Hanglemezek gyártása

A mechanikus hanglemezek gyártása bonyolult, de biztonságos technológiai folyamat. A lemezek gyártása a hangrögzítéssel kezdődik, a lemeznek galvanoplasztikai sokszorosításával folytatódik, végül nagy teljesítményű présgépekkel történő préseléssel fejeződik be.

Hanglemezek préselése a budapesti kelenföldi Kábel, – és Műanyaggyárban (1959)

Akusztikus hangfelvételi eljárás

Az elektromos hangfelvételi eljárás bevezetése előtt a lemezvágó gép fordulatszámát röpsúlyos fordulatszám szabályozó tartotta állandó értéken. A már elkészült felvételt módosítani nem lehetett, hiba esetén meg kellett ismételni.

Elektromos hangfelvételi eljárás

Az elektroncső feltalálása már 1920-ban lehetővé tette, hogy a mikrofonnal felvett hangot felerősítsék, és elektrodinamikus eljárással vágják a hanglemezeket. A Western Electric mérnökei meg is valósították. Az új fajta gramofon lemezek sokkal jobb hangminőséget nyújtottak. Ám az új eljárással készült lemezeket nem dobták piacra; attól féltek, hogy az addig felgyülemlett akusztikus fonográf és egyéb régi típusú felvételek eladhatatlanná válnak. Végül a Columbia és a Victor átvette a szabadalmat, és 1925-ben elkezdődött az új eljárással készült lemezek eladása.

Érdekessége a dolognak, hogy Enrico Caruso 1921-ben meghalt, és kizárólag akusztikus felvételek maradtak utána. Ezeken Caruso hangját általában zongorakísérettel rögzítették. A zenekedvelők számára elkezdődött ezeknek a felvételeknek átírása elektromos eljárással, sőt: lehetővé vált zenekari muzsika hozzákeverése is. Emlékezetes az 1904-ben rögzített énekhangja, amelyeket a Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara 2002-ben egészített ki a zenekari kísérettel

1916-ban feltalálták a kondenzátormikrofont, hamarosan utána (1920-ban) a szalagmikrofont (Bändchen mikrofon néven ismeretes Magyarországon). Ettől kezdve nem a hangfelvevő eszköz, hanem a hangrögzítés módja – és főleg a lejátszás lehetőségei – jelentették a hangminőség korlátozó tényezőit.

Ezek az évek jelentették az áttörést a hangosfilmek történetében. A Vitaphone alkalmazta először a 33 1/3 fordulatszámot. A lemezek átmérője 16 hüvelyk (40,6 cm) volt, így 11 percnyi hangot lehetett egyetlen lemezen rögzíteni.

A hanglemez hangvisszaadásának problémái

Az első probléma az, hogy a lemez állandó szögsebességgel forog. Ezért a hangfelvétel elején maximális a barázdamenti sebesség, amely a legbelső barázdánál csaknem harmadára csökken, így romlik a magas hangok visszaadása. A legkülső hangbarázda átmérője 292 mm, legbelső 108 mm. Ha a maximális írási sebesség 100 mm/s, akkor a legbelső barázda sebessége csupán 37 mm/s. Ezt úgy küszöbölik ki, hogy a felvétel végén magashang emelést alkalmaznak. Történtek próbálkozások az állandó kerületi sebességű forgatásra, de ilyen eszköz nem került kereskedelmi forgalomba. Érdekességként még manapság is készítenek olyan lemezt, amelynél a fentiek miatt belülről-kifelé halad a lejátszófej. Ravel Bolerója ugyanis pianisszimóval kezdődik és fortissziómal fejeződik be. Minden más zeneműtől eltérő módon viseli a nagy amplitúdókat és a nagy sebességamplitúdókat.

