Ugrás a tartalomhoz

1918-as zágrábi fegyveres konfliktus

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
1918-as zágrábi fegyveres konfliktus
Dátum1918. december 5.
HelyszínZágráb
Szembenálló felek
Horvát honvédség 25. ezrede és az egykori osztrák-magyar hadsereg 53. ezredeSzlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának fegyveres karhatalma és a Sokol
Vezetők
Rudolf SentmartoniBudislav Grga Angjelinović
Lav Mazzura
Veszteségek
15 halott (köztük 2 civil), 10 sebesült2 halott

1918. december 5-én a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsának fegyveres karhatalma és a Sokol nevű pánszláv mozgalom önkéntesei fegyveres összecsapásba kerültek a horvát honvédség 25. ezredének és az egykori osztrák-magyar hadsereg 53. ezredének tüntető katonáival. A karhatalmisták a zágrábi Jelačić bán téren állították meg a katonákat.

A tiltakozás és a konfliktus okait nem nagyon dokumentálták, de a Rudolf laktanyától az Ilica utcán a város központi tere felé vonuló katonák I. Péter szerb király elleni, és a köztársaságot, valamint a Horvát Népi Parasztpárt vezetőjét, Stjepan Radićot éltető jelszavakat kiabáltak. Miután a katonák a Jelačić bán térre értek, rövid tárgyalásokra, majd fegyveres összecsapásra került sor. Az összecsapásban elesett tizennyolc ember többsége katona volt, a halottakat decemberi áldozatoknak (horvátul: Prosinačke žrtve) nevezték el. A Nemzeti Tanács ezt követően megbízhatatlannak ítélve előbb a két ezredet, majd később az új államban állomásozó összes korábbi osztrák-magyar egységet is feloszlatta. A Nemzeti Tanács ezután a szerb királyi hadseregre támaszkodott annak érdekében, hogy a nemrég feloszlatott egységek helyére új, megbízható egységeket hozzon létre.

A Jogok Pártjának frankista szárnya az eseményt a közös délszláv királyság létrejöttének és más 1918-as eseményeknek a horvát nemzet megaláztatásként tüntették fel, azt állítva, hogy ez elősegítette a horvátok körében a vereségtudatot. A frankisták azt állították, hogy ez a vereségtudat sorozatos politikai kudarcok eredménye, és hogy a frankisták adnak esélyt a kiábrándult és figyelmen kívül hagyott egykori osztrák-magyar tiszteknek, hogy mellőzöttségükből felálljanak. Így a „vereség kultúrája” hozzájárult ahhoz, hogy Jugoszlávia második világháborús megszállása idején az Usztasa szélsőjobboldali félkatonai szervezetként, majd később náci kollaboránsként emelkedjen fel.

Politikai háttér

[szerkesztés]

A Monarchia összeomlását követő zűrzavar

[szerkesztés]

Az első világháború utolsó napjaiban, 1918. október 5–6-án az Ausztria-Magyarországon élő horvátokat, szlovéneket és szerbeket képviselő politikai pártok a birodalomtól való függetlenedés érdekében megszervezték a zágrábi székhelyű Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsát. A Nemzeti Tanács kikiáltotta a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát, amely magában foglalta a szlovének lakta területeket, Horvát–Szlavónországot, Dalmáciát, valamint Bosznia-Hercegovinát,[1] és felhatalmazta a Jugoszláv Bizottságot, mint a korábban Habsburg uralom alatt állt délszláv területek Szerb Királysággal való egyesülését szorgalmazó érdekcsoportot, hogy külföldön képviselje a Tanácsot.[2] A Nemzeti Tanács elnöke, Anton Korošec egy genfi konferenciára távozva, ahol szerb képviselők vitatták meg az egyesülés módját, elhagyta Zágrábot.[3]

