Analogia fidei

Az analogia fidei vagy hithasonlóság egy teológiai módszer a hit tudományos megismeréséhez és gyakorlásához. Katolikus értelmezés szerint ez a fogalom azt jelenti, hogy nincs a kinyilatkoztatásnak vagy a hitnek olyan kijelentése, amelyet ne az Egyház egyetlen, objektív összhite alapján kellene értelmezni, azaz összefüggés van a hitigazságok között, valamint a kinyilatkoztatás egészében.

Az analogia fidei a Szentírásban

A kifejezés a Róm 12,6-ból való (ἀναλογίαν τῆς πίστεως), és azt jelzi, hogy az Egyházban mint Krisztus misztikus testében a tagok karizmáit a hit összefogása, hasonlósága szerint kell gyakorolni. Pál apostol a karizmatikusok biztatására használja, akik a prófétálás ajándékával élnek, és arra inti őket, hogy ne éljenek vissza ezzel az ajándékkal. A prófétálás adománya kiemelkedő jelentőségű (vö. 1Kor 12,10), de fontos, hogy a hittel megegyezzen. A karizmák alaptörvénye tehát nem az egyéni kegyelmi adomány, nem is egymás kiegészítése, hanem a titokzatos test szolgálatát ellátó megbízatások, hivatalok összhangja. Az ott fölsorolt karizmák ugyanis (prófétálás, tisztaság, tanítás, buzdítás, jótékonykodás, elöljárói feladat, irgalmasság) mind a hivatali szolgálatot fejezik ki.

Az analogia fidei a katolikus teológiában

Az analogia fidei a katolikus tanításban végeredményben azt állítja, hogy nincs olyan kinyilatkoztatás vagy hitben megfogalmazott igazság az Egyházban, Krisztus misztikus testében, amely ne lenne összefüggésben az egységes objektív hittel. Ez a hit tárgyilag egy, mint ahogy egy az Úr és egy a keresztség (Ef 4,5). Ezt a gyakorlati teológiai módszert már az atyák alkalmazták, Órigenésztől kezdve Hippói Szent Ágostonig, amennyiben az Ó- és az Újszövetség összefüggését a típus (előkép) és antitípus (teljesült valóság) kapcsolatában jelölték meg. Továbbá minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás egészében vizsgáltak, nem pedig kiragadva és abszolutizálva, mint olykor egyes tévtanítók. Ebben a gyakorlati módszerben kétféle analogia fidei mutatkozott meg. Először a hit hasonlósága az Ó- és az Újszövetség között: az új rejtve van az óban, és az ó megkapja értelmét az újban, de azért az Újszövetség a maga eszkatologikus rendjével túlhaladja a régi szövetséget. Másodszor az egyes, mégannyira eltérő kinyilatkoztatott igazságok is összhangban kapcsolódnak egymással a kinyilatkoztatás egészében, hiszen mindkét szövetségnek ugyanaz az Isten a szerzője (DH 1501). De természetesen az egység mindig a misztérium egysége, amely éppen mint egység a sokféleségben mutatkozik meg, tehát soha nem lehet belőle emberi rendszer.

Ez az analogia fidei az egyházi döntéseknek is gyakorlati normája. Az egyházi tanítóhivatal az abszolutizált tévtannal (hairesis = válogatás) szembeállítja a hagyományos egyházi értelmezést, és ezáltal helyreállítja a kinyilatkoztatás egészének belső ritmusát. Jó példa erre a krisztológia kibontakozása. Először a Krisztus emberségét abszolutizáló irányzattal szemben a zsinatok megvédték Krisztus istenségét, azután az istenségét abszolutizáló alexandriai irányzattal szemben rámutattak valódi emberségére, míg végül I. Leó pápa és a khalkédóni zsinat megfogalmazta az isteni és az emberi természet egységét a Logosz személyében. Ahogy itt az Egyház sem az antiochiai, sem az alexandriai irányzatnak nem kötelezte el magát, hanem a misztérium teljességét kutatta, úgy járt el a későbbi teológiai iskolák tételeivel is, az ágostoni és tomista, a tomista és skotista, a baneziánus és molinista vitában. Mindenesetre a tévtanok vagy a teológiai iskolák egyoldalú lépései dialektikus módon hozzájárultak a dogmafejlődéshez és a teljesebb igazság megfogalmazásához. De a teológiai iskoláknak is tudatában kell lenniük annak, hogy tanításukkal az analogia fidei talaján állnak. Be kell illeszkedniük a hitrendszer egészébe, és el kell fogadniuk, hogy esetleg más teológiai iskolák, ha eltérően tanítanak is, az egységes misztérium gazdagságának kifejezői.