A másik probléma az, hogy a lejátszókar rögzített függőleges tengely körül képes elfordulni, mialatt végighallgatjuk a lemezt. Az egyenes lejátszókarnál ez azt jelenti, hogy a lejátszótű kezdetben a sztereó bal csatornán támaszkodik, és oldalirányba húzza el a hangszedő kart. Ennek következtében jön létre a skating (szánkázási erő). Hasonló történik a legbelső barázdánál, ellentétes irányban. A problémát a hajlított hangszedő kar (20-30 fokban meghajlítva) és az antiskating erő beállító mechanika oldja meg. Természetesen megoldották azt, hogy a lemezvágó fej mindig a barázda futásirányában álljon (linear recording, illetve lejátszásnál linear tracking, tangential tracking). Ezért léteznek ugyanígy felépített lejátszó készülékek is. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a lineáris vágású lemezeket többnyire rögzített forgáspontú lejátszókarral játsszák le. Ezért van skating, és van torzítás is hol a bal, hol a jobb csatorna rovására.

A hangerő tekintetében a torzítás a sztereó technikában azzal jelentkezik, hogy a bal-és jobb csatorna eltérő hangerővel szól. Erre a megoldás a változó menetemelkedésű barázda (806-13-22 groove with variable pitch), illetve a változó mélységű barázda (806-13-23 groove with variable depth). Ennek megoldása az, hogy a hangfelvételt tartalmazó magnetofon két lejátszófejet tartalmaz. Az első lejátszófej vezérli az imént említett korrekciókat, és azt is, ha változó barázdasűrűségre van szükség. A második lejátszófej szolgáltatja a valóban rögzítendő hanganyagot. Érdemes megjegyezni, hogy az angol pitch kifejezés itt nem a hangmagasságot jelenti, hanem a sugár egységére eső barázdák számát.

A barázdák szélessége és sűrűsége ugyan szabványos, de előfordulhatnak szokatlan részek a muzsikában. Ilyen lehet például, ha egy orgonafelvételnél teljes hangerővel szólal meg a szubkontra C (16,3 Hz).

További problémát jelent az, hogy a vágó- és lejátszótűnek nem nulla a mérete. A vágótű hátoldala 45°-os szögben áll, ezért a barázda oldalvonala nem lehet 45°-nál nagyobb görbületű. A barázda széle hű másolata a hangnak, de az így kialakult hullámvonal egyenestől való eltérése csak a normál lemezeknél nagyobb 20 foknál. Ugyanezen okból a barázda nagy kitérésnél szűkül, és ez a körkúp formájú lejátszótűt kiemeli a barázdából. Csakhogy a sztereó technikánál a tű függőleges mozgása a jobb- és bal csatorna különbségével arányos. Egy ilyen hiba következtében a sztereó hangtér hol szélesedik, hol meg szűkül. Ennek megoldása az elliptikus lejátszótű, amely oldalirányban előírt szélességű, de a lejátszás irányában keskeny (felülről nézve a barázda irányára merőlegesen kiszélesedik). A jelenség a lemezvágásnál nem lép fel, mert a vágótű V alakú.

A hanglemez tulajdonságainak befolyása a frekvenciaátvitelre

Meg kell különböztetnünk a barázda irányába eső haladási sebességet a barázdára merőleges írási sebességtől. Egy normállemez legkülső barázdájának haladási sebessége túllépi az 1 m/s-ot. Keresztirányban, a hangerővel arányos kitérés sebessége a legtöbb szabvány szerint 100 mm/s. Ez a maximális kitérés és a maximális hangerő alapszintje 1000 Hz frekvencián. Ha ezt betartanánk, a mély hangoknál akkora kitérés (amplitúdó) jönne létre, amely nagyobb a barázda szélességénél (50μm), és a lejátszótű átugrana a szomszéd barázdába. Nagyobb hangfrekvenciáknál irreálisan nagyra növekednék az írási gyorsulás, ezért ott is állandó amplitúdójú vágást alkalmaznak.

Mint a rezgésekre vonatkozó fizikai ismertekből ismeretes, az amplitúdó és a gyorsulás ellentétes előjelű és függ a körfrekvenciától (a képletekben omega jelzi). Ez magyarázza meg a lemezvágásnál alkalmazott frekvenciamenetet.