Mihalovich bán beszél az összegyűlt tömeghez 1918. október 22-én

Abban az időben a zöld kádereknek nevezett, a osztrák–magyar hadseregből dezertált katonák vidéken bűnözési hullámot indítottak el.[4] 1918 szeptemberére a horvátok, szerbek és bosnyákok között körülbelül 50 000 zöld káder volt. Legtöbbjük Horvát-Szlavónországban tevékenykedett,[5] ahol az erőszak október 24. és november 4. között tetőzött.[6] Ebben az időszakban Pozsegában is zendülés zajlott. A közeli Raholcán (Orahovica) két osztrák-magyar ezred, valamint egy cseh és egy dalmát ezred harcolt egymással.[7] A város tisztviselői arról számoltak be, hogy a katonák egy része a bolsevikok oldalára állt.[8] Az erőszak gyorsan terjedt, és a horvát honvédség 23. és 28. ezredének elemei csatlakoztak Eszék kifosztásához.[7] A lázadók vezették a fosztogatásokat Péterváradon, Pakrácban, Daruváron és Zsupanyában is, bár a legtöbb fosztogatásért és rablásért a parasztok és a (többnyire paraszti származású) zöld káderek voltak a felelősek.[7]

A Nemzeti Tanács habozott elítélni az erőszakot,[6] és a fosztogatók megállítására tett ad hoc kísérletei a helyben felállított milíciák bevetésével eredménytelenek voltak, mivel sok milícia is fosztogatott.[9] Ezért a Nemzeti Tanács a szerb hadifoglyokra támaszkodott (akik a háború alatt az osztrák-magyar hadsereg fogságába estek), és november 5-én delegációt küldött a szerb királyi hadsereg parancsnokságához, hogy tőlük kérjék a rend helyreállítását Horvát-Szlavónországban.[10] Az akkoriban a Svetozar Pribičević vezette horvát-szerb koalíció[11] uralta Nemzeti Tanács részben a bolsevikokat és a Stjepan Radić vezette Horvát Népi Parasztpártot (HPSS) tette felelőssé a zavargásokért. A HPSS összekapcsolódása a népi elégedetlenséggel később hozzájárult ahhoz, hogy a HPSS a két világháború közötti időszakban a horvátok legsikeresebb politikai pártja legyen.[12] Az október–novemberi zavargásokban aktívan részt vevő parasztok tévesen a republikanizmust, a katonai szolgálat és az adók eltörlésének nevezték meg végső politikai céljukként.[13]

Föderáció kontra unió Szerbiával

[szerkesztés]
Az Ausztria-Magyarországgal való kapcsolatok megszakításának bejelentése a zágrábi Szent Márk téren 1918. október 29-én

A délszlávok egyesülésének megvalósítására két fő elképzelés volt. Míg Ante Trumbić Jugoszláv Bizottsága a szövetségi kormányrendszert szorgalmazta, Szerbia miniszterelnöke Nikola Pašić központosított államot akart.[14] Pašić azzal fenyegetőzött, hogy ha Trumbić nem fogadja el a központosított államra vonatkozó terveit, elfoglalja és annektálja a Monarchia szerbek által lakott területeit és létrehozza Nagy-Szerbiát.[15] Végül az antant nyomására Pašić az 1918. novemberi genfi konferencián beleegyezett egy szövetségi délszláv állam létrehozásába, Szerbia azonban Sándor régensherceg ellenkezése,[16] illetve egy Pašić által az antant nyomásának elhárítására és Korošec tekintélyének aláásására kidolgozott tervezet miatt megtagadta a megállapodás aláírását.[17]

Nem sokkal a genfi konferencia lezárása után a Nemzeti Tanács bejelentette, hogy meghiúsított egy puccskísérletet, amiért letartóztatta Anton Lipošćak gyalogsági tábornokot. [18] Az olasz hadsereg közben elfoglalta Fiumét és megközelítette Ljubljanát.[19] Az olasz előrenyomulás megállítására szolgáló eszközök nélkül a Nemzeti Tanács attól tartott, hogy az olaszok jelenléte az Adria keleti partján állandósul.[20] Erre a Nemzeti Tanács küldöttséget küldött Sándor régensherceghez, hogy gyorsan intézkedjen Jugoszlávia szövetségi alapon történő egyesítéséről. A delegáció, amikor december 1-jén a régens herceghez fordult, figyelmen kívül hagyta a Nemzeti Tanácsnak az alkotmányos biztosítékok követelésére vonatkozó utasítását. A régens herceg Péter király nevében elfogadta az egyesülési ajánlatot,[21] és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság az unió jellegére vonatkozó megállapodás nélkül jött létre.[22]

