Afrikai tojásevőkígyó
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett       IUCN3.1 | ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||
| Dasypeltis scabra (Linnaeus, 1758)[1] | ||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Afrikai tojásevőkígyó témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Afrikai tojásevőkígyó témájú médiaállományokat és Afrikai tojásevőkígyó témájú kategóriát. |
Az afrikai tojásevőkígyó (Dasypeltis scabra) a hüllők (Reptilia) osztályába, a kígyók (Serpentes) alrendjébe és a siklófélék (Colubridae) családjába tartozó faj.
Elterjedése
[szerkesztés]Angola, Botswana, Burundi, Egyiptom, Eritrea, Etiópia, Kenya, Kongo, Lesotho, Malawi, Mali, Mozambik, Namíbia, Szomália, Szudán, Tanzánia.[1]
Előfordulása
[szerkesztés]Sivatagokon és esőerdőkön kívül, változatos helyeken, síkságokon, szavannákon, nyílt erdei-, bokros-, füves területeken, szinte mindenhol megtalálható. Fán lakó, szeret madárfészkekben pihenni, de a talajon lévő, korhadó növények, fakérgek, kövek alatt is sokszor rejtőzködik.[2]
Megjelenése
[szerkesztés]
Átlagos testhossza 75 cm,[3] de az 1,2 métert is elérheti. Alapszíne általában barna vagy szürke, esetleg zöldesbarna. Hátán szabálytalan rombusz alakú, sötét foltok sorakoznak, melyek lehetnek szürkék, barnák, vagy feketék, gyakran láncmintázatként futnak végig a hátoldalon. A háti pikkelyek ormósak, az oldalsók fűrészes élűek. Feje kicsi, lapos és keskeny, a fejtetőn két sötét előremutató nyílhegy alakú rajzolat látható. Hasonló minta van a nyakán is. Szembogara függőleges.[2][4] Száját hatalmasra tudja kitátani, mivel állkapocscsontjai nem rögzítettek, csak rugalmas szalagok kötik össze. Szájában apró fogak találhatóak, nyelőcsövében a csigolyanyúlványai tüskeszerűre módosultak. Szaglása jó. Ártalmatlan, méregfoggal nem rendelkezik.[5][6]
Életmódja, táplálkozása
[szerkesztés]
Magányosan él, nappal aktív. Átlagos élettartama 10 év.[5]
Kizárólag tojásokat eszik,[7] teste tökéletesen módosult a kemény héjú tojások elfogyasztásához, melyeket egészben nyel le. Rugalmas állkapocs ízületi szalagjai kinyújtásával fejméretének többszörösére képes száját kitátani. Az ínybe ágyazott négy foga segíti megtartani nyeléshez a tojást. A hátgerinc 30 módosult csigolyája közül az 1. és 21. közötti meggátolja, hogy kicsússzon a tojás a szájból, a 22. és 28. közöttiek ventrális nyúlványai porccal borítottak és belógnak a nyelőcsőbe, ezek kilyukasztják a héjat, a folyékony tartalom a gyomorba ömlik, majd testének mozgatásával hosszúkás csomagba préseli és kiöklendezi a szilárd burkot. A 29. és 30. csigolya feladata is a rögzítés, hogy a testben ne tudjon lentebb menni a tojáshéj.
Érzékeny szaglásával meg tudja különböztetni a már embrionális fejlődésnek indult tojásokat, azokat nagyon ritkán fogyasztja el, ha mégis, akkor a héjjal együtt kiköpi az embriót is. A nem friss táplálékot szintén otthagyja.[8]
Szaporodása
[szerkesztés]Tojásrakó. A nőstény legfeljebb 18 tojását egyenként, nem is mindig ugyanarra a helyre rakja le, ami eltarthat akár egy napig is. Kelési idő általában 110-120 nap, az utódok száma 10-12. A 15-25 cm-es kiskígyók apró madarak tojásaival táplálkoznak.[2][5]
Védekezése
[szerkesztés]Teljesen védtelen állat, sem testi ereje, sem méregfogai nincsenek. Egyetlen védelme a színezete, mely néhány mérgeskígyóhoz hasonlít, valamint azok viselkedésének utánzása. Ha olyan területen él ahol viperafélék vannak, testét felfújja levegővel, a támadó felé nyitott szájjal hevesen vagdalkozik.[9] Ahol az efák elterjedtek, ott azok viselkedését utánozza, félkör alakban összetekeredik, törzsgyűrűit egymáshoz dörzsölik, így az ormós pikkelyek reszelős, sziszegő hangot adnak, fejét amennyire csak lehet ellapítja, száját kitátja.[4]
Tartása
[szerkesztés]
25-29 °C hőmérsékletű élettér a legmegfelelőbb számára. Fontos a búvóhely, a mászásra alkalmas fa és az ivóvíz, valamint az aljzaton olyan tárgyak elhelyezése, ami táplálkozásnál támaszt biztosít a tojásnak, miközben nyeli a kígyó. Bár képes a tyúktojás elnyelésére helyesebb galamb-, vagy fürj tojásokkal, a fiatalokat veréb-, vagy pintytojásokkal etetni. A tojások frissek legyenek, de ne legyenek megmosva, mert különben az állat nem fogja megenni. Ha csak mosott tojást tud az állattartó beszerezni, akkor fontos baromfiólba, vagy madárfészekbe tenni, amíg a jellegzetes szagot át nem veszi.[9]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b Dasypeltis scabra. iucnredlist.org. (Hozzáférés: 2016. október 21.)[halott link]
- ↑ a b c John M. Mehrtens: A világ kígyói. Budapest, SubRosa Kiadó, 1994, 181. oldal. ISBN 963-8354-17-8
- ↑ Afrikai tojásevő kígyó. vadallatok.hu. (Hozzáférés: 2016. október 21.)
- ↑ a b Chris Mattinson: Kígyók. Budapest, Panemex-Grafo Kiadó, 2002. 70. oldal. ISBN 963-9090-87-5
- ↑ a b c Afrikai tojásevő kígyó (Dasypeltis scabra). zooszeged.hu. (Hozzáférés: 2016. október 22.)
- ↑ Hüllők és kétéltűek. Képes ismertető több mint 400 hüllő és kétéltű fajról. Mark O'Shea és Tim Halliday. Budapest: Panemex Kft. és Grafo Kiadó. 2001. 130. o. ISBN 963-9090-50-6
- ↑ Mit esznek az állatok?. erzsebetrosta.hu, 2013. január 10. (Hozzáférés: 2016. október 24.)
- ↑ John M. Mehrtens: A világ kígyói. Budapest, SubRosa Kiadó, 1994, 181-182. oldal. ISBN 963-8354-17-8
- ↑ a b John M. Mehrtens: A világ kígyói. Budapest, SubRosa Kiadó, 1994, 182. oldal. ISBN 963-8354-17-8