Legyen az amplitúdó jele r. Ebből a sebesség $v=r\omega$,

a tű gyorsulása $a=r\omega ^{2}$

RIAA frekvenciamenet

RIAA lemezvágási sebességamplitúdó (kék) és lejátszási frekvenciakorrekció dinamikus hangszedőnél (piros)

Az elmúlt technológiai megoldások többféle frekvenciamenet megvalósításához vezettek. Ezek közül leginkább ismeretes az amerikai hanglemezgyártók szövetségének (RIAA) ajánlása. Ezt érdekességképpen a DECCA frekvenciamenettel hasonlítjuk össze. A frekvenciamenet töréspontjait nem a frekvenciával határozzák meg, hanem a hozzá tartozó időállandóval. Ezért az időállandó pontos, a frekvencia viszont kerekített érték. Az alábbi példák sztereó hanglemezek maximális kivezérlésére vonatkoznak és többnyire 250 mm átmérőjű „nagylemezekre”.

A rögzítendő frekvenciatartomány 1:1000-hez. A mellékelt ábrán látható, hogy az ezt megvalósító amplitúdó tartományt 40 dB-re, tehát 1:100-ra szűkítették le.

A növekvő frekvenciák irányában haladva az első töréspont 20 Hz-nél található (7960 μs). Ezért a 20 Hz alatti frekvenciák amplitúdója növekszik, de ez nem kritikus, hiszen nincs olyan zenemű, amelynél 20 Hz alatti kontrabasszus hangok maximális hangerővel szólnának. Egyébként ebben a tartományban jelentkezik a hordozó és a meghajtás dübörgő hangja (rumble), amelyet az ún. rumpliszűrővel amúgyis le szokás vágni.

20 Hz-től 50 Hz-ig (3180 μs) a hangokat állandó sebességgel vágják Ez elméletileg 8 mm/s.

50 Hz-től 500 Hz-ig (318 μs) állandó amplitúdójú vágást (25 μm) használnak. Ennek sebessége mono lemezeknél 100 mm/s-ig növekszik. A 78-as fordulatszámú ún. normállemezeknél (common records) az amplitúdó 50 μm is lehet.

500 és 2120 között állandó sebességű vágást alkalmaznak (monaurális lemezeknél 100 mm/s, sztereo lemezeknél 80 mm/s).

2120 Hz fölött (75 μs) állandó amplitúdójú a vágás. Az író- és lejátszótű gyorsulása maximális hangerőnél 4000 m/s², félelmetesen nagy, de mértek már 15000 m/s² gyorsulást is. Itt jelentkezik a különbség: a DECCA lemezek töréspontja 3183 Hz (50 μs).

A lemezvágás szempontjai a lejátszáshoz

A lemezgyártásról szóló szócikkben is meg kell említenünk mindennek a következményét a lejátszásra, ugyanis a lejátszófejeknek két csoportja létezik:

Amplitúdó-érzékeny hangszedők:

kristály (piezzoelektromos)

keramikus

kondenzátor (elektrosztatikus)

fotoelektromos

félvezetős

nyúlásmérő bélyeges

Sebesség-érzékeny hangszedők:

mozgó mágneses

dinamikus (mozgó tekercses)

Az előbbiekben említett frekvenciamenet következménye, hogy a dinamikus hangszedő 500 Hz alatt mélyhang emelést, 2120 Hz fölött magashang vágást igényel. Ezt valósítják meg azok az áramkörök, amelyeket általánosságban RIAA korrektornak neveznek. A RIAA korrektor frekvenciamenete épp tükörképe a vágási amplitúdó frekvenciamenetének (500 Hz-től 50 Hz-ig a jel sebessége épp tizedére csökken, kb. 8 mm/s-ra).

Olcsóbb lemezjátszóknál, keramikus, vagy kristályhangszedőnél viszonylag kis ellenállással lesöntölve a hangszedőt elég jól helyreállítható a kívánt frekvenciamenet. Habár az ilyen hangszedő mélyemeléssel adja vissza a rögzített hangot, a gyenge minőségű erősítők ezt általában kompenzálják.

A hangzó anyag összeállítása

A hangfelvétel nagy hangminőségű stúdiómagnetofonnal készül. Ennek korrigálása, keverése eredményeképp alakul ki a tényleges rögzítendő zenei anyag.