A fegyveres erők Zágrábban

[szerkesztés]

A Nemzeti Tanács az Ausztria-Magyarországtól két nappal későbbi elszakadást kimondó horvát nemzetgyűlés előkészítéseként 1918. október 27-én létrehozta karhatalmi erőit, melyek az egyetemi szervezetek, valamint a horvát és szerb Sokol egyesületek önkénteseiből állt, amelyek a Budislav Grga Angjelinović vezette zágrábi közrendi és közbiztonsági bizottságnak voltak alárendelve, és közvetlenül Lav Mazzura parancsnoksága alatt álltak. A karhatalmi erőt az egykori osztrák-magyar haditengerészet tengerészeiből álló különítmény egészítette ki.[23] A polgári zavargások leküzdésére létrehozandó karhatalom vidéki megszervezésére tett kísérletek eredménytelennek bizonyultak.[24]

A Sokol egyesület felfegyverzett önkéntesei Zágrábban

A szlovének, horvátok és szerbek állama november 1-jén, három nappal a függetlenség kikiáltása után az új állam területén állomásozó osztrák-magyar egységekből formálisan is megalakította hadseregét. November 6-án a zágrábi székhelyű horvát királyi hadsereg 25. és a közös hadsereg 53. ezrede hűségesküt tett a Nemzeti Tanácsnak. A tanács úgy ítélte meg, hogy a háborúból ezen időpont után visszatérő katonákat is ugyanaz az eskü kötelezi.[25] A 25. ezred éppen akkor tért vissza a Muraköz elfoglalásáért folytatott harcból, és incidens nélkül tartotta fenn a rendet Zágrábban. Ennek ellenére sok zágrábi katona támogatta a köztársaság gondolatát. A köztársasági eszme Radić és az Oroszországból hazatérők hatására az 1917-es októberi orosz forradalom hatására terjedt el.[26] 1918. december elején a Milivoj Kućak ezredes parancsnoksága alatt álló 25. ezred[27] 210 tiszttel és 578 katonával állomásozott a királyi honvédség zágrábi laktanyájában az Ilica utcában, míg az 53. ezred 442 katonával a városban levő Rudolf laktanyában állomásozott.[28] A Mirko Petrović ezredes parancsnoksága által vezetett 53. ezred,[29] mellett az egykori közös hadsereg 37. tábori tüzérezrede, valamint a honvédség 6. tábori tüzérezrede is a városban tartózkodott.[30] A 37. tábori tüzérezrednek 22 tisztje és 142 katonája volt, míg a 6. tábori tüzérezrednek 46 tisztje és 21 katonája volt Zágrábban.[31] A Nemzeti Tanács ebben az időben mintegy 500 főből álló karhatalommal rendelkezett,[32] melyet egy 1254 fős egykori szerb hadifogolyokból összeállított ezreddel egészítettek ki.[33] Novemberben Dušan Simović alezredest jelölték ki a szerb hadsereg zágrábi küldöttének[34] és a hónap végére a szerb hadsereg 7. ezredének 3. zászlóalja is megérkezett Zágrábba.[35]

Előzmények

[szerkesztés]

