Ugrás a tartalomhoz

Ezüstkárász

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Carassius gibelio szócikkből átirányítva)
Ezüstkárász
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Főosztály: Csontos halak (Osteichthyes)
Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)
Rend: Pontyalakúak (Cypriniformes)
Család: Pontyfélék (Cyprinidae)
Nem: Carassius
Faj: Carassius auratus
Linnaeus, 1758
Alfaj: C. a. gibelio
Tudományos név
Carassius auratus gibelio
(Bloch, 1782)
Szinonimák
  • Cyprinus auratus (Linné, 1758)
  • Carassius gibelio (Bloch, 1782)
  • Cyprinus gibelio (Bloch, 1783)
  • Carassius bucephalus (Heckel, 1837)
  • Cyprinus amarus (Koch, 1840)
  • Carassius ellipticus (Heckel, 1848)
  • Carassius gibelio minutus (Kessler, 1856) (Taxon revízió, 2002)
  • Carassius vulgaris ventrosus (Walecki, 1863)
  • Carassius vulgaris kolenty (Dybowski, 1877)
  • Carassius gibelio Nilsson (Herman, 1887)
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Ezüstkárász témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Ezüstkárász témájú médiaállományokat és Ezüstkárász témájú kategóriát.

Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio) a Carassius auratus alfaja. Egyéb nevei: ezüst gibbélió, kínai kárász, jövevényponty, kövikárász. Őshazája Kelet-Ázsia és Szibéria, mára azonban Európa vadvizeiben is elterjedt. Háziasított rokona a közismert aranyhal (Carassius auratus auratus).

Az ezüstkárászt gyakran önálló fajnak tartják Carassius gibelio néven, ez esetben a Carassius auratus névvel csak az aranyhalat jelölik.

Története

[szerkesztés]

Az ezüstkárász nem őshonos faj Európában. Őshazája Kelet-Ázsia (Kína, Tajvan, Korea, Japán), valamint Szibéria (a Kolima és az Amur vízrendszere). Később az elterjedési területük Nyugat-Szibérián keresztül átterjedt Kelet-Európára, beleértve a ponto-kaszpikus területeket (Fekete-tenger és Kaszpi-tenger), illetve Délkelet-Európa nagy részére is (Románia, Bulgária, Görögország és Törökország). A 17. századtól kezdve a faj fokozatos nyugat felé történő terjeszkedése volt megfigyelhető (Szerbia, Montenegró, Horvátország, Magyarország, Szlovákia, Ausztria és Lengyelország. Az inváziós faj 1931-ben felbukkant a Balti-tenger menti államokban (Észtország, Lettország, Litvánia), 1948-ban pedig már elérte Dánia, Németország és Finnország folyóvizeit is. Az 1950-es évektől kezdve már semmi nem tudott gátat szabni a megállíthatatlanul Európa felé terjeszkedő halfaj térhódításának. Mára Európában már csak Írország, Skócia, a Skandináv-félsziget északi és keleti része, valamint Észak-Franciaország (Normandia) tekinthető ezüstkárásztól mentes területnek.

Megjelenése

[szerkesztés]
Az ezüstkárász sárga színmutációja

Teste nyújtott, oldalról lapított, háta kevésbé magas, mint a széles kárászé. Hátúszója szintén 17-25 úszósugárból áll, azonban a bognártüskéje merev, szélesebb és fogazottabb, olykor a tüske hegye befelé hajlított (horgos).

Kifejlett testhossza körülbelül 40 centiméter, testtömege a 2-3 kilogrammot is meghaladhatja.

Szaporodása

[szerkesztés]

Gyors földrajzi terjedésének oka a spontán gynogenezis, mint különleges ivartalan szaporodási forma. Az ívásra érett ikrások (nőstények) más halfajokkal, például ponttyal, bodorkával ívnak össze, és kakukk módjára csempészik ikráikat azok ikrái közé. A lerakott ikrákat más pontyfélék hím ivarsejtjei serkentik barázdálódásra, anélkül hogy ezek kromoszómái részt vennének a folyamatban. A kikelő utódok így nem hibridek, hanem tiszta ezüstkárászok. Ivaréretten mind nőstények lesznek, genetikai szempontból tökéletes másolatai az anyjuknak.

Ez a szaporodási mód rendkívül előnyös egy terjeszkedő fajnak, mert nem kell mindkét nemű egyednek bekerülnie egy meghódítandó területre, elég egyetlen nőstény példány is. Viszont egy idő után a túlnépesedett állomány kezdi felélni lehetőségeit; ellenségei, parazitái és kórokozói is elszaporodnak, az egyedszám rohamosan csökken, és a fajt a kipusztulás fenyegeti, hacsak nem tud átváltani az ivaros szaporodásra. Ilyenkor az ezüstkárász képes nemet váltani, ugyanúgy mint a tengerben élő Amphiprion nem (bohóchalak) képviselői (ivart meghatározó rendszer).

Érdekes tény, hogy a gynogenezis jelensége csak az európai ezüstkárászokra jellemző, az ázsiai forma között mindig vannak, igaz kis számban hímek is.

Források

[szerkesztés]