Ugrás a tartalomhoz

5. szimfónia (Beethoven)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Beethoven: 5. szimfónia szócikkből átirányítva)
Beethoven: 5. szimfónia
szimfónia
Az 5. szimfónia kezdőlapja
Az 5. szimfónia kezdőlapja
ZeneszerzőLudwig van Beethoven
Opusszámop. 67.
Keletkezés1804–1808
AjánlásLobkowitz hercegnek és Rasumoffsky grófnak
Ősbemutató1808. december 22.
Megjelenés1809. április
Hangnemc-moll
Időtartamkb. 35 perc
Tételek1. tétel – Allegro con brio

2. tétel – Andante con moto
3. tétel – Allegro

4. tétel – Finale:Allegro
A Wikimédia Commons tartalmaz 5. szimfónia témájú médiaállományokat.

Az 5., c-moll szimfónia (op. 67.) Ludwig van Beethoven 1804 és 1808 között íródott szimfóniája, az egyik legismertebb zenei kompozíció a klasszikus zenében, és egyike a legtöbbet játszott műnek a műfaján belül.[1] Először a bécsi Theater an der Wien színházban adták elő a darabot 1808. december 22-én, ezután nyerte el a mű hatalmas hírnevét.

A második világháború óta néha a „győzelem szimfóniájának” (Victory Symphony) nevezik a művet.[2] A „V” római szám megfelelője az arab 5-ös számnak; a második világháborúban a V-jel a győzelem szimbólumává vált a szövetségesek körében, ez okozta ezt az egybeesést. Egy másik véletlen összefüggés, hogy a V betű morzekódban három rövid és egy hosszú jelből áll, ami megegyezik a szimfónia első négy hangjának ritmusával.

A szimfónia kezdőmotívuma egy jellegzetes négyhangú ti-ti-ti-tá-á, kétszer ismételve: (Hallgat hallgat)

{\clef treble \key c \minor \time 2/4 {r8 g'8[ g'8 g'8] | ees'2\fermata | r8 f'8[ f'8 f'8] | d'2~ | d'2\fermata | } }

A mű és különösen a kezdőmotívuma az egész világon ismert, a motívum gyakran előfordul a popkultúrában.

A szimfónia négy tételből áll, és összesen 30–40 perc hosszú előadva. A négy tétel: Allegro con brio, Andante con moto, Scherzo. Allegro és Allegro.

Története

[szerkesztés]
Beethoven 1804-ben, amikor elkezdett dolgozni az 5. szimfónián

Keletkezése

[szerkesztés]

A zeneköltő feltehetően nyomban az Eroica után belekezdett a c-moll szimfónia komponálásába, az első vázlatait 1804-ben írta.[3] A mű elkészítése rengeteg időbe telt, mivel számos más zenedarabot írt Beethoven az 5. szimfóniával párhuzamosan, köztük a 4., B-dúr szimfóniát, a 23. zongoraszonátát, a 4. zongoraversenyt, a „Razumovszkij”-vonósnégyeseket, a Hegedűversenyt és a Fideliót. E művek írása közben Beethoven a harmincas évei közepén volt, magánéleti problémákkal küzdött folyamatosan előretörő siketsége következtében.[4] Az 5. szimfónia legnagyobb részét 1807-ben írta, majd 1808-ban mutatták be először, a 6., F-dúr szimfóniával egy koncerten.

Bemutatója

[szerkesztés]
A Theater an der Wien, ahogy a 19. században nézett ki

Az 5. szimfóniát 1808. december 22-én mutatták be először a bécsi Theater an der Wienben, egy olyan óriáskoncerten, ahol csak Beethoven-műveket játszottak, és a koncertet is Beethoven rendezte.[5] A több mint négyórás rendezvényen a két előadott szimfónia fordított sorrendben volt a programban: a 6. szimfónia az első, míg az 5. szimfónia a második felvonást indította.[6] A koncert programja a következő volt:

  1. 6., F-dúr szimfónia (Op. 68)
  2. Ah! perfido (ária, Op. 65)
  3. A C-dúr mise Gloria tétele
  4. 4. zongoraverseny (ezt maga Beethoven játszotta)
  5. Szünet
  6. 5. szimfónia
  7. A C-dúr mise Sanctus és Benedictus tételei
  8. Beethoven zongorán játszott inmprovizációja
  9. c-moll karfantázia zongorára, kórusra és zenekarra

Beethoven az 5. szimfóniát Lobkowitz hercegnek és Rasumoffsky grófnak ajánlotta, az ajánlás 1809 áprilisában jelent meg a mű első nyomtatott verziójával együtt.

