Mérges kígyó
A mérges kígyók speciális fogazattal rendelkeznek, melynek segítségével a megharapott áldozatukba fecskendezik be a méregmirigyük váladékát, a kígyómérget. Az adatbázisok közel 600 mérgeskígyó-fajt említenek.
A legmérgesebb kígyók a következők alrendbe sorolhatók: mérgessiklófélék, viperafélék, tengerikígyó-félék és ásóvipera-félék.[1]
Leírás
[szerkesztés]A mérges kígyók módosult nyállal és kígyóméreggel rendelkeznek, mely a kígyó speciális fogain, például üreges méregfogakon keresztül jut be az áldozatba. A nem mérges kígyók szorítással vagy erős állkapcsukkal ölik meg áldozataikat. A mérges kígyók nem alkotnak egy rendszertani csoportot. A kutatások szerint a hüllők többsége mérges volt eredetileg, de az evolúció során egyes fajok elvesztették ezt a tulajdonságukat, vagy olyan mértékben csökkent a méreg hatóanyaga, hogy kisebb préda elejtésére még alkalmas, emberre azonban ártalmatlan.
A méreg hatékonyságát az LD50-érték mutatja meg. Az LD50-érték nem teljesen egyértelmű mutató, azt mutatja meg, hogy mekkora méreg mennyiség okozza a kísérleti állatok – ezek többnyire kis rágcsálók – 50%-ának pusztulását 24 órán belül. A mennyiségét mg/kg mértékegységben adják meg. Gondot okoz, hogy a teszt számos variációs tényezőtől függ, például az adat korától és megbízhatóságától, a vizsgált fajok számától, a vizsgálati módszertől és a használt toxikussági skálától.[2][3]
A másik probléma az, hogy a kísérleti állatok és az emberek fiziológiája eltérő. A legtöbb kísérlet egerekkel történik, azonban az egerek és az emberek fiziológiai különbségei miatt a teszteredmények nem feltétlenül pontosak az emberi reakció tekintetében. Sok mérges kígyó specializálódott egerekre, így a mérgük is alkalmazkodhatott kifejezetten egérelejtésre. Bár az emlősök fiziológiája hasonló, az ilyen tesztek nem feltétlenül relevánsak az emberekre nézve.
Előfordul, hogy a kígyók méregkoncentrátuma alapján állapítják meg, hogy mennyire veszélyes az emberekre, azonban ennél jóval több tényező játszik közre, például a kígyó elterjedtsége és a faj viselkedése. A kispikkelyű tajpán például az LD50 teszt alapján a legmérgesebbnek tartott kígyó, a négy legveszélyesebbnek tartott indiai kígyó (a pápaszemes kobra, a közönséges krait, a Russel-vipera és az efa) kapcsán jóval több kígyómarási esetet jegyeznek fel, mivel lakott területen jóval elterjedtebbek. A halálozási arány is mutatója lehet a kígyó veszélyességének. A fekete mamba és a tajpán marása azonnali segítségnyújtás hiányában csaknem 100%-os halálozási arányt jelent.[4][5] A marás és a halál beállta között eltelt idő is jelezheti, mennyire veszélyes egy faj az emberre nézve. A mambák[4] a királykobra[6] és a partmenti tajpán[5] marása például gyors halálhoz vezethet, ha nem kezelik azonnal. Ezzel szemben például a kispikkelyű tajpán még nem okozott halált.[forrás?]
