Bojtosúszós maradványhal
Bojtosúszós maradványhal | ||||||||||||||||||||||||
---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||||
Súlyosan veszélyeztetett | ||||||||||||||||||||||||
Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||
Tudományos név | ||||||||||||||||||||||||
Latimeria chalumnae Smith, 1939 | ||||||||||||||||||||||||
Szinonimák | ||||||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||||||
Elterjedés | ||||||||||||||||||||||||
Elterjedési területe vörös színnel jelölve
| ||||||||||||||||||||||||
Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||||
A Wikifajok tartalmaz Bojtosúszós maradványhal témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Bojtosúszós maradványhal témájú médiaállományokat és Bojtosúszós maradványhal témájú kategóriát. |
A bojtosúszós maradványhal (Latimeria chalumnae) az izmosúszójú halak (Sarcopterygii) osztályának bojtosúszójúhal-alakúak (Coelacanthiformes) rendjébe, ezen belül a Latimeriidae családjába tartozó faj.
Nemének a típusfaja.
1938 decemberében Dél-Afrika partjainál fogták ki első, 1,5 méteres példányát, mintegy 300 méter mélységből. A felfedezők egyike, Marjorie Courtenay-Latimer a közeli East-London múzeumába vitte.[1] Itt derült ki, hogy a kihaltnak vélt coelacanthidák alosztályába tartozik. Az élő kövület híre szenzációként járta be a világsajtót. Azóta több példány is előkerült.
Felfedezése
[szerkesztés]1938. december 23-án Hendrik Goosen halászhajó-kapitány a vonóhálójában találta az érdekes leletet. A halat tartósították, majd levelezésbe kezdtek James Leonard Brierley Smith professzorral, de a karácsony miatt elhúzódott a kapcsolatfelvétel, ezért a halat végül kitömték. Smith rögtön felismerte, hogy a kitömött hal, amelyet lát, azonos az addig csak kövületekből ismert bojtosúszós hallal. A preparálási eljárás miatt azonban nem állt rendelkezésre a csontváz, a kopoltyúk. Az 1938-as példányt a dél-afrikai East-London Múzeumban őrzik a mai napig is.
Jellemzői
[szerkesztés]A bojtosúszós halak a csontos halak monofiletikus csoportjában az izmosúszójú halak közé tartoznak. Ezen halak jellegzetessége, hogy úszójukban csontok találhatók, amelyeket izmokkal mozgatni képesek. E tulajdonságaikat először fosszíliákon tanulmányozták, és már ezek alapján felállították azt az elméletet, hogy az összes szárazföldi gerinces ezek leszármazottja.
A Latimeria chalumnae ennek az ősi csoportnak ma is élő leszármazottja. Átlagosan 80-95 kg-os tömeget érhet el, 2 méter hosszúra nő, és enyhe ivari dimorfizmus ismerhető fel a testméretekben.
Elterjedése: az Indiai-óceán nyugati részétől Dél-Afrikáig, a kelet-afrikai part mentén Madagaszkártól Kenyáig. Életmódja nem valószínűsíti, hogy a szárazföldi állatok közvetlen őse lenne, legfeljebb közös őstől származik velük. A középmély vizeket kedveli, sosem kerülhet szárazföldre, izmos úszóit pedig nem az aljzaton sétálgatásra használja, hanem kormányzásra. Ilyen életterű és életmódú állat nem lehetett a szárazföldi gerincesekhez vezető út kezdete.
1989-től szigorúan védett, a kihalás szélén álló fajjá nyilvánították, tilos minden kereskedelmi célú halászata. Múzeumok és tudományos kutatások számára is csak külön beszerzendő engedéllyel lehet kifogni. 1998-ban a teljes populációját körülbelül 500 példányra becsülték. A Latimeria nem másik faját, a L. menadoensist szintén veszélyeztetettnek minősítették.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Peter Tyson: Moment of Discovery (angol nyelven). (Hozzáférés: 2020. január 16.)
Források
[szerkesztés]- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. november 1.)
- Megfejtették a bojtosúszós hal genomját
- Őshal Indonéziából
- Smith, J.L.B. 1939. A Living Fish of Mesozoic Type. Nature 143:455-456. doi:10.1038/143455a0
- Latimeria chalumnae Smith, 1939 FishBase
- Smith, M.M., 1986. Latimeriidae. p. 152-153. In M.M. Smith and P.C. Heemstra (eds.) Smiths' sea fishes. Springer-Verlag, Berlin.
- Fricke H., Hissmann K., Froese R., Schauer J., Plante R., Fricke S. 2011: The population biology of the living coelacanth studied over 21 years. Marine Biology, 158(7), pp. 1511-1522. [1][halott link]