Fogadtatása és hatása

[szerkesztés]

Az ősbemutatót érte némi kritika, mivel a zenekar nem játszott túl jól, mert a koncert előtt mindössze egyetlen egy próba volt. Egy idő után, amikor az egyik előadó hibázott a karfantáziában, Beethoven leállította a zenét, és újrakezdték a darabot.[7] Másfél évvel később a német Allgemeine musikalische Zeitung zenei újságban jelent meg a szimfóniáról egy rendkívül dicsérő, ám aláíratlan cikk; később kiderült, hogy ennek írója E. T. A. Hoffmann német író volt.

A szimfónia nem sokkal később elérte máig tartó ismertségi státuszát, 1842. december 7-én a New York-i Filharmonikusok, 1931. november 2-án pedig az amerikai Nemzeti Szimfonikus Zenekar avató koncertjén is játszották. A művet először 1910-ben rögzítették hanglemezre Friedrich Kark karmesterrel és az Odeon Zenekarral.[8] Az 5. szimfónia első tétele szerepel mindkét Voyager-szonda aranylemezén.[9] Technikai úttörésével és érzelmi tölteteivel az 5. szimfónia hatalmas hatást gyakorolt különböző zeneszerzőkre és zenekritikusokra,[10] továbbá olyan művészek munkáját inspirálta, mint például Brahms, Csajkovszkij, Bruckner és Berlioz.[11][12]

Hangszerelés

[szerkesztés]

A c-moll szimfóniát vonós szekcióra, két fuvolára, két oboára, egy szoprán és egy C-re hangolt klarinétre, egy esz-re és egy C-re hangolt kürtre, két trombitára és üstdobra szerezte Beethoven. A negyedik tételhez további hangszerek is becsatlakoznak: egy piccolo, egy kontrafagott és három harsona.

A c-moll szimfónia hangszerelése, zenekari színei egyaránt különböznek az Eroica dús és fényes effektusaitól és a 4. szimfónia szántszándékkal redukált, kamarazenekari hanghatásaitól.

Felépítés

[szerkesztés]

Első tétel: Allegro con brio

[szerkesztés]

Az 5. szimfónia első tétele tradicionális szonátaformában íródott, ezt Beethoven bécsi klasszikus elődeitől, Joseph Haydn-től és Wolfgang Amadeus Mozart-tól örökölte. Ütemjelzése 2/4.

Az első tétel, így tulajdonképpen az egész mű egy úgynevezett sors-motívummal kezdődik, ez három rövid és egy hosszan kitartott hangból áll, majd a motívum megismétlésre kerül. Állítólag Beethoven úgy magyarázta a motívum elnevezését, hogy „így kopogtat a sors az ajtón”.[13] Ez gyakran megismétlődik a tételen belül. A második téma Esz-dúrban íródott, ami a c-moll hozzátartozó dúrja, és két részre lehet osztani. Az első részben kürtökön, míg a második részben vonósokon, aztán fúvósokon szólal meg, majd pedig lefele haladó energikus szekvencia-menetek hallhatók. Ezek a témák a tételen belül többször megismétlődnek, majd egy kóda zárja le a műnek ezt a részét.[13]

Második tétel: Andante con moto

[szerkesztés]

A második tételben az első tétel feszültsége oldódik, enyhül. Szabad variációs formában íródott Asz-dúrban, ütemjelzése 3/8. A tétel négy tömbre osztható, két témából áll, azonban a második téma dallama lezáratlan maradt. A tömböket általában rövid átvezetők kapcsolják egymáshoz, majd ismét egy kódával zárul le a tétel.[13][14]

Harmadik tétel: Scherzo. Allegro

[szerkesztés]