December 3-án a Nemzeti Tanács kihirdette az egyesülési törvényt.[36] Az ausztria-magyarországi szlovének, horvátok és szerbek függetlenségének kikiáltásának tömeges ünnepségeihez illeszkedve október végétől a zágrábi önkormányzatokkal együttműködve több nyilvános egyesülési ünnepséget támogatott. Rudolf Horvat történész szerint az ünnepségeket hanyagul szervezték, és bizonyos megnyilvánulások sértettek „mindent, amit a horvát népnek kedves volt és szentnek tartott”. Ugyanezen a napon a közeli Belovár városból jelentések érkeztek arról, hogy az egyesítés bejelentése után az ott állomásozó csapatok fellázadtak. A Nemzeti Tanács egyik városi képviselője arról számolt be, hogy a katonák királyellenes jelszavakat kiabáltak, és a köztársaságot éltették.[37] A zágrábi laktanyában állomásozó csapatok köztársaságpárti hangulatáról Kućak és Petrović tájékoztatta Nikola Winterhaltert Nemzeti Tanács védelmi biztosának helyettesét.[38]

A nép széles köreiben elterjedt kiábrándultságot kihasználva a Jogok Pártja december 2-án kiáltványt fogalmazott meg és terjesztett elő, amelyben az egyesülési folyamatot antidemokratikusnak ítélte.[36] A Hrvatska (magyarul Horvátország) napilap két nappal később leközölte, hogy a Jogok Pártja továbbra is szorgalmazza a szlovének, horvátok és szerbek szabad és független államainak egy szövetségi köztársaságban történő egyesülését. Válaszul a hatóságok elkobozták a lapszámot, és betiltották a Hrvatskát. A párt ezután szórólapként terjesztette a kiáltványt.[39] December 5-én délelőtt a zágrábi székesegyházban hálaadó istentiszteletet tartottak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulásának ünnepére.[28]

A tüntetés

[szerkesztés]

A laktanyáktól a Jelačić térig

[szerkesztés]
A tiltakozók útban a Josip Jelačić tér felé

December 5-én délután az 53. ezred néhány katonája elhagyta a nyugat-zágrábi Rudolf laktanyát, és elindult a Jelačić bán tér felé.[28] Útközben megálltak az Ilica utcai honvédlaktanya előtt, ahol a 25. ezred néhány katonája csatlakozott a menethez.[40] Civilek is csatlakoztak a katonákhoz.[25] A katonák minden laktanyából puskát és két géppuskát hoztak magukkal[41] és a 25. ezred tizenkétfős katonazenekara kísérte őket.[28] Az egyesülési ünnepségeken tapasztalt provokatív viselkedés hatására a felvonulók a szabad horvát köztársaság kikiáltását tűzték ki célul.[37] A zendüléssel kapcsolatos későbbi vádirat 250 katonáról írt, de a tényleges szám ezredenként körülbelül 400-200 lehetett.[42]

A Szerbiával való egyesülés ellen tiltakozva[36] a katonák Horvátország zászlaját lengetve sétáltak végig az Ilica utcán, és azt kiabálták, hogy „Éljen a köztársaság!”, „Éljen Radić!”, „Le Péter királylyal!”, „Le a dinasztiával!”, „Éljen a parasztpárt!”, „Le a militarizmussal!”,[43][37] „Éljen a horvát köztársaság!” A hatóságok később arról is beszámoltak, hogy a tüntetők Lipošćak tábornok szabadon bocsátását követelték.[44] Mislav Gabelica horvát történész szerint nem világos, hogy a katonák maga az egyesülés vagy annak végrehajtási módja ellen tiltakoztak-e. Gabelica azzal is érvel, hogy a tiltakozást részben az országban elterjedt szegénység és anarchia, valamint külső szereplők, például az olasz titkosszolgálatok ösztönözték.[45]

A legtöbb forrás egyetért abban, hogy a tiltakozó katonák 14 órakor érték el a Jelačić bán teret.[46] Néhány, a kormányhoz alakulatot az Ilica végén bevetettek, hogy megakadályozzák az emberek bejutását a térre, de ezek gyorsan megadták magukat.[27]A térre érve a 25. és az 53. ezred katonái két géppuskát a tér közepén, két géppuskát pedig az Ilica elején – a Gajeva utca, illetve az Oktogon közelében – állítottak fel.[47] A katonazenekar a Duga utca (ma Radićeva utca) melletti téren foglalt helyet, és a Lijepa naša domovinót játszotta.[48]