Lemezvágás

A sellak lemezek gyártását egy 1942-es film mutatja be A Hogyan készül? sorozatban a mikrobarázdás lemezgyártás folyamata látható

Saját használatra ritkán alkalmaztak otthoni lemezvágó készüléket. Ennek egyik oka, hogy a felvétel hibáit kijavítani nem lehetett. A másik a nyersanyag (a hanghordozó) beszerzésének nehézsége. Ilyen célra néha elhasznált röntgenlemezeket alkalmaztak. Ezek a felvételek meglehetősen rossz minőségűek voltak. A huszadik század közepén virágzott a Saját hangja, vigye haza szolgáltatás.

Adatok

névleges átmérő	lemezátmérő	első modulált barázda	utolsó modulált barázda	névleges átmérő	lemezátmérő	első modulált barázda	utolsó modulált barázda
angol hüvelyk				mm
12	11 7/8 ±1/32	11 7/16	4 3/4	304,8	301,625±0,794	290,5125	120,65
10	9 7/8 ±1/32	9 7/16	4 3/4	254	250,825±0,794	239,7125	120,65
7	6 7/8 ±1/32	6 9/16	4 3/4	177,8	174,625±0,794	166,6875	120,65
ASA Standard C16.5-1961				National Association of Broadcasters

A magyar szabvány természetesen a kerekített metrikus értékeket tartalmazza.

A lemezvágáshoz felhasznált anyag

Kezdetben sellakból, majd viaszból készültek hanglemezek. A Magyar Rádió hangfelvételei a második világháború előtt viaszlemezre, filmre (7 mm széles és 32 cm/s sebességű Mille-rendszer), vagy mágnesszalagra (90 cm/s sebességű Stille-rendszer) készültek. A nyersanyaghiány éveiben röntgenlemezeket is használtak erre a célra.

Magyarországon az ipari lemezgyártásnál csaknem ugyanabban az időben hagytak fel a viaszlemezes technológiával a lakklemez javára és a magnetofon használatára 1952-ben. Ez egybeesett a hanglemezipar államosításával és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat létrehozásával 1951 június 1-jén. A hangfelvételeket a Rottenbiller utcai Odeon mozi termeiben végezték. A Magyar Kábel Művek havonta 2000 lemezt volt képes préselni. A mikrobarázdás lemezek gyártása 1956-ban kezdődött. Az első mikrobarázdás hanglemez a Bánk Bán opera néhány részletét tartalmazta. Az első két évben a lemezvágást és préselést a Supraphon gyár végezte, 1958-ról kezdve ez már Magyarországon történt. 1975-től Mocsáry Gábor vezette a magyar hanglemezgyártást.

Az ipari lemezvágó gép

Neumann lemezvágó gép SX 24 lemezvágó fejjel
Magyarországon egy Neumann VMS special géppel vágták a lemezeket 1954 után

Neumann VMS-70 lemezvágó gép

A klasszikus elektromos felvételi eljárásoknál a fordulatszámot rögzített áttétellel valósították meg. A meghajtás szinkronmotorral történt. Minthogy az Egyesült Államokban a hálózati frekvencia 60 Hz és a szinkronmotor fordulatszáma 3600, ott a normállemez fordulatszámát 46:1 áttételen keresztül 78,2608 fordulatszámmal állították be, Európában a hálózati frekvencia 50 Hz, a szinkronmotor fordulatszáma 3000 percenként, a mechanikus áttétel 77:2, ezért a lemez valójában 77,92 fordulatszámmal forog. ${\frac {3000*2}{77}}=77,92$ A lemezvágó gép lelke egy gondosan kiegyensúlyozott lemeztányér. A 45-ös fordulatszámú lemezek gyártásánál használtak utoljára áttételes hajtást. A sebességet azóta direkt meghajtással elektronikus úton állítják be a szabványos értékre. A lemezgyártás történetében alkalmazott fordulatszámok:

16 2/3

22 1/2

33 1/3

45

78

A lemezvágó gép (Cutting lathe, 806-14-03) tányérja nagyobb még a legnagyobb vágandó lemeznél is. A rádiózás technikájában alkalmazott ún. transciption disk írásakor nagyobb átmérőjű hordozót alkalmaznak, amelynek 400 mm az átmérője. Normál körülmények között a nyers lemez kb. 300 mm átmérőjű. A lemezméretek eredetileg angol hüvelykben voltak kerek számok, ezeket már mm-ben mérik.

