Bolgárkertész

A bolgárkertész a magyar nyelvben elterjedt fogalom: speciális kisüzemi módszerekkel, melegágyi hajtatással és árasztó öntözéssel zöldséget termelő kertészt jelöl. A bolgárok a törököktől lesték el az öntözés tudományát, és terjedt tovább tőlük a Balkánra és Magyarországra. A bolgárkertészek a 19. század második felében Bulgáriából települtek be Magyarországra. Módszereik, egyes eszközeik újdonságnak számítottak, ezért az első világháború végéig a zöldségtermesztésben monopolhelyzetet élveztek.

A bolgárkertészek története

Az első nagyobb bolgárkertész csoportok az 1870-es évek elején tűntek fel Magyarország egyes déli városai (pl. Nagybecskerek, Arad, Temesvár, Nagyszeben, Baja stb.) és néhány más helység (pl. Esztergom, Nyíregyháza, Miskolc) körül. A 20. század elején már nagy számban dolgoztak a főváros, valamint minden olyan nagyobb város környékén, ahol ezt a természeti adottságok lehetővé tették. Előbb sokan kétlaki életet éltek, s főleg a férfiak jöttek a jobb pénzkereset reményében, s télre visszamentek Bulgáriába, majd egyre többen hozták a családot is, és telepedtek meg itt végleg. Munkaközösségekben dolgoztak, együtt éltek és a hasznot is megosztották. A földet általában bérelték és kevés idénymunkás közreműködését vették igénybe.

A Budapesttől északra (Szentendre felé) vagy délre (Csepel felé) letelepedett bolgárkertészek tipikusan a HÉV segítségével szállították portékáikat a piacokra. A nyíregyháziak legnagyobb piaca a saját városukban volt, de kisvonattal rendszeresen eljártak pl. Sátoraljaújhelyre.

Az első világháborúban a bolgár állam hazarendelte katonának a bolgárkertészeket. Ekkorra már módszereiket a korábbi magyar idénymunkások is eltanulták, így az 1920-as évek elejére a bolgárkertészek zöldségtermelési monopolhelyzete megszűnt, de továbbra is a legnépszerűbbek voltak a piacokon. A második világháború után elvesztették bérlési lehetőségeiket, sokan közülük termelőszövetkezetekben folytatták a növénytermelő- és piacozó munkát.

Az árasztásos öntözés technikája

Az árasztásos öntözés kezdeti eszköze a duláp, a bolgárkerék volt, egy vízmerigető, öntöző fakerék, melyet lóval mozgattak, s amely a vízbe (kanálisba, patakba) merülő vödrök segítségével merte, s továbbította a vetemények között ásott csatornarendszerbe a vizet. A 20. században a nyíregyháziak már motort, szivattyút alkalmaztak. A víz a vezércsatornába folyt, ahonnan ágaztak a mellék (bajusz) csatornák, ezekből a kiscsatornák, amelyek már az ágyásokat árasztották el. Ezeket a jól működő csatornarendszereket a kertészek mérnöki tudományok ismerete nélkül tervezték meg és működtették. A kerék a terület legmagasabb pontján állt, hogy lejtve mindenhova eljusson a víz. A csatornákat úgy alakították, hogy szépen, lépésben folyjon bennük a víz, s minden ágyásba a szükséges mennyiségben jusson el.

A kimérés lépésekkel történt, mégis minden csatorna és ágyás egyenes volt. Az árasztás pontos és figyelmes munka volt, ha sok volt a víz, több ember összehangolt munkája. Előbb végigengedték a vizet a vezércsatornában, aztán nyitották meg a bajuszcsatornákat. Amikor azokban is végigért a víz, átengedték a kiscsatornákba, ha azokban is végigfolyott, megkezdték a beengedést az ágyásokba a záróföld (a kiszik) kivágásával, egyenként, felfelé haladva. A következő locsolást fentről lefelé haladva végezték. Kontracsatorna és vízelnyelő ágyak segítségével biztosították, hogy az árasztás egyenletes maradjon, és ne menjen tönkre a csatornarendszer, amelyet folyamatosan karban kellett tartani, pl. a vezércsatorna földjét minden öntözés után, amikor kezdett megszikkadni, megkapálták, hogy ne repedezzen meg.

A vízhúzó lovat a 12-15 éves gyerekek hajtották.

Az öntözés három változata: fakasztó, nevelő, érlelő.

A palántanevelés

A palántanevelő telepeket 2,5 m magas gyékénnyel kerítették körbe az enyhe klíma biztosítására. Az ágyásokat 20 cm magas deszkákkal vették körbe, ezeket meghajlított fűzfavesszőkkel borították, ezekre kerültek a gyékénytakarók. Az ágyások közét szalmával takarták be, hogy megtartsák a föld melegét. Palántáról termesztett zöldségfélék voltak: kék karalábé, nyári fejes káposzta, őszi karfiol, paprika, paradicsom, padlizsán, uborka, dinnye, zeller. A magvetéshez megvárták a megfelelő jó időt: a porcsinfű kikelését, és az esztendő 100. napját, április 10-ét. A sötét magokat bevizezték majd összekavarták liszttel, hogy vetéskor jobban lehessen látni. A palántanevelő végétől indulva, hátrafelé mozogva szórták el a magokat, a csukló jobbra-balra mozgatásával, az ujjak között kialakított vetőnyílás nagyságával szabályozva a vetés sűrűségét. Az volt a megfelelő sűrűség, ha a visszakézből bedobott egykoronás egy vagy két szem magot letakart. A vetésnek művészei voltak, pl. akik még régebben szájból való kifúvással vetették a paprikát.