A téren történt fegyveres összecsapás

[szerkesztés]
A Jelačić tér vázlatos térképe az 1918. december 5-iki események alatt (1. – Popović ház, 2. – 6. számú ház (Rosia-Fonsier), 3. – Feller ház; 4. – Oktogon, 5. – Jelačić emlékmű; 6. – 27. sz. ház, 7. – Alapítványi Kórház, 8. – Gnezda-ház (a modern utcanevek referenciaként láthatók)

A hatóságokat a tüntetés napján már 11:30 előtt értesítették a tervezett tüntetésről,[49] és még a katonák érkezése előtt megtisztították a teret az emberektől.[50] A tiltakozáshoz csatlakozott katonákat és civileket, a környező épületekbe bújva fegyveres karhatalmisták és Sokol önkéntesek várták.[46] A korabeli kormányjelentések szerint a tér északi oldalán, a Popović-házban (akkor a 4-es szám alatt) és a 6-os számú háznál 60 karhatalmistát helyeztek el – minden épületben géppuskával. A jelentés szerint 20 katona a Popović-házban tartózkodott, míg a többiek Angjelinovićcsal együtt a másik épületben foglaltak állást.[51] Dragutin Mačuka őrmester 1926-os tanúvallomása szerint a kormány 160 katonát (karhatalmistákat és a Sokol önkénteseit) küldött a térre. A főhadiszállást a 6. szám alatti házban alakították ki, további csapatokkal a Popović-háznál és a Feller-háznál (a Jurišićeva utca sarkán, a 21. szám alatt) a tér keleti oldalán.[52] Mačuka becslését a kormány erejéről alátámasztja egy Sokol-önkéntes, Branko Kojić vallomása, aki szerint 60 Sokol-önkéntest és 100 karhatalmistát telepítettek.[53] Először rövid tárgyalások folytak.[46] A szemtanúk vallomásai szerint Kućak és Slavko Kvaternik alezredes a Popović-házhoz mentek, és megpróbálták megnyugtatni a helyzetet. Kvaternik szerint rávették Mazzurát, hogy mondják meg az abban a házban levő karhatalmistáknak, hogy ne tüzeljenek. Kvaternik elbeszélésének ellentmondanak mások, akik Zdravko Lenac civilt azonosították a Popović-ház parancsnokaként.[54]

A 25. és 53. ezred lázadó katonái a Jelačić téren a véres összecsapás során – Képriport az Ilustrovsne Novosti című újságból

A bírósági tárgyalás tanúsága szerint a 25. és az 53. ezred katonái elfoglalták a Popović-házat és az ott elhelyezett géppuskát. Különböző tanúvallomások nem értenek egyet azzal kapcsolatban, hogy a második géppuskát a szomszédos (5. számú) ház erkélyére vagy a 6. számú házra helyezték-e el,[a] ahogy azt a korabeli hivatalos jelentések jelzik. A szemtanúk egyetértenek abban, hogy a katonák elhagyták a Popović-házat, hogy elfogjanak egy másik géppuskát, de az épületben lövöldözés tört ki, és a géppuska a téren levő katonákra lőtt.[56] A homlokzatokon hagyott lövedéknyomok későbbi vizsgálata során kiderült, hogy a 6-os számú ház volt a katonák tüzének fő célpontja, és más tanúvallomások is abban a házban helyezték el Angjelinovićot, aki utasította a géppuska kezelőszemélyzetét, hogy tüzeljenek a katonákra.[57] Kvaternik és más szemtanúk jelezték, hogy egy harmadik, a Feller-házban elhelyezett géppuska lőtt, és megölt egy katonát, aki a zendülők egyik géppuskáját állította fel a téren, a Josip Jelačić-emlékmű tövében.[58][59] 1947-es tanúvallomásában Kvaternik elmondta, hogy a karhatalmisták géppuskáját a tér déli oldalán, a mai Praška utca sarkán, a 27-es számú háznál állítottákfel, de más forrás nem támasztja alá ezt az állítást.[58]