A gyártáshoz 1 mm vastagságú fényesre polírozott alumínium lemezt használnak. Ezt centrifugálöntéssel igen vékony nitrocellulóz réteggel vonják be. Ennek száradása után a lemez készen áll a vágásra.

A lemeztányér kb. 40 kg tömegű; azért, hogy a tehetetlensége is állandó értéken tartsa a fordulatszámát. Felületén apró furatok található, amelyek vákuumszivattyúhoz csatlakoznak. A vákuum és az atmoszférikus nyomás különbsége rögzíti szorosan a lakklemezt a tányérra.

Vágófej

Vágófej elrendezése. Left coil = bal tekercs. Rill = barázda
Az ábrán a bal csatorna írása látható; a tű a lemeztányér közepe felé és lefelé mozdul el

Az elektropédiában cutter head a neve (806-14-04). A vágófej elektromechanikus működtetésű már azóta, ahogy megkezdődött az elektromos felvételi eljárás alkalmazása. Működése hasonló a dinamikus hangszóróéhoz. Az elektromágnes jobbra-balra mozgatja a vágófejet, így valósul meg a Berliner-féle oldalirányú vágás. 1948 óta, mióta létezik sztereó technika, ez úgy változott, hogy a két elektromágnes egymáshoz képes derékszögben helyezkedik el, a lemez síkjára 45°-os szögben. Ezt kompatibilitási célból tervezték így. Eredményeképpen a két mozgás eredménye vízszintesen a bal- és jobb csatorna összege, ezért monaurális lemezjátszóval monaurális hangként lejátszható. A két komponens vektori összege a függőleges mozgásirányban a bal- és a jobb csatorna különbsége (voltaképpen az Edison-féle mélyírás).

Mindkét elektromágneshez kapcsolódik egy további tekercs. Ezzel ellenőrizhetjük, hogy valóban lineárisan működik-e a lemezvágás. Az ellenőrző tekercsek feszültségét elektronikusan visszacsatolják, hogy kiegyenlítsék a vágófej esetleges nemlinearitásait. Reaktív elemek lévén ez némi fázistolással valósul meg, amely pozitívba fordíthatja a visszacsatolást. Ezért a tekercseket és az elektronikát úgy tervezik meg, hogy a pozitív visszacsatolás magasan 20 kHz felett jöhessen csak létre.

Tekintettel arra, hogy a tekercsek alacsony impedanciájúak, a rajtuk átfolyó áram rendkívül nagy. Például a 10 kHz-en 2 Ω impedanciájú vágófejen 330 mm/s vágósebességhez 3 A áramerősség szükséges. Ezért a vágófejet hűteni kell. Ekkora sebességű vágást csak néhány másodpercig bírnak a lemezvágó gépek. Minőségi felvételek, vagy mérőlemezek készítésénél előfordult, hogy a lemezt fele fordulatszámmal írták, hogy feleakkora legyen a vágósebesség is. Lejátszásnál ezek a jelek hamar „lekopnak” a lemezről. A legújabb lejátszó eszközök (például az optikai letapogatás) ezeknek a jeleknek a lejátszását is lehetővé teszik.

A vágótű és a barázda

A barázdák között biztonsági sáv helyezkedik el, úgy, hogy a legnagyobb amplitúdójú kivezérlésnél is maradjon védőtávolság két barázda között. Értéke általában 5 μm. A vágótű (IEC Cutting stylus 806-14-05) végének lekerekítése sztereó lemezeknél 5 μm, sokkal kisebb, mint a lejátszótű végének lekerekítése. Ez azért van így, hogy a lejátszótű ne érinthesse a barázda fenekét (ekkor ugyanis elválnék az érintkezése a barázdára írt rezgésképtől).

A barázda két oldalfala között 90° eltérés van, tehát merőlegesek egymásra. A 78-as lemeznél ez az előírás nem volt még ilyen szigorú). A lejátszótű oldalszöge ennél mindig kisebb, ezért a barázda feneke fölött gyakorlatilag egyetlen ponton érinti a barázdát.

