Lagrange-pont
A Lagrange-pontok (librációs pontok, illetve L1, L2, L3, L4, L5 pontok) a csillagászatban a tér azon öt pontja, amelyben egy kis test két, egymás körül keringő nagyobb test együttes gravitációs vonzásának hatására azokhoz képest közelítőleg nyugalomban maradhat. Az ebben a pontban elhelyezett test helyzete fix marad a másik kettőhöz képest, ebből a szempontból hasonló a geostacionárius pályához.
A Lagrange pontok felfedezés-története
[szerkesztés]A Lagrange-pontokat Joseph Louis Lagrange olasz-francia matematikus fedezte fel a 18. században. A Naprendszerben a stabil L4 és L5 Lagrange-pontokban lévő pályákon kering sok kisbolygó, a Nap-Jupiter rendszerben pedig a Trójai csoport. A Nap-Föld rendszer L4 vagy L5 Lagrange-pontjában keletkezett a feltételezett Theia bolygó, mely később a Földdel ütközve létrehozta a Holdat.
Lagrange pontok a Nap-Föld rendszerben
[szerkesztés]A Földhöz képest stabilan kötött pálya sok műhold számára kedvező, ezeket a Nap-Föld rendszer Lagrange-pontjai körüli pályára (de Lissajous-pálya vagy halópálya) állítják.
Az L1, L2 és L3 pontok instabilak, az ebben a pontban lévő test csak rövidebb ideig tud megmaradni, a környezet zavaró hatásai (más testek gravitációs hatása, napszél stb.) könnyen kimozdítják onnan, ekkor a test Lissajous-pályára tér át.
Eddig 10 űrszonda mozgását tervezték úgy, hogy annak része legyen a Nap-Föld rendszer L1 és az L2 Lagrange pontja környezetében végzett mozgás. Legutóbb a két amerikai GRAIL űrszonda és a kínai Chang'e-2 űrszonda járt a Nap-Föld rendszer L pontjai közelében.
A James Webb űrtávcső a 2022 tavaszán érte el a Nap–Föld rendszer L2 pontjának környékét, ahol a Nap-Föld tengelyre merőleges keringést végez.[1]
2023 július elsején a floridai Cape Canaveral űrközpontból fellőtték az Európai Űrügynökség (ESA) Euclid űrtávcsövét amely szintén az L2 pontból fogja vizsgálni a távoli univerzumot. Várhatóan egy hónapos út és két hónapos beüzemelés és kalibrálás után megkezdi a hat évesre tervezett munkáját: az égbolt kb. egyharmadának felmérését és több mint egy milliárd galaxis megfigyelését. Azt várják tőle, hogy az univerzum gyorsulva tágulását pontosabban megmérve válaszokat kapnak a sötét energiával és a sötét anyaggal kapcsolatban.[2][3]
A Kordylewski-féle porholdak
[szerkesztés]A Föld-Hold rendszerben is találhatóak az L4, L5 pontokban az összegyűlt anyagok, ezek 60 fokra keringenek a Hold előtt és után. Ez a rendszer mérete miatt porfelhőre korlátozódik.[4] A porfelhők jelenlétét Kazimierz Kordylewski (lengyel csillagász, 1903-1981) vetette fel 1956-ban, majd 1966, 1973 és 1974-ben többszöri trópusi megfigyeléssel igazolta.[5] Mivel a Hold fénye elnyomja a por derengését, a megfigyelést akkor lehetett elvégezni, amikor a Hold épp a horizont alatt volt. 2018-ban a Horváth Gábor (ELTE) által vezetett kutatócsoport polarizált szűrők segítségével ismét megfigyelte a jelenséget, és megerősítette a korábbi jelentés tartalmát.[6]
A Kordylewski-felhők megfigyeléseiből a következő eredmények születtek:
- A felhők nem a Hold pályája, hanem az ekliptika vonalában mozognak,
- Egy hónap alatt a felhők körülbelül 10° sugarú kört írnak le a librációs alappontok körül.[7]
- Átmérőjük megközelítőleg 10°.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ https://www.youtube.com/watch?v=6cUe4oMk69E&ab_channel=JamesWebbSpaceTelescope%28JWST%29
- ↑ Sikeresen fellőtték az univerzum sötét titkait felderítő Euclid űrtávcsövet. (Hozzáférés: 2023. július 2.)
- ↑ Ma indítják útnak a Euclidot, az univerzum legnagyobb rejtélyeit kutató űrtávcsövet. (Hozzáférés: 2023. július 2.)
- ↑ A Jupiter körül kisbolygók is csapdába esnek
- ↑ Kelemen János: A Kordylewski-féle porholdak (Meteor folyóirat, 8. évf. 2. sz, 1978)
- ↑ Judit Slíz-Balogh András Barta Gábor Horváth: Celestial mechanics and polarization optics of the Kordylewski dust cloud in the Earth–Moon Lagrange point L5 – I. Three-dimensional celestial mechanical modelling of dust cloud formation
- ↑ Maga a Hold is jelentősen imbolyog, ami megmagyarázza a jelenséget.
Források
[szerkesztés]- Érdi Bálint (2003a): Bolygórendszerek kaotikus dinamikája. I. rész. Természet Világa. 5, 210.
- Érdi Bálint (2003b): Bolygórendszerek kaotikus dinamikája. II. rész. Természet Világa, 2003/6, 256.
- Bérczi Szaniszló (1991): Kristályoktól bolygótestekig. Akadémiai Kiadó, Budapest. (Lópatkó alakú pályákról a 111. oldalon)