Szerkesztő:Kreamar/Fejkendő

Fejkendő (David Ring rajza, 2014)

A fejkendő egy fejviselet, hurkolt kelme, gyapjúból vagy pamutból; sima vászonszövésű selyem és színesen nyomtatott pamutszövet. A fejkendő a nők fejét borító, különböző méretű, ritkán hosszúkás, általában négyzet alakú lepel, amelyet átlósan összehajtva vagy hajtás nélkül rögzítettek a kontyra. Egyéb elnevezései: fejre való kendő, féruha, fedél, fidel, bibor, ruva.

Története

A 16–17. századi úri viselethez hasonlóan, a paraszti női fejviseletben csaknem a 19. század közepéig viselték a kivarrott és csipkével díszített fehér patyolat, majd batiszt és tüll feklendőt is. A korábban csak hétköznapra felkötött színes, tarka (kékfestő) fejkendők mellett, a múlt század végén ünnepeken országszerte közkedveltek lettek a finomabb selyem, kasmír, rojtos szélű fejkendők és téli változataik, amelyeket posztóból, gyapjúból készítettek. – Az átlósan háromszögűre hajtott fejkendőt a főkötő felett a tarkón hátrakötötték, csárdásos, menyecskésre kötött (Felvidék) fejkendőnek is nevezve. A főkötőre áll alá való (Martos), elöl hajtogatott, megtűzött vagy megkötött fejkendőt is teríthettek. A fejkendőt előbb a felső főkötő, majd egyre gyakrabban az alsó főkötő helyett is használták. A fejkendő kötési módja helyi ötletek adta formában állandósulhatott, mint a kapuvári cucáskendő kötése, és használatra rögzítetten előkészítve átmenetet is képezhetett a főkötők felé, sőt felső főkötővé is módosulhatott. Ide sorolható az ún. hosszú kendő: kb. 2–3 m hosszú, fél m széles, keskeny végén esetleg kivarrt fejkendő, amelyet egyszerűen fejre borítva, nyak köré tekerve, illetve fejtetőre hajtogatva viseltek az asszonyok. – A kontyra tűzött, elől kézzel összefogott fidél (Alföld), férevető, takarító (Somogy m.), köcöle (Őrség) használata általános volt. – A nyak köré tekert, elől lelógó vagy ruha alá fogott hosszú kendő, a felföldi bulázó, fidel, a körösfői kontyoló fátyol („dulandlé”) különböző megkötési módja szórványosan jelentkezett a 17–18. század-tól a magyar női fejviseletben. Szintén nyak köré tekert, de díszes fejű tűkkel rögzített hosszú kendőt viseltek Erdély keleti sarkában és a dél-Dunántúlon. A bogláros tűkkel megfogott bíbort, a tekerődzőfátyolt a sárközi, érsekcsanádi menyecskék még a 20. században is felvették. A hosszú kendőnek pacsa, → hátravető elnevezése és a 16. századii Itáliában is ismert sajátos, fejtetőre hajtogatott, szögletesre merevített formája talán a 18. sz. végére jutott el a DNy-dunántúli parasztasszonyok fejviseletébe, és csak a 19. század végén szűnt meg divatja. – A hosszú kendő általában az új asszonyt illette meg, akár az újmenyecske-főkötő. Ilyen jelleggel a 19. század közepétől a fátyol vette át fokozatosan a szerepét. –

Források

• Magyar néprajzi lexikon

Kapcsolódó szócikkek

Nikáb