑ Jutta Weldes. Cultures of Insecurity: States, Communities, and the Production of Danger, 83. o. (1999). ISBN 9780816633081 
  74. ↑ Christian Jennings. Flashpoint Trieste: The First Battle of the Cold War, 241. o. (2017. május 18.). ISBN 9781472821713 
  75. ↑ Pertti Ahonen et al. People on the move: forced population movements in Europe after World War II and its aftermath. Berg (USA), 107. o. (2008). ISBN 9781845208240 
  76. ↑ Jakovljević, Ilija (2009). „Biskup Nežić i osnivanje metropolije”. Riječki teološki časopis 17 (2), 344. o. 
  77. ↑ a b Trogrlić, Stipan (2014). „Progoni i stradanja Katoličke crkve na području današnje porečke i pulske biskupije 1945–1947” (horvát nyelven) (PDF). Riječki teološki časopis 22 (1), 12–18. o. (Hozzáférés: 2019. február 25.) 
  78. ↑ Medved, Marko (2009). „Župe riječke biskupije tijekom talijanske uprave”. Riječki teološki časopis 17 (2), 134. o. 
  79. ↑ Il problema del confine orientale italiano nel novecento (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  80. ↑ a b Begonja 2005, 72. o.
  81. ↑ International Criminal Law Deskbook. Cavendish Publishing, 130. o. (2006). ISBN 9781859419793 
  82. ↑ Pamela Ballinger. History in Exile: Memory and Identity at the Borders of the Balkans. Princeton University Press (UK), 77. o. (2003). ISBN 0691086974 
  83. ↑ Literary and Social Diasporas: An Italian Australian Perspective. G. Rando and Gerry Turcotte, 174. o. (2007). ISBN 9789052013831 
  84. ↑ Pamela Ballinger. History in Exile: Memory and Identity at the Borders of the Balkans, 89. o. (2003). ISBN 0691086974 
  85. ↑ Joseph B. Schechtman. The refugees in the world: displacement and integration. New York, Barnes, 68. o. (1964) 
  86. ↑ Il TLT e il Trattato di Osimo (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2021. május 10.)
  87. ↑ Anna C. Bramwell. Refugees in the Age of Total War. University of Oxford, 104. o. (1988). ISBN 9780044451945 
  88. ↑ Article in Italian (scroll down for Benvenuti). Digilander.libero.it . (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  89. ↑ 1975/2005 Trattato di Osimo. Trattatodiosimo.it . [2013. február 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  90. ↑ La situazione giuridica dei beni abbandonati in Croazia e in Slovenia, Leganazionale.it. Retrieved 30 December 2015. (olasz nyelven)
  91. ↑ The Constitution of the Federal People's Republic of Yugoslavia, Belgrade 1946; The Constitution of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia, Belgrade 1963 (cited here Archiválva 2011. július 24-i dátummal a Wayback Machine-ben.).
  92. ↑ The Constitution of the Socialist Federal Republic of Yugoslavia, Belgrade 1989 cited here Archiválva 2011. július 24-i dátummal a Wayback Machine-ben.
  93. ↑ http://www.camera.it/parlam/leggi/04092l.htm Archiválva 2013. november 9-i dátummal a Wayback Machine-ben. Legge n. 92 del 30 marzo 2004
  94. ↑ Pertti Ahonen. People on the move: forced population movements in Europe after World War II and its aftermath. Berg, USA, 108. o. (2008). ISBN 9781845208240 
  95. ↑ Darko Darovec: THE PERIOD OF TOTALITARIAN RÉGIMES-The Reasons for the Exodus. www2.arnes.si . (Hozzáférés: 2015. december 30.)
  96. ↑ PERIOD 1945–1956. Kozina.com . [2008. november 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. június 9.)
  97. ↑ Archived copy. [2013. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. augusztus 9.)
  98. ↑ Government use of the Italian language in Rijeka
  99. ↑ SAS Output. dzs.hr. (Hozzáférés: 2014. november 30.)
  100. ↑ Comunità Nazionale Italiana, Unione Italiana. www.unione-italiana.hr . (Hozzáférés: 2018. július 20.)
  101. ↑ LA LINGUA ITALIANA E LE SCUOLE ITALIANE NEL TERRITORIO ISTRIANO (olasz nyelven). (Hozzáférés: 2023. január 2.)
  102. ↑ Byron: the first language school in Istria (angol nyelven). www.byronlang.net . (Hozzáférés: 2018. július 20.)
  103. ↑ Reazioni scandalizzate per il rifiuto governativo croato ad autorizzare un asilo italiano a Zara
  104. ↑ Zara: ok all'apertura dell'asilo italiano
  105. ↑ Aperto “Pinocchio”, primo asilo italiano nella città di Zara
  106. ↑ L'italiano con modello C a breve in una scuola di Zara. [2018. április 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2018. április 9.)

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Istrian–Dalmatian exodus című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Irodalom

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Isztriai–dalmát_exodus&oldid=27248144”