Az analogia fidei és a szentírásmagyarázat

A szent bibliai iratok tanúi igénybe vették tanúságuk megfogalmazásakor minden emberi tehetségüket és korlátaikat, és saját nyelvi, gondolkodási és reménykedési horizontjukban írták le a kinyilatkoztatás felfogott Szavát, amelyek gyakran teljesen különböző módon, valamint válságosan kiélezett helyzetekben születtek. Ezért a Szentírás értelmezője olykor nem képes igazán eldönteni, hogyan lehet a tanúságtétel különböző formáit összeegyeztetni a tanítás és az információ fogalmi szintjén, amelyhez az a súlyos kérdés is csatlakozott, hogy lehet-e és milyen mértékben lehet a biblikus tanúságtételekkel szemben valamiféle „teológiai tárgykritikát” alkalmazni, és viszont. A teológia többé-kevésbé kifejezetten mindig tudatában volt annak, hogy a bibliai iratokat is a hit analógiája szerint kell értelmezni, amelyhez segítséget nyújthatnak a modern nyelvtudományi kritériumok, mindenekelőtt a szöveg „pragmatikus” dimenziójának, azaz célkitűzésének és közlési szándékának figyelembevétele.

XIII. Leó pápa a Szentírás magyarázásában előírta azt az elvet, hogy az értelmezésben az analogia fidei-t kell követni, és a katolikus tanítást, ahogy azt az egyházi tekintélytől kapjuk, a legfőbb normának kell tartani (DH 3283). Hasonló szabályt állított fel X. Piusz pápa a Szentírás racionalista értelmezése ellen (DH 3546) és XII. Piusz pápa a Humani generis enciklikában (DH 3886-3889). A II. vatikáni zsinat a Dei Verbum dogmatikus konstitúciójában szintén kritériumként jelölte meg az analogia fidei-t a Szentírás magyarázásánál.

„Mivel pedig a Szentírást ugyanazon Szentlélek segítségével kell olvasni és magyarázni, mint akinek sugalmazására készült, a szent szövegek helyes értelmezésénél ugyanilyen gonddal kell szemmel tartani a teljes Szentírás tartalmát és egységét, figyelembe véve az egész Egyház élő hagyományát és hit analógiáját.”

Az analogia fidei más értelmezései

Karl Barth, református teológus véleménye szerint az analogia fidei tulajdonképpen az analogia entis tükörképe, és a mindig nagyobb különbséget jelzi az ember hitbeli döntése és az Isten kegyelmi döntése között. Azaz Isten olyan megismerését állítja szembe az analogia entis-szel, amely nem az emberi értelemre támaszkodik, nem a teremtményekből ered, hanem Isten kegyelmére épül és csak a kinyilatkoztatásból származik. Egyes katolikus teológusoknak is volt olyan kísérlete, hogy a létanalógiára mintegy fölépítménynek állítsák az analogia fidei-t. Ezen esetekben azonban ellentétben vannak a kifejezés egyetlen újszövetségi helyével, hiszen az apostol azt mondja, hogy nem lehet visszaélni a karizmákkal, mert a prófétálás mint egyéni adomány alá van vetve a hit összefüggésének, törvényének, mint ahogy az egyházi szolgálat (diakónia) is az Egyház egész szent szolgálatához van kötve. Hasonló a helyzet a többi karizmánál is.

Források

• Magyar katolikus lexikon
• Kránitz Mihály – Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. Budapest, 2003.
• Karl Rahner – Herbert Vorgrimler: Teológiai kisszótár, Budapest, 1980. (Letölthető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból)
• A dogmatika kézikönyve I-II. (szerk. Theodor Schneider). Budapest, 1996.