A csetepaté 15 óra körül ért véget.[46] A legtöbb tüntető szétszéledt és elmenekült, de néhány túlélőt elfogtak.[28] A lövöldözésben tizennyolc ember halt meg vagy a sebesült meg. A halottak között volt két karhatalmista (mindkettő Sokol-tag), egy azonosítatlan szerb katona, aki Simović szerint nem volt aktív résztvevője az összecsapásnak,[60] valamint két civil.[61] December 7-én Simović felkérte feletteseit, hogy biztonsági okokból telepítsék Zágrábba a 7. gyalogezred többi részét.[62] A katonai ügyészség és az igazságügyi szakértők december 6-i jelentései 15 halottról és 13 sebesültről szólnak. A sebesültek közül hárman a jelentés közzététele után belehaltak a sebeikbe.[63] Egy későbbi per során a katonák tiltakozásának vezetőjeként Rudolf Sentmartoni tizedest azonosították, Ivan Perčić őrmesterrel, Martin Murk tizedessel, a 6. tábori tüzérezred meg nem nevezett tizedesével és egy azonosítatlan civillel együtt. Egyiküket sem fogták el, kivéve Perčićet, akit lázadásért elítéltek és hat év börtönre ítéltek.[64] 1941-ben Rudolf Horvat írt az összecsapásról. Más forrásoktól eltérően Horvat azt állította, hogy két géppuska volt, melyek közül az egyik a szomszédos Gnezda ház tetejéről, a másik pedig egy kórház legfelső emeletéről lőtt (azóta már az Ilica utca 1. számú épület áll itt). Az életben maradt katonák géppuskalövéseinek irányáról szóló jelentések ellentmondanak Horvatnak.[65]

Következmények

[szerkesztés]
A Szerb Királyi Hadsereg egységeinek bevonulása Zágrábba 1918-ban

A Nemzeti Tanács december 5-én este feloszlatta a 25. és az 53. ezredet,[26] és az összecsapásra és a Lipošćak-ügyre hivatkozva megbízhatatlannak minősítette azon horvát tiszteket, akik korábban az osztrák-magyar fegyveres erőknél szolgáltak. [44] December 10-én a Nemzeti Tanács feloszlatta az összes, hivatalosan parancsnoksága alá tartozó fegyveres egységet, beleértve az osztrák-magyar hadsereg és haditengerészet összes korábbi horvát egységét. December 10-én felhatalmazta a szerb hadsereg misszióját, hogy a feloszlatott egységek helyére új egységeket hozzon létre.[66] A misszió új, az új királyság többi részével integrált struktúrák létrehozására törekedett.[67]

December 5-én a Nemzeti Tanács cenzúrát vezetett be, és betiltotta az utolsó ellenzéki újságot, a HPSS által kiadott Domot.[68] A hatóságok letartóztatták a Jogok Pártja frankista köztársaságpárti frakciójának vezetőit, Ivo Elegovićot és Vladimir Sachs-Petrovićot is. A frankisták a december 5-i eseményeket annak bizonyítékaként említették, hogy a horvátok nem voltak hajlandók közös államot létrehozni Szerbiával, és a katonák lázadását a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal szembeni politikai ellenállásuk igazolásaként állították be. A tiltakozás évfordulójáról az ellenzék az egyesülés minden év december 1-jén tartott hivatalos ünnepségével páthozamosan emlékezett meg. A 25. és 53. ezred Jelačić bán téren elesett katonáit decemberi áldozatként emlegették, és Horvátország függetlenségének mártírjaként ábrázolták.[26] Megpróbálták kihasználni az új unióval szembeni vélt széleskörű ellenállást, majd ezután létrehozták az emigráns Horvát Bizottságot azzal a céllal, hogy a horvátok lakta országokban szabad választásokat tartsanak,[69] és hangsúlyozták, hogy a Jogok Pártja, különösen a frankisták, küzdenek azért, amiért a decemberi áldozatok elestek.[70] A december 5-i tüntetés és a gyilkosságok hozzájárultak a frankisták azon erőfeszítéseihez, hogy kidolgozzanak egyfajta „vereség kultúráját”, amely az 1918-as eseményeket megaláztatásként ábrázolja, amelyet meg kell bosszulni. Ez tette lehetővé az 1920-as években a frankista vezetők, főként Ante Pavelić számára, hogy lehetőséget kínáljanak az elégedetlenkedőknek és az elfeledett volt osztrák-magyar tiszteknek, hogy szélsőjobboldali usztasa félkatonai egységként (és később náci kollaboránsokként) „megváltsák” magukat.[71]