A modulálatlan (néma) barázdák keresztmetszete V alakú. V alakú ott is, ahol modulációt tartalmaz, azonban ez jobbra-balra kitér. A vágótű élei a függőlegestől 15 fokkal eltérően a haladás irányába előre dőlnek (hivatalosan ez 75°-os irány). Forgácsolástechnikailag ez valójában vésés (gravírozás), de a vágás kifejezés terjedt el. A vágóélek szélét leélezik, ez a kiforgácsolt lakkot oldalra sodorja. A leforgácsolt lakkport sűrített levegő áramlása távolítja el. A vágótű hátoldalát megerősítve gyártják. Ezzel biztosítják a mechanikai merevségét és a hőelvezetést. A hátoldal általában 45°-os. Ezért nem lehet olyan lemezt írni, amelynél a barázda menti sebesség és a kitérés (az amplitúdó) sebessége azonos nagyságrendbe esnek. Ez határolja be a felvétel legutolsó barázdái esetében megengedett sebességet. Egy 250 mm-es mikrobarázdás lemez kezdő barázdájához 146,3 mm-es sugár tartozik, míg a hangfelvétel utolsó barázdájának sugara 60,325 mm. Ezért a barázda-menti sebesség kívül 509 mm/s, az utolsó barázdánál már csak 209 mm/s. Ha a vágás sebessége és a barázda sebessége megegyezik, akkor a vágás iránya eléri a 45°-ot. Ezért sok vágótű hátoldala 40°-os szögben készül. Szabvány (IEC–RIAA-ANSI) szerint az első, hangot tartalmazó barázda átmérője $9{\frac {23}{32}}$ hüvelyk, tehát 246,8 mm, az utolsóé $4{\frac {3}{4}}$, tehát 120,6 mm.

A felírt zenei anyagtól függően a vágótű hűtése, illetve fűtése is szükséges lehet. Ha nagy sebességű a vágás (magas hangoknál). akkor héliumgáz áramoltatásával hűtik. Kis sebességű vágásnál viszont érdemes a vágótűt fűteni. Ekkor ugyanis nem recés forgácsolás történik; sokkal inkább előnyös, hogy a barázda fala kissé megolvad, hűebb a hang felírása, és zajmentes a felvétel.

A nyers lemez (Lacquer disk 806-13-42) átmérője nagyobb, mint a végleges lemezé (Lacquer original 806-13-43). Erre azért van szükség, hogy a külső részen próbavágást lehessen végezni. Ezt ellenőrzésképpen lehallgatják, így ellenőrzik a lemez saját zaját. Rendes körülmények között az eredmény teljesen néma lemez. Az erre a célra felhasznált részt később levágják, nem kerül kereskedelmi forgalomba.

Lemezvágás végén a lemez közepére gravírozzák a matrica számát és a készítője nevének kezdőbetűit. Ez azonosítja a lemezt egészen addig, amíg rá nem kerül a nyomtatott címke.

A lakklemez

A lakklemezt nem érdemes lejátszani, mert a lejátszótű leforgácsolná a magasabb frekvenciájú barázdákat. Ezért a friss lemezt optikai úton ellenőrzik. Amennyiben rendben van, kezdődhet az első fémréteg felvitele. A lemezről ultrahanggal rezgetett folyadékban lemossák a lakkpor maradékát, majd a zsírtalanított és katalitikusan adszorbcióra érzéketlenített felületre pórusmentes ezüstréteget visznek fel. Németországban használtak rézbevonatot is erre a célra.

Igen ritkán, de alkalmaztak erre a célra vákuumban történő katódporlasztási eljárást is. A magyar hanglemezgyártásnál ezüst-nitrát és szerves hordozó elegyét porlasztják rá a lemez felületére. A szerves anyag redukciója 10⁻⁴ mm vastagságú ezüstréteget választ le a lakkréteg felületén.(Silvering 806-13-45)

Az alap ezüstréteg már alkalmas a galvanizálási műveletre. Ennek első lépése az előnikkelezés: 5 μm vastagságú pórusmentes nikkelréteget visznek fel kb. 1 A/dm² áramsűrűséggel. Azt nikkelszulfamátos; Ni(SO₃NH₂)₂ oldatban tovább növesztik, de egyre növekvő áramsűrűséggel. Két óra alatt az áramsűrűséget 20 A/dm²-re növelik (az ehhez szükséges áramerősség akár 200 A is lehet). A nikkelréteg vastagsága kb. 0,3...0,4 mm.

