Banderiális hadsereg

A banderiális hadsereg (olasz: banderia „zászló” szóból) a 14. században Magyarországon Károly Róbert által kialakított hadseregszervezési forma. Szent István királytól 1848-ig a nemesek hadseregében az egy zászló alatt harcra kelő vitézek képeztek egy bandériumot. A bandériumok az egyes nagy jövedelmű feudális főurak (zászlósurak, későbbi kifejezéssel bárók) és a legfőbb egyházi méltóságok által megszervezett és az ő zászlóik alatt hadba vonuló katonai egységeket jelentik. A kisebb jövedelemmel bíró nemesek által kiállított csapatok a vármegyék zászlaja alatt vonulhattak hadba. A bandériumok tagjai nem életvitelszerűen űzték a katonáskodást, a szolgálat végeztével visszatértek korábbi foglalkozásukhoz.

Története

Károly Róbert

A bandériumok kialakításának törvénybe foglalása Károly Róbert nevéhez fűződik. Károly Róbert a hozzá hű főúri réteget magánhaderő kiállítására kötelezte. A király 50 főben határozta meg egy bandérium létszámát. Károly Róbert teljes egészében ezekre a magánhadseregekre támaszkodott, zsoldosokat csak szükség esetén fogadott fel. A hadseregszervezés e formája kevésbé volt költséges egy professzionális, állandó jelleggel létrehozott haderővel szemben.

Luxemburgi Zsigmond

Zsigmond király három törvényében is rendezte az addigra elavuló hadviselési forma szabályait. Zsigmond törvényei a következő módon szabták meg a haderő kiállításának módját:

1. a király az általa (földbirtok-élvezettel) díjazott várőrségeken kívül köteles volt még állandóan, tehát békében is, 1000 lovasból álló királyi bandériumot tartani a saját költségén. Ezenkívül háború esetén a királynak még több – a szükségnek s a királyi jövedelmeknek megfelelő számú – bandériumot kellett kiállítania saját költségén.
2. A királynénak az általa élvezett jövedelmekből vett költségen, állandóan fegyver alatt kellett tartania a királyné bandériumát.
3. Az ország főméltóságai (zászlósurak) is kötelesek voltak bandériumokat tartani. Költségeik fejében készpénzből vagy sóból álló évi járadékot kaptak. A 15. század okmányai az ilyen „zászlós” urak közt említik az erdélyi vajdát, a horvát, a szlavóniai, a nándorfehérvári, a szörényi, a szabácsi, a zeberniki és a jajcai bánt, valamint a székely és a temesi ispánt.
4. Az egyházi és világi főurak, jövedelmüknek megfelelő számú fegyvereseikkel, csak akkor képezhettek külön bandériumot, ha régebben – Zsigmond király idejéig – legalább 400, később pedig 50 lovas harcost tudtak állítani.
5. A megyék bandériumaiba a nemesek által jobbágyaik száma arányában kiállított fegyveresek, a portalis katonaság tartozott, ez onnan kapta a nevét, hogy a kivetésnél nem a jobbágyok számát, hanem a jobbágycsaládok, azaz az ezek által művelt telkekhez tartozó házat, vagyis az udvarkapuk – a porta – számát vették tekintetbe. A megye zászlója alá gyülekeztek a személyesen fölkelt nemesek is.
6. A városok bandériumait főleg a várak őrizetére rendelték. A városokat ezenkívül ágyúk, puskák, puskapor és egyéb hadianyagok szállítására és fuvaroztatására kötelezték.

A Zsigmond által ilyen módon létrehozott haderő 93 ezer főt számlálhatott. Ez a szám II. Lajos idejére 60 ezer fő környékére esett vissza.

Hunyadi Mátyás

A banderiális rendszert Mátyás király rendítette meg. A bandériumok helyett a hivatásos zsoldosseregre helyezte a hangsúlyt. Ezért lehetővé tette, hogy a főurak a bandériumok kiállítására való kötelezettség teljesítése helyett évi járadékot fizessenek a királyi kincstárba. Ezt a jövedelmet kitűnően szervezett zsoldos hadára fordította.