Belocsolás után gyékénnyel takarták az ágyásokat, melyeket aztán minden nap kitakartak, majd éjszakára visszatakartak. Kb. 5 hét volt a palántanevelési idő, az utolsó héten már éjszakára is szabadon hagyták. A palántákat előbb pikírozták, egymástól 10-10 cm-re tűzdelték, ültették szét, majd a fagyosszentek ill. Orbán-nap után ültették ki földlabdával a szabad földbe. A palántákat beöntözés nélkül óvatosan felszedték, s csak kiültetés után locsolták meg, így gyorsabban megeredtek. A palántázásnak is megvolt a gyors, ügyes technikája. A belocsolást a kiscsatorna mellett ásott, vízzel megengedett gödörből végezték, kukoricaszárral szűkített locsolóból, ezt mindig bolgárok csinálták, nem bízták napszámosokra.

Különböző más módszerek és újítások is voltak, pl. felfedezték és felhasználták a friss istállótrágya melegítő hatását; gyékény helyett üveglapokkal fedték az ágyásokat, s így melegágyakat alakítottak ki, ezzel lerövidült a palántanevelés ideje.

Kapálás

Minden öntözést kapálás követett. Sekélyen kapáltak háromszög alakú kiskapájukkal, a motikával, vigyázva, hogy lábnyomuk ne maradjon ott.

Magtermesztés

A vetőmagokat Bulgáriából hozták magukkal, majd itt Magyarországon tovább termelték maguknak a magot minden fajtából. A magtermesztés jól előkészített ágyásokban történt. A legszebb példányokat veremben átteleltették, majd tavasszal kiültették a maghozó anyatöveket. A maghozó szárakat dróthuzalhoz kötözték, s a becők beérése után vászonponyvára pergették a bennük lévő magokat. Tisztították, rostálták, s vászonzacskókban a padláson szellős helyen tárolták. A magtermesztésnek minden növényfajtánál külön technikája volt.

Terményszedés, értékesítés

Akkor szedték a terményt, amikor fogyasztásra, piaci árulásra megért, ügyelve, hogy ne törjön, mutatós maradjon. A leszedett portékát szortírozták és nagy kasokban szállították a piacra. A nyíregyháziak az un. "folyásban" engedték le a földből kiásott zöldséget, így mosva került a szortírozóhelyre, kötözésre. Sátortetős szekérrel szállították a piacra, hogy friss maradjon. Távolabbi piacokra is eljutottak, a nyíregyháziak pl. kisvonattal rendszeresen jártak a sátoraljaújhelyi piacra.

Életmód

A bolgárok egyszerű, szerény, becsületes, dolgos emberek voltak. A magyarokat tisztelték, hisz a jobb megélhetés reményében jöttek ide, békében éltek velük, sokuknak munkát adtak kertészeteikben, munkásaik sok munkafogást megtanultak tőlük. De egymás között sem voltak veszekedős, civakodós természetűek. Sokat dolgoztak, csak a saját bolgár ünnepeiken és vasárnap pihentek, ha nem volt valami sürgős munka a kertészetben. Családi eseményeiket (keresztelő, esküvő) tágabb körben, a bolgár közösség körében ünnepelték meg. Az otthoni szegénység után jobb életkörülményekre törekedtek, otthon maradt rokonaikkal jó kapcsolatokat tartottak. Étkezésükben értelemszerűen sok volt a zöldség, gyakori nyári étel volt az uborkaleves és a nyers lecsó, több Bulgáriából hozott jellegzetes ételt főztek, pl. a sült paprikából fokhagymásan készített lecsót. Más hagyományokat is megőriztek, pl. a szilveszteri balnyicasütést a belerejtett szerencsepénzzel.

Csabai László nyíregyházi író Szindbád-regényeiben sokszor említi őket.

Jegyzetek

Források

mek.oszk.hu
Magyar néprajzi lexikon
Czibulya Ferenc: Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából; tan. Csoma Zsigmond; Mezőgazdasági, Budapest, 1987 (Mindennapi hagyomány)
Csabai László Szindbád-regényei

További információk

Végh Kálmán Mátyás: Bolgárkertészet; Pátria, Budapest, 1916 (Köztelek olcsó könyvtára VII.)
Czibulya Ferenc: Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából; kieg. tan. Csoma Zsigmond; Mezőgazdasági, Budapest, 1987 (Mindennapi hagyomány)
A bolgárkertészkedés hagyományai Szentesen és környékén. Tudományos konferencia és kiállítás a szentesi Koszta József Múzeumban 2002. május 10-én; szerk. Szabó János József; Koszta Múzeum–Móra Múzeum, Szentes–Szeged, 2003 (A szentesi múzeum füzetei)
Hargitainé Szimeonova Rajna: A bolgárkertészek magyarországi működése és kertkultúrája; Bolgár Országos Önkormányzat, Budapest, 2004
Rémiás Tibor: Tündérkertek a Sajó mentén. A felsőzsolcai bolgárkertészek történetéből; Dominium, Miskolc, 2010

Kapcsolódó szócikkek

Bolgárkert, Pécs városrésze
Bulgárföld, Miskolc városrésze