A lemez széleit ekkor vágják le, majd a kész réteget leválasztják a lakklemezről. Ez olyan lemez, amelyen az ezüstréteg a barázdák tükörképe (ahol mélyedés volt, ott most kiemelkedés látható). Ez az ezüstös apa, vagy patrica (Master negative 806-13-50, franciául Père orginal). Erről akár el is lehetne kezdeni a préselést. Ám ebben az esetben túlságosan kevés levonatot lehetne készíteni. Ezért szükséges a két következő galvanoplasztikai műveleti lépés.

A lemezgyártás történetében egyszer fordult elő, hogy az apalemez elkopott a túl sok másolat készítése miatt. Ez a Bing Crosby előadásában készült White Christmas volt. A gyártó arra kényszerült, hogy ismételje meg a teljes hangfelvételt és a teljes gyártási eljárást.

Galvanoplasztika

A galvanoplasztikai (electroplating) eljárásnak kétszer kell megtörténnie. Először másolatot készítenek az apalemezről; ez a nikkelanya (Positive 806-13-52, franciául Mère), más néven mester pozitív, vagy matrica. Az anyalemez hű másolata a hangfelvétel és lemezvágás eredményeként készített lakklemeznek, tehát akár le is lehetne játszani. A matricát monomolekuláris passziváló réteggel látják el, ugyanis a két fémréteg elválaszthatatlanul összenőne. Vastagsága kb. 0,4 mm. Az anyalemez kézzel és puszta szemmel még javítható, a kattanásokat okozó anyag eltávolítható.

Újabb galvanoplasztikai eljárással erről készül a fiúlemez (Negative 806-13-49, franciául Père); ez az, amelyről már a tényleges préselés elvégezhető (Preparing for Stamping 806-13-34). A fiúlemeznél végzik a központosítást és a központi furatot is ezen készítik el, majd további kis porozitású, kb. 0,1 μm vastagságú keménykróm bevonatot is kap.

Az apalemezről készül egy tartalék másolat is, amelyet össze kell hasonlítani a kétszeres galvanizálással létrehozott fiúlemezzel. A préselést természetesen a fiúlemezről végzik.

Préselés

Lemezpréselő gép

A préselés (moulding 806-13-34) a présgépben (stamper 806-13-53) a lemezgyártás befejező művelete. A felhasznált anyag; a törhetelen lemez alapanyaga a vinilit, amely PVC alapú kopolimer, nagyjából 15% polivinilacetát (PVAc) tartalommal; lágyító, stabilizáló és egyéb adalékokkal. Ez bekerül egy extruderbe, ahol kb. 140 fokon készül a homogenizált pogácsa.

Alulra és felülre egy-egy préselhető, simára lecsiszolt hátlapú fiúlemezt helyeznek, ezúttal már címkével ellátva. Középre helyezve a pogácsát (biscuit 806-13-40) megindul a préselés. Az ehhez szükséges hőt 10 bar nyomású 180 fokos túlhevített gőz szolgáltatja. A hőntartás és a hideg vizes hűtés kevesebb, mint 25 másodpercig tart. A préselés hatására kis mennyiségű vinilit türemkedik ki a lemeztányér szélén, ezt még le kell tördelni. Ezután a tasakba helyezés következik – kész a lemez.

Jegyzetek 

A Wikimédia Commons tartalmaz Hanglemezek gyártása témájú médiaállományokat.

További információk

• Bajnai Klára–Simon Géza Gábor: Képes magyar hanglemez-történet; Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány, Budapest, 2012
• Retkes Attila: Bukletbuk. Hanglemezfelvételek zenetörténeti kontextusban; Retkes Attila Kulturális Értékteremtő Kft., Budapest, 2020 (Gramofon könyvek)