Jagellók

A Mátyás után trónra jutott Jagelló-házi királyok csak annyiban követték példáját, hogy a váltságot elfogadták. A jövedelmet azonban nem fordították jó, állandó katonaság tartására, hanem eltékozolták, ezzel az ország ellenálló képességét majdnem teljesen tönkretették.

Alattuk a banderiális rendszer annyira tönkrement, hogy míg Zsigmond király alatt a Magyarország védelmére táborba szálló banderiális hadsereg (Feszler szerint) 93 495 fegyveresből állt, addig II. Lajos alatt még a legnagyobb veszély idején is a népfelkeléssel együtt összesen alig 60 000 fegyveres gyülekezett egybe a különböző táborokban.

18-19. század

Az 1715-ös törvény szerint a nemesek továbbra is kötelesek a hon védelmét saját alakulatok kiállításával biztosítani. A törvény ugyanakkor nem írta le, hogy a kötelesség mely nemest milyen mértékben terheli, így a nemesség egyre inkább kibújni igyekezett a költséges feladat alól. Az 1764-es országgyűlésen Koller báró felvetette a bandériumszervezés pénzbeni megváltásának lehetőségét, ám az adóztatástól félő magyar nemesség nem fogadta el a javaslatot. 1809-ben Napóleon császár támadása megmutatta, hogy e hadviselési forma nem felel meg a 19. század követelményeinek. Az 1848. évi törvények a honvédelmet mindenki számára kötelezővé tették. A bandériumok kora ezzel lezárult, utat nyitva a modern tömeghadseregek alkalmazásának.

A Habsburg-házból származó királyok alatt még majdnem két századon át a régi banderiális rendszert alkalmazták, elég rendszertelenül, csak a pillanat követelményeit tekintetbe vevő módosításokkal. 1715-ben iktatták törvénybe az állandó hadsereg felállítását, kiegészítését és fenntartását, de az ez évi VIII. törvénycikk szerint a nemesek és azok, akiket a törvény annak tekint, továbbra kötelesek személyesen harcolni és csapatokat kiállítani az ország védelmében. E törvénycikk azonban nem jelölte meg közelebbről, hogy e kötelesség kiket és milyen mértékben illet, ezért már az 1741-es országgyűlésen is heves vitát váltott ki értelmezése. Az 1764-es országgyűlésen Koller báró javasolta, hogy a kötelezettséget lehessen pénzben megváltani, de a rendek nem mertek még több pénzt áldozni az ország alkotmányára veszélyesnek tetsző, teljesen osztrák szellemben vezetett haderő szaporítására; másrészt a rendes évi járulékok fizetését azért is megtagadták, mert a nemesség megadóztatása első lépésének tekintették.

1791 és 1848 között az országgyűlések folytonosan foglalkoztak a felkelési kötelezettségek végleges rendezésével; az ezen időszak alatt véleményadás végett az országgyűlések által kiküldött választmányok és albizottságok igen alaposan kidolgozott véleményes jelentései olvashatóak az országgyűlési aktákban. Az 1848-as országgyűlés, ami az adófizetési kötelezettséget az ország minden lakosára, tehát a nemességre is kiterjesztette, egyúttal a személyes katonáskodási kötelezettséget is minden osztályra kirótta, és ezzel együtt a bandériumok felállítására vonatkozó kötelezettséget is megszüntette.

A bandérium további jelentései

Bandériumnak nevezik azt a díszkíséretet, polgári és katonai jellegű parádét is, amikor ünnepélyes alkalmakkor, például koronázáskor, jubileumkor, beiktatáskor, fogadásoknál stb. bizonyos válogatott csapat magyar díszöltözetben, lóháton, középkori fegyverekkel, esetleg csatlósokkal és apródokkal, történelmi jelmezekben fellép.

Források

• Új magyar lexikon I. (A–C). Szerk. Berei Andor és 11 tagú szerk.bizottsága. Budapest: Akadémiai. 1960.
• Magyar Larousse : Enciklopédikus szótár I. (A–Gy). Főszerk. Bakos Ferenc, Szávai János. Budapest: Akadémiai. 1991. ISBN 963-05-5857-2

A magyar Wikikönyvekben
további információk találhatók

bandérium témában.