A legerősebb mérgű kígyók
[szerkesztés]| Kígyó | Régió | LD50 érték |
| Kispikkelyű tajpán (Oxyuranus microlepidotus) | Ausztrália | 0025 mg/kg |
| Textilmintás barnakígyó (Pseudonaja textilis) | Ausztrália | 0,0365 mg/kg |
| Tajpán (Oxyuranus scutellatus) | Ausztrália, Új-Guinea | 0,106 mg/kg |
| Soksávos krait (Bungarus multicinctus) | Kína, Tajvan, Burma, Laosz, Vietnam | 0,108 mg/kg |
| Tigriskígyó (Notechis scutatus) | Ausztrália | 0,131 mg/kg |
| Efa (Echis) | Ázsia; India | 0,151 mg/kg |
| Fekete mamba (Dendroaspis polylepis) | Afrika | 0,185 mg/kg |
| Fekete tigriskigyó (Notechis ater niger) | Ausztrália | 0,194 mg/kg |
| Keleti korallkígyó (Micrurus fulvius) | Mexikó, U.S.A. | 0,196 mg/kg |
| Fülöp-szigeteki köpködőkobra (Naja philippinensis) | Fülöp-szigetek | 0,20 mg/kg |
További információk
[szerkesztés]Meg kell különböztetni a kígyómérget a köznapi értelemben használt méregtől. A méreg nem csak a véráramba kerülve, hanem bőrön vagy az emésztőrendszeren keresztül felszívódva is hathat az emberre. A kígyóméregnek közvetlenül a szövetekbe vagy a véráramba kell behatolnia mechanikus úton. A kígyóméreg hatástalan, ha bekerül az emésztőrendszerbe, amennyiben nincs sérülés a szájban vagy az emésztőszervekben. Két kivétel van: a Rhabdophis a mérget az elfogyasztott mérges varangy mirigyéből nyeri ki, az oregoni Thamnophis kígyó pedig a gőtéből nyert mérget a májában raktározza.[8]
Képek
[szerkesztés]-
Áspiskígyó (mérges sikló) -
-
-
-
Irodalom
[szerkesztés]- Zug, George R: Snakes in Question: The Smithsonian Answer Book. Washington D.C. (hely nélkül): Smithsonian Institution Scholarly Press. 2009. ISBN 1-56098-648-4
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]- https://web.archive.org/web/20100602041516/http://www.unco.edu/nhs/biology/faculty_staff/mackessy/colubrid.pdf
- http://www.ccohs.ca/oshanswers/chemicals/ld50.html#_1_1
- http://www.venom-center.com/ Archiválva 2017. január 2-i dátummal a Wayback Machine-ben
- http://www.cdc.gov/niosh/topics/snakes/
- Mérgessiklófélék
- Viperafélék
- Tengerikígyó-félék
- Ásóvipera-félék
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Dr. Bryan Grieg Fry. "LD50 menu". http://www.kingsnake.com/toxinology/LD50/LD50men.html.
- ↑ Fry, Bryan Grieg. "Snake LD50 – discussion". Australian Venom & Toxin Database. http://www.kingsnake.com/toxinology/LD50/LD50men.html. Hozzáférés ideje: 2009-09-28. "Subcutaneous is the most applicable to actual bites. Only large Bitis or extremely large Bothrops or Crotalus specimens would be able to deliver a bite that is truly intramuscular. IV injections are extremly rare in actual bites."
- ↑ Mackessy, Stephen P. (June 2002). "Biochemistry and pharmacology of colubrid snake venoms". Journal of Toxicology: Toxin Reviews 21 (1–2): 43–83. doi:10.1081/TXR-120004741. http://www.unco.edu/nhs/biology/faculty_staff/mackessy/colubrid.pdf Archiválva 2010. június 2-i dátummal a Wayback Machine-ben.
- ↑ a b Davidson, Terence: IMMEDIATE FIRST AID. University of California, San Diego. [2012. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. május 12.)
- ↑ a b IMMEDIATE FIRST AID for bites by Australian Taipan or Common Taipan. [2012. április 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 21.)
- ↑ Davidson, Terrence M: IMMEDIATE FIRST AID for bites by King Cobra(Ophiophagus hannah). [2011. október 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. április 21.)
- ↑ Carl H. Ernst, George R. Zug et al.. Snakes in Question: The Smithsonian Answer Book. Washington D.C., USA: Smithsonian Institution Scholarly Press (1996). ISBN 1-56098-648-4
- ↑ Klauber LM. 1997. Rattlesnakes: Their Habitats, Life Histories, and Influence on Mankind. Second Edition. First published in 1956, 1972. University of California Press, Berkeley. ISBN 0-520-21056-5.