Ugrás a tartalomhoz

Az utolsó ember (film, 1924)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk az 1924-es német némafilmről szól. Hasonló címmel lásd még: Az utolsó ember (egyértelműsítő lap).
Az utolsó ember
(El último/Der letzte Mann)
1924-es német–weimari köztársaság némafilm
RendezőFriedrich Wilhelm Murnau
ProducerErich Pommer
Műfajdráma
ForgatókönyvíróCarl Mayer
FőszerepbenEmil Jannings
ZeneGiuseppe Becce
OperatőrKarl Freund
DíszlettervezőEdgar G. Ulmer
Gyártás
GyártóUFA
Ország Németország
Játékidő90 perc
Képarány1,37:1
Forgalmazás
BemutatóNémetország 1924. december 23.
További információk
A Wikimédia Commons tartalmaz Az utolsó ember témájú médiaállományokat.

Az utolsó ember (eredeti cím: Der letzte Mann) 1924-ben bemutatott német némafilm, rendezője Friedrich Wilhelm Murnau.

Cselekménye

[szerkesztés]

Berlini szálloda. Az öreg portás (Emil Jannings) nehéz bőröndöt cipel be az utcáról. Amikor megpihen, a szállodaigazgató meglátja és följegyzi magának.

Az öreg portás egyenruhában megy haza egy kopottas bérházba; a lakók tisztelik, becsülik. Reggel azonban a szállóba érve a helyén már egy fiatal portást talál. A szállodaigazgató magához rendeli és átad neki egy írást, ebben új helyét az illemhelyen jelöli ki. Egyenruháját leveszik, helyette fehér kabátot adnak rá. Elkeseredve indul új helyére.

A munkanap végén kilopja addigi díszes egyenruháját a szekrényből, ebben megy haza, hiszen ma van a lánya esküvője. A lakodalomban vidáman, tisztelettel köszöntik, az alkohol hatása alatt vizionál, most is portásnak képzeli magát. Reggelre beadja az egyenruhát a csomagmegőrzőbe. Szállodai új beosztását, a munkát a mosdóban álmosan, megtörten viseli. Az ebédet hozó házvezetőnője megtudja és hazasietve gyorsan elmondja az újságot, hogy az öreg elvesztette korábbi beosztását; a pletyka rögtön szárnyra kap. Este a házban kigúnyolják, a lánya is csalódottan fogadja a megtört öregembert. Elmegy otthonról és a csomagmegőrzőből visszaviszi az egyenruhát a szállodába, majd bevánszorog a mosdóba. Az éjjeliőr részvéttel követi

A történet mégis szerencsés véget ér: egy újsághírből megtudjuk, hogy a szálló egyik vendége végrendeletében egy millió márkát hagyott az egykori portásra. Az öreg ember – most már elegáns ruhában – a szálloda éttermében ebédel, leül hozzá barátja, az éjjeliőr is, majd a szálloda előtt várakozó díszes hintóba szállnak és elhajtanak. Ezt a „happy end”-es befejezést azonban az alkotók csak a főszereplő, Emil Jannings (és/vagy a producer) kívánságára csatolták a filmhez.

Cselekmény

[szerkesztés]

A forgatókönyvet az a Carl Mayer készítette, aki az 1920-as évek elején a német expresszionista stílusú némafilmek (Dr. Caligari és utánzatai) írója volt. Ugyanő kezdeményezte az expresszionista filmeknek, de a látványos történeti filmeknek is hátat fordító „kamarafilm” stílust is, melynek talán legjobb képviselője a Murnau Az utolsó embere.

Az egyszerű történet a reális élet keretei között (kivéve a befejezést), rövid idő alatt és csak néhány helyszínen játszódik. A cselekmény is egységes, nincsenek fölösleges kitérői. Középpontjában az egyenruhájától, ezzel talán emberi méltóságától is megfosztott kisember drámája, kedélyállapotának változása áll. A filmben megjelenő tárgyi világ is a lelkiállapot kifejezője, például a hangulatváltozást érzékeltető két különböző ajtó: a szálloda bejárati forgóajtója az elején, vagy a toalett csapóajtója később, az öreg lefokozása után.

A film alkotói mindezt magyarázó feliratok közbeiktatása nélkül, a visszafogott színész játékkal és a képek kifejezőerejével érték el. Murnau – a némafilm idején szokatlan módon – már ekkor dramaturgiai céllal alkalmazta a kameramozgatást. Erre néhány későbbi filmben is találni példát, de az eljárás széles körű alkalmazása csak az 1940-es évek második felétől terjedt el.[1]

1958-ban Az utolsó embert beválasztották a világ legjobb filmjeiként elismert úgynevezett brüsszeli tizenkettő közé.

Szereplők

[szerkesztés]
  • Emil Jannings
  • Maly Delschaft
  • Max Hiller
  • Emilie Kurz
  • Hans Unterkircher
  • Olaf Storm
  • Hermann Vallentin
  • Georg John
  • Emmy Wyda

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Nemeskürty István: Balázs Béla filmesztétikája, in: Balázs Béla: A film Gondolat Kiadó, Budapest, 1961; (18. oldal.)

Források

[szerkesztés]
  • szerk.: B. Egey Klára: Filmek könyve. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 46–50. o. (1967) 
  • Ulrich Gregor, Enno Patalas. A film világtörténete, ford. Félix Pál, Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 68–69. o. (1966) 
  • Az utolsó ember az Internet Movie Database oldalon (angolul)

További információk

[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Az_utolsó_ember_(film,_1924)&oldid=27200177”