A tétel itt három részre tagolódik: egy scherzóra, egy trió jellegű részre és a scherzo ismétlésére. A harmadik részt, így a tételt is egy kóda zárja le. Ütemjelzése 3/4, és ismét c-mollban van. A harmadik téma egyik jellemző dallama:

\relative c{ \clef bass \key c \minor \time 3/4 \tempo "Allegro" \partial 4 g(\pp | c ees g | c2 ees4 | d2 fis,4) | g2.~ | g2.}

Az első rész egy basszus témából és egy sors motívumból áll össze. Először a basszus témát hallani alulról felfele, ez rögtön megismétlődik, ezután következnek a sors motívum ismétlődései. Majd ez a zenei anyag megismétlődik némi ritmikai és hangszerelési változtatással. Ezt követi ismét a basszustéma, majd az ehhez kapcsolódó ellentéma, az első részt pedig két sors motívum és egy lezárás fejez be. A második résznek mindössze egy dallama van, a trió téma, ez ismétlődik néhány változtatással a második részben, majd egy átvezető a harmadik részt bevezeti, ami az elsőnél sokkal szaggatottabb és fojtottabb, nyomottabb hangulatot tár a hallgató elé. Ezt követően csak a basszus téma váza marad meg, és a kóda lezárja a harmadik tételt, ez azonban az eddigiekhez képest sokkal drámaibb, feszültebb, és megszakítás nélkül vezet a negyedik tételbe.[15] Ezt széles körben vélik az egyik legnagyobb zenei átvezetőnek.[16]

Negyedik tétel: Allegro

[szerkesztés]

A negyedik tétel az elsőhöz hasonlóan szonátaformában íródott, egyes zenekritikusok szerint az első tételben megfogalmazott kérdésekre ad választ, de ütemjelzése 4/4. A tételben számos kontraszt található, főleg dinamikai jellegűek. Rendkívül hosszú kóda zárja le a művet, a szimfónia végét 29 ütem C-dúr akkord jelenti, fortissimo dinamikával játszva.[13]

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Symphony No. 5 (Beethoven) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Schauffler, Robert Haven. Beethoven: The Man Who Freed Music. Garden City, New York: Doubleday, Doran, & Company, 211. o. (1933) 
  2. ↑ London Symphony Orchestra, conducted by Josef Krips - The Victory Symphony (Symphony No.5 In C Major, Op.67). Discogs, 2015. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  3. ↑ Hopkins, Antony. The Nine Symphonies of Beethoven. Scolar Press (1977). ISBN 1-85928-246-6 
  4. ↑ Beethoven's deafness. lvbeethoven.com. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  5. ↑ Kinderman, William. Beethoven. Berkeley: University of California Press, 122. o. (1995). ISBN 0-520-08796-8 
  6. ↑ Parsons, Anthony: Symphonic birth-pangs of the trombone. British Trombone Society, 1990. (Hozzáférés: 2015. december 17.)
  7. ↑ Landon, H.C. Robbins. Beethoven: His Life, Work, and World. New York: Thames and Hudson, 149. o. (1992) 
  8. ↑ Archivált másolat. [2013. október 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 19.)
  9. ↑ Golden Record Music List. NASA. (Hozzáférés: 2015. december 18.)
  10. ↑ Moss, Charles K.: Ludwig van Beethoven: A Musical Titan. [2007. december 22-i dátummal az eredetiből archiválva]..
  11. ↑ Freed, Richard: Symphony No. 5 in C minor, Op. 67. [2005. szeptember 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. szeptember 6.)
  12. ↑ Rushton, Julian. The Music of Berlioz, 244. o. 
  13. ↑ a b c d V. Sors Szimfónia. [2016. január 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2015. december 19.)
  14. ↑ The Beethoven Companion. Garden City, New York: Double & Company, 572. o. (1973) 
  15. ↑ Lockwood, Lewis. Beethoven: The Music and the Life. New York: W.W. Norton & Company, 223. o. (2003). ISBN 0-393-05081-5 
  16. ↑ Kinderman, William. Beethoven, 2nd, New York: Oxford University Press, 150. o. (2009) 

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=5._szimfónia_(Beethoven)&oldid=25936337”