Hegedűs László költő (1925–1991)

Hegedűs László 1925. június 25-én született Regölyben egy gazdálkodó család elsőszülött gyermekeként. A nagyapja, aki bíró volt, korán felismerte a fiú fogékonyságát, különleges kötődését a könyvekhez és úgy gondolta: ennek a gyereknek tanulni kell. De a nagyapa meghalt. A hat osztály elvégzése után „Végzett apám zord szavával velem a sors: E kevés föld s a ház is rámenne, sőt a kenyerem”. Így aztán kerülő utakon próbálkozott: „Tanulni kezdtem. S összelopva ahol csak tudtam a tudást…”[1]

Élte a falusi fiatalok életét. Szántás, aratás, szüret, s amikor tehette, Pécsre ment „magántanulni” és bújta a könyveket.

Majd jöttek a háborús idők: „Apám a fronton, anyám utána ment.” Az otthon maradottak sem voltak biztonságban… „Fütyülő golyók közt szökkeltünk”.[2]

Persze az ifjú – de még a korosodó – szívet is gyakran megdobogtatja a fehérnép. Midőn egy leányt próbált menteni a részeg orosz katonáktól, puskatussal agyba-főbe verték. Ekkor került Pécsre kórházba.[3] Ez egész életére, egészségére kihatással volt. A háborút követően apja fogságban, így rá maradt a gazdaság. Az ötvenes évek elején Gazdasági iskolába járt Tamásiba. Itt egy színházi előadás súgójaként is kipróbálta magát. Ekkor ismerkedett meg a nála hét évvel fiatalabb K. Németh Margittal, akivel 1956 tavaszán összeházasodtak. Kezdetben a regölyi szülői házban laktak. A könyvek által vonzottan ment Tamásiba a könyvesboltba dolgozni. Az ottani ellenőrrel, a gödöllői Varga Sándorral többször elbeszélgettek, aki költözésre buzdította mondván, hogy több lehetősége adódik annak, aki a főváros közelében él. Végül 1959-ben feleségével Gödöllőre költöztek. Kezdetben Vargáéknál laktak, majd a Knézich Károly utcában. Innen jártak be mindketten Pestre a ’Kis Muki’ nevű vonattal és a HÉV-vel. A következő szállás a központhoz közelebb, a Kertvárosban volt. Itt az albérletben „gyerek, mosás, főzés, minden tilos”, még vendéget sem lehetett fogadni. Menekültek is innen tovább a Szilhát utcába, a „Hallgatag sírok” közelébe. Nem tudott igazán otthonra találni, minduntalan a szülőfalu és környéke foglalkoztatta. 1962-ben ezt írta: „Megértem három telet, nyárt e völgyben, s alig ismernek, tudják nevemet. Tudom a házat, hol lakott Petőfi, s Gödöllőn ma nem tudok tíz nevet.”[4] 1968-ban végre kaptak egy öröklakás kiutalást és költöztek Budára, Pasarétre, miután évek óta fizették az OTP-nek a lakás előtakarékosságot. Ezután csak Pestre kellett átvillamosozni naponta a könyvraktári munkahelyére.

Rendszeresen próbálkozott, hogy versei megjelenhessenek. Néhány munkája a Szabad Föld, a Jelenkor és a Vigília lapjain jelent meg. Legnagyobb részt a Tolna Megyei Népújságban találhatók meg művei. 1958 és 1979 között 86 versét és 11 történelmi kutatási anyagát találtam meg itt. Hegedűs László Tolna megye igen kis létszámú költőgárdájának figyelemre méltó alakja volt. Letenyei György kritikus „őstehetség” jelzővel illeti. Azonban úgy érzem, az ötvenes években muszáj volt valamivel lerontani, ledegradálni a költőt:

„Olyan költő, akire szokás a divatos jelzőt használni: „őstehetség”. Ez az őstehetségi mivolt azonban nemcsak a mesterségbeli tudás értékéből (…), a költői közlés szépségéből von le, hanem nagyobb veszélyt is rejt magában. Úgy érezni Hegedűs ma jut el oda, ahol a népiesek (…) a harmincas évek táján voltak. Amit mondani akar abban is, s komor, baljós képeiben is, amelyeket nem tud feloldani egyetlen versében sem. Sőt éppen a helyenkint indokolatlanul felvillantott optimista, derűs kép hat idegenül a vers egésze után.” [5]

A költő figyelme mindinkább a történelmi múlt irányába fordult: „Egyszer eljött az idő, hogy módot találjak a falu történetének kinyomozására, mivel megbízatást is kaptam rá hazulról.” Így bejuthatott az Országos Levéltárba. „Nehéz feladat következett: a latin szavak megfejtése csekély latin tudással”, szótárral felvértezve hosszan és kitartóan. 1970-től rendszeresen végzett kutatásokat, 1970 és 1982 között 17 publikációt[6] találtam. Ezek megjelenése kevésbé zavarta a korabeli politikát, míg a kritikai hangvételű versei közül egy sem jelenhetett meg!

Egészségi állapota az 50-es évei elején romlásnak indult, egyre több kórházi, ideggyógyászati kezelés következett. Ő is skizofréniában szenvedett, mint számos költő az elődök közül. Végül leszázalékolták, nyugdíjazták. Ezt követően még a postán vállalt kisegítői munkákat, hogy valami jövedelem kiegészítésre tegyen szert. Továbbra is kilincselt a köteteinek kiadása érdekében, „ameddig győzik vásott idegeim”, de nem járt eredménnyel a rendszerváltást követően sem. 1991. április 13-án elment „nyugodni a temetőbe” tolnai környezetben, Tamásiban.

---

[1] lásd: Pillantás gyermeki napokra című vers

[2] lásd: Deres hajnal című vers

[3] lásd: Háborús napló című vers

[4] lásd: Nevek nyomában című vers

[5] a Tolna Megyei Népújság 1958. 07.27. 176.számában.

[6] A legnagyobb terjedelmű 92 oldalas, a Tanulmányok Tolna megye történetéből sorozat 9. kötetében található.