Az emléktábla az egykori Feller-ház falán

A két megölt karhatalmistát tisztelettel temették el a zágrábi Mirogoj temetőben.[72] 1932-ben a Horvát Nők Társasága kezdeményezést indított, hogy a megölt katonák és civilek (nem a karhatalmisták) holttestét a Mirogojban lévő egyéni sírjukból egy közös kriptába helyezzék át.[73] Az egyesület a temetőben emlékművet épített a meggyilkoltak emlékére,[74] A jugoszláv állam nem engedélyezte a maradványok átszállítását, amire 1941 decemberében, az Usztasa által uralt Független Horvát Állam (NDH) náci bábállamként való létrehozása után került sor a második világháborúban.[73] 1941. augusztus 26-án Pavelić az 1918. december 5-iki tiltakozásban részt vevő „600 forradalmárt” az usztasa milícia tartalékzászlóaljává nyilvánította, amely eredetileg díszegység volt.[75] Az Ivan Perečić[76] parancsnoka alatt álló egységet ezt követően Becsület zászlóaljnak nevezték el.[75] Az NDH a decemberi áldozatokat a Szerbiával való egyesítéssel szembeni ellenállás szimbólumaként akarta feltüntetni, de a náci birodalom meghatalmazott képviselője Edmund Glaise-Horstenau úgy foglalt állást, hogy az esemény alapvetően kommunista akció volt.[77] 1942-ben emlékérmeket engedélyeztek a tüntetés résztvevői számára, és viselésének jogát 402 személy (25 posztumusz) kapta meg.[78] 1943-ban a Jelačić bán téren emlékművet állítottak a tüntetés 25. évfordulója alkalmából.[79] 1947-re a kommunista hatóságok eltávolították az összes emlékművet a Jelačić bán térről, beleértve Josip Jelačić lovas emlékművét is.[80] A Horvát II. világháborús veteránszövetség, a Hrvatski domobran 2003-ban emléktáblát helyezett el az egykori Feller-ház épületén (jelenleg 11. szám), az 1918-as tiltakozás emlékére.[81]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Ramet 2006, 42–43. o.
  2. ↑ Matijević 2008a, 50. o.
  3. ↑ Matijević 2008a, 56–59. o.
  4. ↑ Beneš 2017, 220. o.
  5. ↑ Beneš 2017, 217. o.
  6. ↑ a b Banac 1992, 289–290. o.
  7. ↑ a b c Banac 1992, 296–297. o.
  8. ↑ Štambuk-Škalić & Matijević 2008, 108. o.
  9. ↑ Banac 1992, 297–298. o.
  10. ↑ Banac 1984, 131. o.
  11. ↑ Janković 1964, 251–252. o.
  12. ↑ Banac 1992, 303–304. o.
  13. ↑ Banac 1992, 300. o.
  14. ↑ Pavlowitch 2003, 33–34. o.
  15. ↑ Šepić 1968, 38. o.
  16. ↑ Ramet 2006, 43. o.
  17. ↑ Banac 1984, 134–135. o.
  18. ↑ Zorko 2003, 892–895. o.
  19. ↑ Ramet 2006, 44. o.
  20. ↑ Pavlović 2019, 275. o.
  21. ↑ Ramet 2006, 44–45. o.
  22. ↑ Pavlović 2019, 276. o.
  23. ↑ Gabelica 2005, 468. o.
  24. ↑ Banac 1992, 8. o.
  25. ↑ a b Gabelica 2005, 469. o.
  26. ↑ a b c Newman 2015, 132. o.
  27. ↑ a b Gabelica & Matković 2018, 180–181. o.
  28. ↑ a b c d e Huzjan 2005, 455–456. o.
  29. ↑ Gabelica & Matković 2018, 121–122. o.
  30. ↑ Gabelica & Matković 2018, 245–248. o.
  31. ↑ Gabelica, Matković & 2018 2018, 250. o.
  32. ↑ Gabelica & Matković 2018, 255. o.
  33. ↑ Gabelica & Matković 2018, 252. o.
  34. ↑ Zorko 2003, 893. o.
  35. ↑ Gabelica 2005, n. 11.
  36. ↑ a b c Banac 1992, 215–216. o.
  37. ↑ a b c Martan 2016, 23–24. o.
  38. ↑ Gabelica & Matković 2018, 122–123. o.
  39. ↑ Matijević 2008b, 1116. o.
  40. ↑ Gabelica & Matković 2018, 137. o.
  41. ↑ Gabelica & Matković 2018, 190. o.
  42. ↑ Gabelica & Matković 2018, 186. o.
  43. ↑ Gabelica & Matković 2018, 139. o.
  44. ↑ a b Zorko 2003, 900. o.
  45. ↑ Gabelica 2005, 469–470. o.
  46. ↑ a b c d Gabelica 2005, 470. o.
  47. ↑ Gabelica & Matković 2018, 192–193. o.
  48. ↑ Gabelica & Matković 2018, 196. o.
  49. ↑ Gabelica & Matković 2018, 220. o.
  50. ↑ Gabelica & Matković 2018, 187. o.
  51. ↑ Gabelica & Matković 2018, 156–159. o.
  52. ↑ Gabelica & Matković 2018, 171–173. o.
  53. ↑ Gabelica & Matković 2018, 178. o.
  54. ↑ Gabelica & Matković 2018, 166–167. o.
  55. ↑ Gabelica & Matković 2018, n. 423.
  56. ↑ Gabelica & Matković 2018, 159–161. o.
  57. ↑ Gabelica & Matković 2018, 170–171. o.
  58. ↑ a b Gabelica & Matković 2018, 169–170. o.
  59. ↑ Gabelica & Matković 2018, 177. o.
  60. ↑ Gabelica 2005, 475–476. o.
  61. ↑ Gabelica 2005, 470–472. o.
  62. ↑ Gabelica & Matković 2018, 251. o.
  63. ↑ Gabelica 2005, 474–475. o.
  64. ↑ Gabelica 2005, 474. o.
  65. ↑ Gabelica & Matković 2018, 177–182. o.
  66. ↑ Banac 1984, 216. o.
  67. ↑ Ramet 2006, 49. o.
  68. ↑ Gabelica 2005, 472. o.
  69. ↑ Newman 2015, 132–133. o.
  70. ↑ Newman 2018, 167. o.
  71. ↑ Newman 2018, 170. o.
  72. ↑ Gabelica 2005, 475. o.
  73. ↑ a b Gabelica 2005, 476. o.
  74. ↑ Newman 2015, 174. o.
  75. ↑ a b Geiger & Barić 2002, 835–836. o.
  76. ↑ Geiger & Barić 2002, 837. o.
  77. ↑ Geiger & Barić 2002, 838. o.
  78. ↑ Geiger & Barić 2002, 842. o.
  79. ↑ Geiger & Barić 2002, 844. o.
  80. ↑ Mataušić 2001, 128. o.
  81. ↑ Plančić 2003.

Megjegyzés

[szerkesztés]
  1. ↑ A 6. szám alatti házat korabeli tulajdonosai alapján Rosia-Fonsier-háznak, vagy korábbi tulajdonosairól Gavella-háznak is nevezik.[55]

Források

[szerkesztés]

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 1918 protest in Zagreb című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=1918-as_zágrábi_fegyveres_konfliktus&oldid=27270736”